A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

Ahányszor Anna Pavlovna iskolaigazgató pedagógiai gyűléseken beszélt, hosszú, okos, tudományosan megalapozott beszámolóit min­dig ezzel a mondottal fejezte be: — S a fő dolgg, barátaim, ismerni kell a gyermek lelkét, meg kell érteni! Anna Pavlovna tudomására jutott, hogy az ötödik osztályban állandó a marakodás. Nem sokkal ezután ott ült az igazgatói iro­dában Marja Szemjonovna, az ötödik osztály főnöke, egy sápadt, szégyenlős, nagyorrú lány, és izgatottan magyarázta: — Sok a megnemértés az osztályban. Fő­ként a lányok között, Anna Pavlovna. Tegnap Zina Kuszickaja összekapott Tánya Runduko­vával — fel is jegyeztem — azért, mert Tánya Rundukova azt mondta, hogy Kuszic­kájának akkora az orra, mint egy uborka. A fiúk is marakodnak, Anna Pavlovna. Teg­napelőtt — fel is jegyeztem — a nagyszü­netben Vitya Kopilkin fizikai erőszakot alkal­mazott Vaszja Petuhovval szemben. Nem si­került megállapítanom, miért tette. Ezek a gye­rekek mind olyan titkolódzók, Anna Pavlov­na. Talán az volna a legjobb, ha áthelyez­nének ebből az osztályból, Anna Pavlovna. — Nem ismeri a gyermeklelket — mondta jelentőségteljesen Anna Pavlovna. — Vegye tudomásul, drágám, hogy a mi gyermekeink­nek megvannak az erkölcsi alapelveik. Оду bizony. Az ötödik osztálynak, ha jól tudom, most éppen lyukas órája van. Magával me­gyek és őszintén elbeszélgetünk a gyerekek­kel. Nekem biztosan elmondanak mindent! Anna Pavlovna megigazította f érfifazonos kék kabátját, lesimította rövidre vágott, őszes haját és kilépett az igazgatói irodából. ' Az ötödik osztály a folyosó végén volt. Éktelen zaj, kiabálás hallatszott abból az irányból. Anna Pavlovna határozott mozdulattal ki­nyitotta az ajtót. A zaj egy szempillantás alatt elült. Vitya Kopilkin, aki Vaszja Petu­hov hátán lovagolt, leugrott áldozatáról. A szerencsétlen áldozat négykézláb kúszott a helyére. Az ötödik osztályon kellemetlen feszült csend lett úrrá. — Leülni, gyerekek! — vezényelt Anna Pavlovna érces hangon, szigorúan nézve a rászegeződő, megrémült gyermekszemekbe. — Tudomásomra jutott, hogy ti, ötödikesek, nem értitek meg egymást. Gyak-an veszkedtek, sőt verekedtek. Ez csúnya dolog, gyerekek. Nálunk, szocialista iskolában baráti szellem­ben kell élni egymással. Nos, ki mondja meg, miért ilyen az ötödik osztály? Az ötödik osztály konokul hallgatott. — Gyerekek, mi mindnyájan a szocialista iskolát építjük. Mi mindnyájan kőművesei va­gyunk ennek a nagyszerű épületnek. Nocsak meséljetek el mindent, mint a... pallérotok­nak! Az utolsó padban valakiből kitört a neve­tés. Egyébként senki sem zavarta meg a csendet. — l-igen... valóban titkolódzók ezek a gyerekek, Marja Szemjonovna. Figyelmeztet­lek benneteket, hogy ha nem feleltek a kér­désemre, végig kérdezek mindenkit ábécé sor­rendben. Az osztályon, a felhőszakadás előtti fu­valomhoz hasonlatos rémült susogás futott keresztül. Ai utolsó padban felemelkedett egy tintától maszatos kéz. — Végre! — örült meg Anna Pavlovna. — No beszélj, kis legény! Hogy hívnak? — Ba-ba-ba... — Ne félj, fiacskám, csak nem fogsz da­dogni. Marja Szemjonova, hogy hívják a gye­reket? Barabanov Misa? Mondd meg nekünk, Misa Barabanov, miért annyi a veszekedés az ötödik osztályban? — Fé-fé-fé ... — No, no bátrabban! , — Fé-félek. Meg-meg-meg . . : — Mi az, hogy meg-meg? — Megvernek. — Ülj le, ülj le. Igen, Marja Szemjonovna, most magam is látom, hogy a maga osztálya valóban csupa semmirekellőből áll. A fiák félnek beszélni. Gyerekek, nem szégyellitek magatokat, hiszen elfojtjátok a kritikát! Misa Barabanov leüli. Pirosan tüzelt a két Gyermeklélek jüle. Mindenfelől gyűlölködő tekintetek szege­ződtek rá. Szerencsés fickó, őt már nem kér­dezik többé. — Jól van! — folytatta fáradhatatlanul An­na Pavlovna. — Ha senki sem akar beszélni, az úttörők sem, majd másként fogunk a do­loghoz. Marja Szemjonovna, hogy hívják azt a két fiút, akik olyan gyakran verekednek? Vitya Kopilkin és Vaszja Petuhov? Kopilkin és Petuhov, álljatok fel és gyertek ide! Vitya Kopilkin