A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-07 / 32. szám

f A vonat éppen elhagyta Genovát — Marseille felé igyekezőben — mindenütt a sziklás part bosszú hajlatai mentén — mint egy vaskígyó kúszott a tenger és a hegyek közt, fekapaszkodva a sárga parti lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyezték, majd hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában. mint az odújába surranó állat. A vonat utolsó kocsijában egy nagydarab nő, meg egy fiatal ember ült, szemben egymással, szótalanul, olyankor egy-egy pillantást vetve egymásra. A nó lehetett úgy huszonöt éves és az ajtónál ülve a vidéket nézegette. Erös, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos ábrázatú.. A butyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott. A férfi húsz év körüli volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette egy kendőbe bugyolálva, ott volt az egész vagyona; egy pár cipő, egy ing, egy alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója, meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol Franciaországban. Az emelkedő nap tűzesőt árasztott a partra; május vége felé járt, s gyönyörűséges illatok szállongtak betódulva a leeresztett ablakú fülkékbe. A virágba borult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték cukros parfümjüket, amely olyan édes. erös bódító tud lenni — és ez az illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenféle rózsa nőtt itt, akárcsak máshol a fű — az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók ajtaja mellett, kint a földeken is. mindenütt. A rózsák mennyire itthon érzik' magukat ezeken a partokon' Megtöltik a vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt, fűszeresebbé a bornál és éppen olyan részegítővé. A vonat lassan haladt, mintha készakarva Időzött volna el ebben a kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt. minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, azután . újra kezdte csöndes bandukolását. előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna, s nem tudta volna rászánni magát semmiféle helyzetváltoztatásra ezen a meleg tavaszi reggelen. Guy de Maupassant (1850—1893), a francia irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Születésének száztizedik évfordulóia alkalmából közöljük a fenti elbeszélését. A nagydarab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek, s pihegve lélegzett, mintha valami lidérc nyomná. A fiatalember lehajtotta » fejét s mély, paraszti álomba merült. Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony — úgy látszik — végképp felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből egy darab kenyeret, kemény tojást, kis boros fiaskót és szilvát vett elő — szép vörös szilvát — azzal nekilátott az evésnek. Kisvártatva a férfi is felébredt és nézni kezdte a nöt, megnézett külön minden falatot, amely az asszony térdéről megtette az utat az aszszony szájáig. Karbafont kézzel ült a legény, a szeme csak bámult rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva. Az asszony falatozott, ahogy a kövér, jóétvágyú nők szoktak minden pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csúszszanak — aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát. Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő kissé kényelmetlenül érezve magát, kigombolta a pruszlikját. A férfi- hirtelen újrakezdte a bámészkodást. Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat, s kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet úgy, hogy a hasadékon át, a két réáz közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából meg a nő bőréből. A parasztasszony,., mikor már megkönnyebbült, olasz nyelven szólalt meg: — Olyan hőség van, az ember alig tud lélegzetet venni. A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel: — Éppen utazásra való idő. — Maga piemonti? — kérdezte a nő. — Astibeli vagyok — Én meg casalei. Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek. Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni szokott, s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös is-merőseik. Neveket soroltak fel, s meghittségük növekedett minden új személlyel, akikről mind a ketten tudtak A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő Narth György rajza olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték ki. A nőnek férje volt; három gyermekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkaságba megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be. A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés.. Aztán elhallgattak. A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatoltak a kocsikba; és a narancs meg rózsaillat még erősebbre vált, megsűrűsödött, lomhán megdagadt. A két útitárs újra elaludt. Majdnem egyszerre nyitották föl ismét szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral kivilágítva. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett. A dada lihegett, a pruszlik.ja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta: Tegnap óta nem szoptattam: most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez. A legény nem felelt, nem tudott mit mondani. A menyecske újra kezdte: — Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefelé a szívemet, lélegzeni se tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje. A férfi is megszólalt: — Hát persze rossz lehet. Megkínozhatja az embert. Az asszony csakugyan nagy betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta: — Ha csak megnyomja is az ember, úgy jün belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember, Casaléban minden szomszéd átjött megnézni. — Csakugyan? — mondta a férfi. — De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgvse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna. És az asszony elhallgatott. A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt. A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta: — Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hisz otthagytam a házunkat, famíliánkat, az én drága SDróságnimat is, hogv helybe álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne és tíz 12