A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-07 / 32. szám

» yj \ . 'K i v Ursula Wendorff-Weidt: Illusztráció egy Maupassant novellához TÓTH ELEMÉR: I] eve fő yiyar Pufók dongók — zümmögnek a gépek, tarkaszoknyás lányok és legények kévét kötnek és csomókat raknak, melege van hej, az öreg napnak. Kévét kötnek, kövér nagykalászok a vállukra hajlanak — szép lányok. Szél lobogja körbe-körbe őket, és a tarlón szöcskék kergetőznek. Kergetőznek lányok és legények, szemük mélyén pirostiizű fények, lobognak mint óriási fáklya, aratógép úszik — kicsi gálya. Nagy, hatalmas aranytenger mellett, a kévék mint halottak hevernek. Szegfű-lányok felölelik őket, tűz-pirosak, karcsúk, nevetősek. Pufók dongók — zümmögnek a gépek, tarkaszoknyás lányok és legények szeme közé nevetnek a napnak, s a virágok is velük kacagnak. or/ft/////*//e//e//e/e n 0000 Prágai pantomim Önálló műfaj, avagy csak a színészi mesterség iskolája? Ezen töpreng a mai néző, ha pantomimot iát. Már pedig egyre gyakrabban lát: rég volt olyan kísérletező kedvében a színpad művészete, mint ma. Ősi forrásokat kutat fel, hogy belőlük merítsen erőt a megújuláshoz. A néma taglejtés művészete sem korunk találmánya. Mégis, amilyen régi, annyi újat Ígér. Hogy ígéreteit beváltja-e valaha, még aligha tudni. De annyi bizonyos, hogy tanulság, okulás, tapasztalat származik belőle bőven, mint minden kísérletből. A prágai kísérlétnek már a puszta színhelye is egyesíti magában a régi és az új .varázsát. Az óváros egy patinás, csendes terén ódon lakóház áll, kapu a fűlctt lámpás, „ta csak ennyi írás: Divadlo. A szótár „színházat" mondana, de ezen a helyen akaratlanul is így fordul magyarra a szó: játékszín. A kapualjból nyílik a bejárat, mint valamely régi sörházba. A parányi nézőtér is afféle „szálára" emlékeztet, vidéki vendéglők nagyobb termére. (Az is volt nyilván egykor). A berendezés modern vonalai azonban már a legújabb idők ízléséről beszélnek, különösképp a merész idomú iparművészeti tárgyakkal díszített előtéré. Ez tehát a hajléka az úttörő kedvű fiatal művészek kis együttesének: színészeknek, íróknak, muzsikusoknak és képzőművészeknek. Kísérletező szándékuk nem bolyong egyetlen ösvényen: zenés komédiát éppúgy játszanak. mint pantomimot, de hangversenyt is rendeznek, sőt alkalmilag kiállítást is. „Divadlo na Zábradlí", vagyis „színház a korlátnál" — így nevezik maguk teremtette-felszerelte műhelyüket: a szomszédos sikátor kapta nevét valaha a Moldva-parti korlátról. A környezet a múltat idézi elő és ők maguk sem félnek a múlt idők emlékétől, noha ízig-vérig a ma emberei valamennyien. Pantomim-músoruk (a „Kilenc kalap Prágában" című) városuk múltjából vezet kilenc más-más stílusú képben az eleven jelenbe. A dóm középkori képfaragó mesterét, Peter Pariert látjuk elsőnek, amint angyal és ördög kísértései közt hányódik, míg a szoborba kívánkozó vonásokat meg nem találja — egy mosónő arcán. Aztán az egykori kávémérő török anekdotája lendül szögletes mozdulatokba. Majd prágai kocsmában Mozarttal találkozunk, s prágaiaknak írt operája hősével: Don Juan a kocsmáros lányát csábítgatja. De megszólal Jan Neruda hangja is .mozdulatba költve;' a. magyarul is ismert, „Történetek a régi Prágából" egyik kedves históriája. Századvégi szatirikus korkép következik: szerelem, szerencsejáték és öngyilkosság, frakkos urak karikírozott „szívdöglesztő" története az ábrándos kisasszony körül. De nem hiányzik a prágai korzó sem, feltámadnak a'Monarchia jellegzetes figurái: a nagyképű, korlátolt k. u. k. katonatiszt, a magasgalléros, nyársatnyelt tanár, a fényképész, a diák, a diáklány. Aztán a 20-as, 30-as évek eleven alakjai lépnek fel ponyvahősökkel vegyesen: az élelmes zsebmetsző, a kétbalkezes rendőr, a kutyát sétáltató dáma, a rút trafikosné, az érzelgős szolgálóiány és az úr, aki újsághirdetésben odarendelt ismeretlen partnernőjét várja. Ez után a burleszk-jelenet után az utolsó két kép már napjaink életébe torkollik. Az egyik lírai intermezzo: pad _a parkban és ifjú pár (mégsem találni benne nyomát a szentimentális közhelynek) ; a másik már szélesebb képet nyújt a mai emberekről, főként a fiatalokról. Sokmindenkivel találkozunk az esetlenül udvarló filozoptertől az esős éjszakában megállóhelyen összeverődött különféle emberekig — míg a hazatérő öreg trombitás, ez a mackósan kedves munkásember, meg nem találja legtöbbjük szívéhez az utat. Csupa eleven, találó figura, egy-egy apró történetbe komponálva. Szinte szíven üti, úgy ismer rájuk a néző, személyes ismerőseit fedezi fel köztük. Pedig nem szólnak egy szót sem — csak mozognak. Pedig egyszerű a prágai művészek titka: csupán annyi, hogy realista ábrázolásra törekszenek. Ebből fakad művészetük egyik legfőbb jellemzője is: a józan mértéktartás. Nem kalandoznak valóságról messzeszakadt, terméketlen földöntúli régiókba. A ma emberéhez szólnak, a modern valóság nyelvén, akkor is, ha a múltról beszélnek Jól tudják, mit bír el művészetük. Nem akarnak mást nyújtani csak ezer gonddal megformált, fegvelmezetten tömör, miniatűr-képeket: anekdotát, szatírát, karikatúrát. (Ügy látszik, ezek is a legalkalmasabbak- a pantomimikus ábrázolásra.) Nem keresnek patétikus, allegorikus-szimbolikus hatásokat, nem ismerik még a szokásos merev lárvákat sem. De tudnak jól ellesett vonásokból élő típusokat alkotni és persze — van humoruk és bátorságuk. Mondani sem kell, hogy így á puszta formalizmus százfelől fenyegető veszélyét is elkerülik: nem esnek rabul könnyen kísértő, szemfényvesztő bravúroknak. W. Gy. 9