és Vaszja Petuhov kikászo­lódott a padból és indult mint két elítélt. — Vitya Kopilkin, mondd meg, miért ve­szekszel és verekszel Vaszja Petuhovval? Vitya Kopilkin, cipője orrát fikszírozva, konokul hallgatott. — Várom a választ, Vitya Kopilkin. Vitya nagyot fújt és mély basszushangon megszólalt: — Miért ír fel mindent? — Hová ír fel mindent? — A füzetjébe. És aztán megmu'atja Vasz­ja Szemjonovnának. A sápadt tanítónő még jobban elsápadt, s így szólt: — Vaszja Petuhov a jobbkezem, Anna Pav­lovna. Felírja a rendbontókat, Anna Pavlov­na. Mutasd meg a füzetedet Anna Pavlov­nának, amit tőlem kaptál, Vaszja. Vaszja Petuhov előhúzott egy ábécé re­giszteres füzetet a nadrágzsebéből és oda­nyújtotta az igazgatónőnek. — Tessék nézni, milyen rend van itt — jelentette ki büszkén. — Rendzavard „K" betűvel — Kopilkin Viktor. Tíz percet késett a harmadik óráról. Ez volt tegnap. Aztán kidobta az ablakon a táblatörlő rongyot. Ez volt ma. Azután kiöltötte a nyelvét Marja Szemjonovnára, amikor háttal volt felénk. Rendbontó „Sz" betűvel - Szlonyikov Szem­jon. Csúzlival belelőtt a szemeteskosárba. Én rendet tartok a füzetemben. Rendbontó „S" betűvel.. — Elég — szakította félbe Vaszját Anna Pavlovna — most már mindent értek. Ko­pilkin, mondd meg az apádnak, hogy jöjjön be. mert beszélni akarok vele rólad. És te is Szlonyikov. Gyerekek, becsülnötök és szeret­netek kell Vaszja Petuhovot. Gyere ide, te becsületes, igazmondó legény. — Vitya Kopilkin, adj neki kezet. Értsd meg, hogy csak a javadat akarja, amikor beír. Nekünk segít, a te idősebb elöljáróid­nak, azaz, akarom mondani, a te idősebb elv­társaidnak, akik téged neveinek Petuhov a te igazi barátod. Vitya Kopilkin, megértettél » l FARKAS JENŐ j : i\ у ;í г и I ú f j } Augusztus > J Rád les a nyár reggeltől estig. < Arany pók arany fonalat ( gubóz szívedre s fénnyel festik I arcod a hunyó sugarak. \ Múlt emléket idéz a rét s a lassan piruló nádasok. Még fehérlik a margaréta, de itt a régi bánatok. El-elbolyongsz kertedben csöndben. A fákról férges alma null. Ilyenkor álmod messze röppen s tovább bolyongsz álmatlanul. De megfog a vadrózsa bokra; virágtalan, mint jómagad: nyár van, ne várj rügyes titokra, ősz jön, takard be jól magad. Emlékezz régi szép szavakkal s keress egy sárga levelet s kezd el aranyos mondatokkal vigasztalni a szívedet. Szeptember Vén almafán friss menyecske, almaággal ring a teste. Ügy szedi az almát, mintha piros arcú magzatát simogatná puha ujjal. Vigyázz hajló almaág! Arca pirul, szeme kék, benne ég a mesekék égbolt. Szíve hogy dobog! A szoknyája hogy lobog! Szíve alatt már talán ici-pici rügy fakad I s mire újra tavasz járja ] s virág lepi ágadat: rámosolyog magzatára, nem gondolva bánatára, nem törődve füvei, fával, pillangóval, kis madárral, — lombod alá ül nevetve, előveszi emlejét s megszoptatja gyermekét. Vén almafa, jól vigyázz rá! Ily gyümölcsöt nem terem egy ág sem a kertemben! engem? No, adjatok egymásnak kezet az egész osztály előtt. Vitya Kopilkin és Vaszja Petuhov kezet ráztak. — Nagyszerű! Most már aztán barátok vagytok. Petuhov, ha a te Kopilkin barátod a jövőben megint csúnyán fog viselkedni, gye­re azonnal hozzám. Mi ketten majd rend­behozzuk a dolgot. Eljössz Petuhov? — Igen — jelentette ki Vaszja, és tekin­tete az ötödikesek merev arcán kalando­zott. Anna Pavlovna az egész tízperc alatt Pa­lasov Komszomol-titkárnak az igazgatói iro­dában lelkesen mesélte az ötödikesekkel le­folyt vitát. — Én bizony jól ismerem a szovjet gyer­mek lelkét — mondotta. — És biztosítom ma­gát, hogy ez a két kamasz a legőszintébb barát lesz. Az a másik, az a Vitya Kopil­kin, az megértett. Hisz a gyermekeknek is megvan a maguk erkölcsi alapelve. Ezalatt Vitya Kopilkin és Szlonyikov, az osztály veteránja, az öltöző oszlopa mögé rejtőzve valakire várt. És amikor Vaszja Pe­tuhov odaért az oszlophoz, Szlonyikov Vaszja jejé-e húzta а cipöszsákot. Vitya Kopilkin földre teperte „legjobb barátját" és magasra emelte büntető jobbját. Fordította: T. A. 15 Leonyid Lenes:

Next

/
Oldalképek
Tartalom