A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-14 / 33. szám

^ __ __ __ Erőnkhöz mérten dék-regény még nem született meg. Ez azonban korántsem ok az elcsüggedésre. Megszületését, világrajöttét sok kísérletnek kel! megelőznie. Hiszen az irodalom kialakulását nem napokkal, s nem órákkal mérjük. Nagy és kis nemzetek literatúráját az évszázadok termelték ki s emelték elismerést kiváltó színvonalra. Gondoljuk csak el, mennyi tépelődés, szenvedés és kín fonja keresztül-kasul a népek irodalmát, mondjuk az első írásos emlékektől napjainkig. Az irodalom, az írás kultusza olyan, mint a szőlőtermesztők bora. Minél több év áll mögötte, annál értékesebb, zamatosabb. Nálunk még sokáig kell majd beszélni az irodalom termőtalajának jó előkészítéséről. Mert csak gondosan művelt földben terem a mag. De még a kifogástalanul megmunkált föld sem minden. Aki aratni akar, az türelmesen várja be az érést. És ne kaszálja le a termést zölden. És főleg ne kiabáljon túlontúl sokat, hogy: nézzétek, a szomszédok vetése Munkahelyen, kávéházban, villamoson és az utcán is rengeteg beszélünk irodalmunk helyzetéről, szerepéről. Beszélgetésünk tárgya mindig és minduntalan: meddig jutottunk, hol tartunk, merre haladunk. Ahogyan a kérdést felvetjük, már sejtetjük is türelmetlenségünket. Nem vagyunk elégedettek eredményeinkkel. A verseket még elfogadhatjuk és hasonlítani is tudjuk a körülöttünk élő népek verseihez — nem így a prózát. Erről azt tartjuk, hogy nem fejlődik, nem halad előre. Novellatermésünk elenyészően kevés, nem beszélve életünket átfogó s hűen kifejező regényeinkről, amelyek mindmáig nincsenek. Akik így vetik fel a kérdést, azok természetesen érzik, hogy erős, magabiztos próza nélkül nem lehet irodalomról beszélni. Persze, nem lehet figyelmen kívül hagyni bizonyos dolgokat. Az irodalom kezdete nálunk a kilencszáznegyvennyolc utáni időkre vezethető vissza. Első művelői, a fiatalok, akik a magyar lapok megjelenésével egy időben jelentkeztek, tapasztalatlanok, bizonytalanok voltak, de nem tehetségtelenek. Ki akarták fejezni és ki is fejezték azt a nagyszerű változást, amelyet a munkásosztály vezető szerepe idézett elő a társadalomban. Később a próza is felzárkózott a líra mellé. Beszélgetni kezdtünk az irodalomról. Abból indultunk ki, hogy a szükség teremt. És itt elkövettük azt a hibát, hogy könnyelműen s nagylelkűen avatgattunk íróvá mindenkit, aki tollatt vett a kezébe. Megjelent egy novella, vagy helyesebben mondva novellakísérlet valamely lapunk hasábjain s elkönyveltük: megint többen vagyunk! A novellák szaporodtak, egyesek előre futottak, mások lassabban haladtak. Napvilágot láttak sorban az elbeszéléskötetek. Ez a helyzet azonban csak fokozta a türelmetlenséget. Azt mondottuk: hát igen, elbeszéléseink, elbeszélésköteteink vannak, de ez még nem minden, több kell, regény kell. És nem is akármilyen regény. Mai témájú és sajátos. De a próza elmaradt, a fiatalok nem teljesítik a hozzájuk fűzött reményeket, nem lettek sem Mikszáthok, sem Móricz Zsigmondok. Az évek pedig telnek s ők ennek ellenére egy helyben topognak, nem születnek meg a nemzedék-regények. Nagyobb lélegzetű munkák — regények — napvilágot látnak ugyan, de a szerzők a múltból vezetik hősüket és a felszabadulás événél megállítják őket. Mi lesz a nemzedékregényből, ki írja meg, kik írják meg s miért nem fognak már hozzá ? Valóban igaz, hogy várva várt nemze- Jekatyerina Belasova: A megtörhetetlen GYURCSÖ ISTVÁN ^unaparti szélben Piciny öröm, ha jutna bár: — úgy siet velünk, fut a nyár — alig marad kis menedék, ha jön az ősz és a vidék borongós lesz: deres világ. Jégpáncél köti a Dunát, a csacska habok csendesen megbújnak, házuk jégverem: mert hosszabb a tél, mint a nyár. — Piciny öröm, ha jutna bár, maradna kevés menedék, téli világban maradék tűz, parázs szívünk közepén, hogy ne fázzunk, ha jön a tél. — Ügy siet velünk fut a nyár. Hűs búvást kínál a határ, száz rejtekét mutogatja: csendes szerelem panaszra fut mégis hozzád, kérve-kér: legyél ebédhez friss kenyér, pohár víz — de inkább borom. mennyivel különb, mert ezzel vajmi keveset segít a maga vetésén, esetleg' arra bírja a magvetőket, hogy megtorpanjanak. Miért írom le sorban ezeket a gondolatokat ? Egyszerűen azért, hogy mindenki, aki csak egy kicsit is felelősnek érzi magát a csehszlovákiai magyar irodalom jövőjéért, a realitásból induljon ki. A realitás pedig az adott helyzetben türelmet parancsol. Nemrég olvastam az egyik irodalmi lapban: „Azokkal a hozzászólásokkal értünk egyet — ankétről van sző — amelyek szerint — s erre az irodalomtörténet egésze bizonyítékot szolgáltat — jelentős prózai, elsősorban rövidprózai alkotások csakis „menyiségi kiválasztódás" keretein belül születhetnek s ezért — természetesen bizonyos határok között — ígéretes, vagy tehetséges írók halványabb írásait, szocialistarealista irányzatunkat támogató fiatalabb szerzők szárnypróbálgatásait is kötelességünk hasábjainkon megjelentetni. — Ki tudja, nem lesz-e egyik-másik ilyen íróból húsz év múlva kötelező olvasmány, szerzője ?" Nos hát, amit idáig okoskodásképpen elmondottam, csak azért tettem, hogy a bölcs és nagyon talpraesett idézetig érjek. Mert az az érzésem, hogy nálunk különösen az irodalom kibontakozásához csak az idézetben foglaltakon keresztül vezethet út. Nekünk nem nagy szavakkal kell dobálóznunk, hogy mik vagyunk és mik lehetnénk.. ., hanem erőnkhöz és képességünkhöz mérten serényen kell dolgoznunk. És ha így járunk el, akkor lesz majd bőven novellánk és nemzedékregényünk! Sokat markolni és keveset fogni, nem a legokosabb dolog. Inkább a kevesebb mellett letenni a garast, de azt a keveset aztán egyre tökéletesebben ... MÁCS JÓZSEF. 9