A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-08-28 / 35. szám
Ahányszor Anna Pavlovna iskolaigazgató pedagógiai gyűléseken beszélt, hosszú, okos, tudományosan megalapozott beszámolóit mindig ezzel a mondottal fejezte be: — S a fő dolgg, barátaim, ismerni kell a gyermek lelkét, meg kell érteni! Anna Pavlovna tudomására jutott, hogy az ötödik osztályban állandó a marakodás. Nem sokkal ezután ott ült az igazgatói irodában Marja Szemjonovna, az ötödik osztály főnöke, egy sápadt, szégyenlős, nagyorrú lány, és izgatottan magyarázta: — Sok a megnemértés az osztályban. Főként a lányok között, Anna Pavlovna. Tegnap Zina Kuszickaja összekapott Tánya Rundukovával — fel is jegyeztem — azért, mert Tánya Rundukova azt mondta, hogy Kuszickájának akkora az orra, mint egy uborka. A fiúk is marakodnak, Anna Pavlovna. Tegnapelőtt — fel is jegyeztem — a nagyszünetben Vitya Kopilkin fizikai erőszakot alkalmazott Vaszja Petuhovval szemben. Nem sikerült megállapítanom, miért tette. Ezek a gyerekek mind olyan titkolódzók, Anna Pavlovna. Talán az volna a legjobb, ha áthelyeznének ebből az osztályból, Anna Pavlovna. — Nem ismeri a gyermeklelket — mondta jelentőségteljesen Anna Pavlovna. — Vegye tudomásul, drágám, hogy a mi gyermekeinknek megvannak az erkölcsi alapelveik. Оду bizony. Az ötödik osztálynak, ha jól tudom, most éppen lyukas órája van. Magával megyek és őszintén elbeszélgetünk a gyerekekkel. Nekem biztosan elmondanak mindent! Anna Pavlovna megigazította f érfifazonos kék kabátját, lesimította rövidre vágott, őszes haját és kilépett az igazgatói irodából. ' Az ötödik osztály a folyosó végén volt. Éktelen zaj, kiabálás hallatszott abból az irányból. Anna Pavlovna határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. A zaj egy szempillantás alatt elült. Vitya Kopilkin, aki Vaszja Petuhov hátán lovagolt, leugrott áldozatáról. A szerencsétlen áldozat négykézláb kúszott a helyére. Az ötödik osztályon kellemetlen feszült csend lett úrrá. — Leülni, gyerekek! — vezényelt Anna Pavlovna érces hangon, szigorúan nézve a rászegeződő, megrémült gyermekszemekbe. — Tudomásomra jutott, hogy ti, ötödikesek, nem értitek meg egymást. Gyak-an veszkedtek, sőt verekedtek. Ez csúnya dolog, gyerekek. Nálunk, szocialista iskolában baráti szellemben kell élni egymással. Nos, ki mondja meg, miért ilyen az ötödik osztály? Az ötödik osztály konokul hallgatott. — Gyerekek, mi mindnyájan a szocialista iskolát építjük. Mi mindnyájan kőművesei vagyunk ennek a nagyszerű épületnek. Nocsak meséljetek el mindent, mint a... pallérotoknak! Az utolsó padban valakiből kitört a nevetés. Egyébként senki sem zavarta meg a csendet. — l-igen... valóban titkolódzók ezek a gyerekek, Marja Szemjonovna. Figyelmeztetlek benneteket, hogy ha nem feleltek a kérdésemre, végig kérdezek mindenkit ábécé sorrendben. Az osztályon, a felhőszakadás előtti fuvalomhoz hasonlatos rémült susogás futott keresztül. Ai utolsó padban felemelkedett egy tintától maszatos kéz. — Végre! — örült meg Anna Pavlovna. — No beszélj, kis legény! Hogy hívnak? — Ba-ba-ba... — Ne félj, fiacskám, csak nem fogsz dadogni. Marja Szemjonova, hogy hívják a gyereket? Barabanov Misa? Mondd meg nekünk, Misa Barabanov, miért annyi a veszekedés az ötödik osztályban? — Fé-fé-fé ... — No, no bátrabban! , — Fé-félek. Meg-meg-meg . . : — Mi az, hogy meg-meg? — Megvernek. — Ülj le, ülj le. Igen, Marja Szemjonovna, most magam is látom, hogy a maga osztálya valóban csupa semmirekellőből áll. A fiák félnek beszélni. Gyerekek, nem szégyellitek magatokat, hiszen elfojtjátok a kritikát! Misa Barabanov leüli. Pirosan tüzelt a két Gyermeklélek jüle. Mindenfelől gyűlölködő tekintetek szegeződtek rá. Szerencsés fickó, őt már nem kérdezik többé. — Jól van! — folytatta fáradhatatlanul Anna Pavlovna. — Ha senki sem akar beszélni, az úttörők sem, majd másként fogunk a dologhoz. Marja Szemjonovna, hogy hívják azt a két fiút, akik olyan gyakran verekednek? Vitya Kopilkin és Vaszja Petuhov? Kopilkin és Petuhov, álljatok fel és