A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-14 / 33. szám

« feJB 8 •Mi oe OQ ií wu to O $ O (Az I. rész rövid tartalma) A múlt év szeptember 27-ki számunkban fejeztük be Lovicsek Béla: Csillagszemű asszony című kisregényének első részét. Mielőtt elkezdenénk a második rész folytatásos közlését, szeretnénk röviden feleleveníteni az első rész rövid tartalmát: A regény egy ipolymenti kis faluban játszódik le. Egy parasztcsalád életét mutatja, és közben a mezőgazdaság szocialista fejlődéséről is képet ad. Idős Gál András kilenchektáros parasztgazda. Két fia van: János és Pista. János nős, felesége Jolánka, pirospozsgás, csillagszemű asszony. Nyolcéves kisgyermekük: Janika, a család kedvence. János a szövetkezet tagja, s emiatt öreg Gál András haragot tart a fiával. Csak akkor enyhül meg, mikor megtudja, hogy Jánost választották meg a szövetkezet elnökének. „Hát mégiscsak érdem szerint mérik manapság az embereket?" — döbben a valóságra öreg Gál András. Eddig feléje se nézett a határnak, most újra kimegy a mezőre Jánossal és nagyon elcsodálkozik a változáson. Pista, János öccse, nemrég jött haza a katonaságtól. Egyelőre nem dolgozik sehol, csak néha segít a szövetkezetben. Szakiskolára készül. De az utazást csak halogatja, mert közben szerelmes lesz bátyja feleségébe, Jolánkába. Jolánkának, akit fiatalon adtak férjhez, tetszik a fiú, és titokban néha összehasonlítja a két testvért. Az ellentét akkor mélyöi el még jobban férje és ő közte, mikor János az apósát szénalopáson éri az egyik éjjel és visszaviteti véle a mezőre a szénát. Ennek hire terjed a faluban, az emberek becsülik érte, de felesége nem tudja néki megbocsátani, hogy édesapját ilyen szégyenbe hozta. Pista az egyik délután véletlenül egyedül marad Jolánkával otthon. A többiek a határban vannak. Pista bezárja az ajtót s boldogan öleli karjába Jolánkát. Közben az öreg Gál András hazajön, mert a kaszája eltörött. Az ajtót zárva találja. Gondolja, elmentek ők is a határba. Leül az istálló elé és vár. Nemsokára kattan a zár és kijön a menye, utána rövid idő múlva a kisebbik fia, Pista. Nagyon megrendíti a dolog. De alighogy felocsúdik fájdalmából, kinyílik a nagykapu és Jánost hozzák haza egy szénászekérben félholtan. János súlyos agyrázkódást szenvedett, s talán még a gerincének is baja van. Gipszágyba fektetik. Gál András gyakran meglátogatja a fiát a kórházbán, de nem meri néki bevallani, hogy a felesége az öccsével csalja. Otthon az öreget a gond férge rágja, a két fia sorsa miatt. Elhatározza, hogy beszél Pistával. Van elég szép lány a faluban. Házasodjon meg. Ne hozzon szégyent a házra. Pista hajthatatlan. Jolán az egyik este bevallja Pistának, hogy gyermeke lesz tölc. Pista nagyon boldog. Sokáig tanakodnak, mitévők legyenek. Pista azt ajánlja, menjenek Csehországba. Az öreg Gál is ébren tölti az éjszakát. Elhatározza, hogy másnap végez Pistával. Nem lehet így élni. A kisbaltát az ágya mellé készíti. Másnap nagy megdöbbenésére egy cédulát talál az asztalon: „Mind a ketten elmentünk, ne kerestessetek, Pista." S. K. NEUMANN: EDUARD LITTMANN: Őszinte beismerés Ügyész úr, én beismerem. Önkritikát gyakorolok. Megfordítottam azt a vén szekeret a tetejével lefelé, megrongálta a telefonoszlopokat, szétszórt öt éjjeliszekrényt, két szekrényt és három csecsemő ágyacskát, meg egy kicsit a Pepo fejét törte össze... ez mind tény. De nekem azt ne mondja senki, hogy nyolcvanassal nyírtam a kanyart. Mert a becsületembe gázolna! Ügyész űr kérem, ésszé, menjünk a dologra — hisz "Sz a skatula újkorában sem ment nyolcvanat. Az tudott dciog, hogy a kritikus pillanatban későn vettem a kanyárt, de az csak úgy harmincat mehetett, legtöbb negyvenet. A fenét nyolcvanat! No — Pepo —" mondd meg az elnök úrnak, mennyivel mentünk. Látja, hallgat. Szégyenkezik, ő ugyanis mindig szégyenkezett azért, hogy rettentően lassan járunk. No — és micsoda beszéd volt itt arról az alkoholról. Hát, nem mondom, egy kicsikét beszívtunk. A doktor úr valami négy rumot emlegetett, de én csak háromra emlékszem. Hacsak ,tt a Pepo... De végül is talán még jobb is volt neki: nem érezte úgy azt az ütést a fején. Arra a rum csudajó: No — Pepo, mondd meg az uraknak, 1) fájt az egész, vagy nem fájt? Látják oda se köp neki. Pepo ilyen dolgokban mindig nagyon szerény ember volt. De nekem azt ügyész úr ne mesélje senki, hogy nem láttam azokat a telefonoszlopokat. Én láttam. Nagyon is jól láttam. Mondtam is: „Pepo, azok a karók valahogy az országúiba másznak." No — felelj, Pepo, mondtam vagy nem mondtam? Hm — Pepi már nem emlékszik. hogy az a benzinkanna fejibe ütötte, mindent összezavar. Egy kicsi kicsikét az agyára ment, ahogy mondani szokás. De mindebből az fáj legjobban ügyész űr, hogy nyilvánosan megtámadnak, mint olyan embert, aki bántalmazta a felebarátját. Pedig én Pepot nem bántottam. sőt inkább segítettem. Mindig az ö javát akartam! No — mondd Pepo, akartam vagy nem akartam? Hányszor feküdtél életedben a kórházban, hányszor pihentél és mikor aludtad ilyen jól ki magad? Egyszer se! Amikor fizeti a betegsegélyzőt és azt sem tudja mi az a betegség. És végül ügyész úr, szeretném, ha arra is néznének, hogy a kritikus pillanatban nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, és nem rohantam bele valami sokgyermekes család házába, mint ahogy a múltkor is olvastam az újságban, hanem csak egy üres gödörbe pottyantunk, ahol egy csirkében sem tehettem kárt. — No — felelj Pepo, bántanék én valaha csak egy csibét is? Hm — nem beszélni. De ha lehúzzák róla a gipszet, meglátják, ha kell, meg is eszküszik rá! Fordította: — fo— ai munka Riad az álmos utcán baktató csend, messze pöröly csattog, s vélnéd, harang szól, pedig a ráncba rántott sín üvölt, zeng a kalapács alól, A vason meztelen vad láng virít, nyeli a fény fehér villámait, míg fent villamos holdak, lámpák égnek közel a föld fölött, kemény öklök és emberek között, s a sín fölé hajolnak. Győzelmes öklök és izmok között ring, remeg a vakító szűz virág, maga a város nyílt ki itt az éjben, a tűz, a láng. A fekete utcákba zaj szökött, s szakadozik az éjsötét világ, mely nézi tétlen, mint küzd a munka - édes szülöanyánk. És jel kiált, tompán, keményen, parancs talán a föld mélyében: Hó rupp! Sok éji vándor gyűlt oda, mert nézni való a csoda. És áll a költő bűvölt-tétlen és katona jön kedvesével. E lárma mit jelent? Tán gyilkosságot? íme, eleven újsághír; s közelről nézvén itt e ritmust, látod, erejét áldozza, ki mennyit bír, itt hol a kő, a vas, a homok és agyag, s a cinkos nyári éj, a hallgatag, verítéket ver a testeken, s kötélizmot feszit a barna bár alatt, hol varas, fájó sebhelyet marat, a bátor testeken. i A kötél, s izom súlyt emel és teher alatt nyű a váll. Zihál, nehezen fújtat, fáj a mell, feszül, remeg minden idegszál. S remegnek vállas rengő oszlopok, remeg satu, rúd, csukló, csont ropog: Hó, rupp! Óvatosan, mint alvó gyermeket, emelgetik a sötét síneket: Hó, rupp! Sok éji vándor gyűlt oda, mert nézni való e csoda. És áll a költő bűvölt -tétlen és katona jön kedvesével, Kéz a kézben az éji nap alatt a munka ritmusára lép, halad a katona és a lány. Egymás kezét szorítják, s egyre hevesebben, míg a vert vas rikolt, s az ember káromlása zúg át az éjszakán. Itt e tömkeleg kellős közepén veríték, föld, s olaj szagában gerjed vágyuk: Enyém vagy! Légy enyém! — s kigyúl e vágy szemük sugarában. Tüzes, piros kendőkkel integet, sziszeg a láng és jellobog; köszönti a tátongó éjj. eget, újong, mert a munka nagy dolog: mindig újrakezdés vagy folytatás, a munka vasat ver, súlyt emel, földet, árkot (• ' szúr, vág, rikolt és kalapál... Indul a költő, s majd ritmusos szót talál, s kemény ágyat a mátkapár. Fordította Bábi Tibor 15