gyertek ide! Vitya Kopilkin és Vaszja Petuhov kikászolódott a padból és indult mint két elítélt. — Vitya Kopilkin, mondd meg, miért veszekszel és verekszel Vaszja Petuhovval? Vitya Kopilkin, cipője orrát fikszírozva, konokul hallgatott. — Várom a választ, Vitya Kopilkin. Vitya nagyot fújt és mély basszushangon megszólalt: — Miért ír fel mindent? — Hová ír fel mindent? — A füzetjébe. És aztán megmu'atja Vaszja Szemjonovnának. A sápadt tanítónő még jobban elsápadt, s így szólt: — Vaszja Petuhov a jobbkezem, Anna Pavlovna. Felírja a rendbontókat, Anna Pavlovna. Mutasd meg a füzetedet Anna Pavlovnának, amit tőlem kaptál, Vaszja. Vaszja Petuhov előhúzott egy ábécé regiszteres füzetet a nadrágzsebéből és odanyújtotta az igazgatónőnek. — Tessék nézni, milyen rend van itt — jelentette ki büszkén. — Rendzavard „K" betűvel — Kopilkin Viktor. Tíz percet késett a harmadik óráról. Ez volt tegnap. Aztán kidobta az ablakon a táblatörlő rongyot. Ez volt ma. Azután kiöltötte a nyelvét Marja Szemjonovnára, amikor háttal volt felénk. Rendbontó „Sz" betűvel - Szlonyikov Szemjon. Csúzlival belelőtt a szemeteskosárba. Én rendet tartok a füzetemben. Rendbontó „S" betűvel.. — Elég — szakította félbe Vaszját Anna Pavlovna — most már mindent értek. Kopilkin, mondd meg az apádnak, hogy jöjjön be. mert beszélni akarok vele rólad. És te is Szlonyikov. Gyerekek, becsülnötök és szeretnetek kell Vaszja Petuhovot. Gyere ide, te becsületes, igazmondó legény. — Vitya Kopilkin, adj neki kezet. Értsd meg, hogy csak a javadat akarja, amikor beír. Nekünk segít, a te idősebb elöljáróidnak, azaz, akarom mondani, a te idősebb elvtársaidnak, akik téged neveinek Petuhov a te igazi barátod. Vitya Kopilkin, megértettél » l FARKAS JENŐ j : i\ у ;í г и I ú f j } Augusztus > J Rád les a nyár reggeltől estig. < Arany pók arany fonalat ( gubóz szívedre s fénnyel festik I arcod a hunyó sugarak. \ Múlt emléket idéz a rét s a lassan piruló nádasok. Még fehérlik a margaréta, de itt a régi bánatok. El-elbolyongsz kertedben csöndben. A fákról férges alma null. Ilyenkor álmod messze röppen s tovább bolyongsz álmatlanul. De megfog a vadrózsa bokra; virágtalan, mint jómagad: nyár van, ne várj rügyes titokra, ősz jön, takard be jól magad. Emlékezz régi szép szavakkal s keress egy sárga levelet s kezd el aranyos mondatokkal vigasztalni a szívedet. Szeptember Vén almafán friss menyecske, almaággal ring a teste. Ügy szedi az almát, mintha piros arcú magzatát simogatná puha ujjal. Vigyázz hajló almaág! Arca pirul, szeme kék, benne ég a mesekék égbolt. Szíve hogy dobog! A szoknyája hogy lobog! Szíve alatt már talán ici-pici rügy fakad I s mire újra tavasz járja ] s virág lepi ágadat: rámosolyog magzatára, nem gondolva bánatára, nem törődve füvei, fával, pillangóval, kis madárral, — lombod alá ül nevetve, előveszi emlejét s megszoptatja gyermekét. Vén almafa, jól vigyázz rá! Ily gyümölcsöt nem terem egy ág sem a kertemben! engem? No, adjatok egymásnak kezet az egész osztály előtt. Vitya Kopilkin és Vaszja Petuhov kezet ráztak. — Nagyszerű! Most már aztán barátok vagytok. Petuhov, ha a te Kopilkin barátod a jövőben megint csúnyán fog viselkedni, gyere azonnal hozzám. Mi ketten majd rendbehozzuk a dolgot. Eljössz Petuhov? — Igen — jelentette ki Vaszja, és tekintete az ötödikesek merev arcán kalandozott. Anna Pavlovna az egész tízperc alatt Palasov Komszomol-titkárnak az igazgatói irodában lelkesen mesélte az ötödikesekkel lefolyt vitát. — Én bizony jól ismerem a szovjet gyermek lelkét — mondotta. — És biztosítom magát, hogy ez a két kamasz a legőszintébb barát lesz. Az a másik, az a Vitya Kopilkin, az megértett. Hisz a gyermekeknek is megvan a maguk erkölcsi alapelve. Ezalatt Vitya Kopilkin és Szlonyikov, az osztály veteránja, az öltöző oszlopa mögé rejtőzve valakire várt. És amikor Vaszja Petuhov odaért az oszlophoz, Szlonyikov Vaszja jejé-e húzta а cipöszsákot. Vitya Kopilkin földre teperte „legjobb barátját" és magasra emelte büntető jobbját. Fordította: T. A. 15 Leonyid Lenes:
