A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-07-31 / 31. szám
Kelemen Sándor: Vadmewtto Kati szandálján elszakadt az egyik pánt. Péter kézbevette a beteg lábbelit, s némi vizsgálódás után kijelentette: — Kampec dolóresz A lány egy kövön ült. Pucéron maradt talpát a bal tenyerébe ültette, jobbját pedig lecsúsztatta bokáján a nagyujjáig, azután meg vissza. Végigtapogatta a lába hajlatait, méricskélte arányait. Mosolyt csiklandozott az arcára az elégedettség. Bár hátul a sarok fölött kissé teltebb volt a bokája, mint szerette volna. Valami zsírpárna lehet ott, vélte, s elkezdte mérgesen masszírozni. Aztán kinyújtotta a lábát, s egy cseppet feltartva jobbra-balra megforgatta maga előtt. Péter figyelte a lányt s hintáztatta a szandált a leszakadt pánton. — Hinta-palinta... — énekelte, majd megforgatta s felröpítette a fejük fölött terpeszkedő gesztenyefa ágai közé. Csaknem fennakadt. — Ne bolondozz, Péter — ráncolta a homlokát a lány, de hangja mintha egészen mást mondott volna. S a fiú bolondozott tovább. Ismét megpörgette a szandált s föl a fára. Kati izgatottan figyelte fenn akad-e, s mi lesz, ha fennakad. — Tisztára megőrültél — rázta meg a fejét. Szőke fürtjei előre csúsztak, kiültek ingerkedőn a szemöldök sötét vonalára. Péter letelepedett törökülésben a lány elé, cigarettára gyújtott. Az égő gyufát Kati talpához közelítette. A lány nem mozdult, figyelte a lángot Péter ujjai hegyén. Kéjes borzongással gondolt a tüzes csípésre. Mered-e? — kérdezte a tekintete. ' Merte. Oly hirtelen kapta el Kati a lábát, hogy lecsúszott hanyat a kőről. Combjai rémülten kapkodtak a szoknya szemérmes árnyéka után Péter végignyúlt a gyepen, úgy kacagott. Még a hozzávágott szandál se tudta lecsillapítani. Kati felállt s hátat fordított neki. Leporolta. eligazgatta a ruháját. — Elég a játékból - komolyodott. -Igazítsd meg ezt a vacakot, s menjünk a többiek után. Péter a földön fekve pislogott fel rá. •— Hogyan csináltad az előbb? így? S fölnyújtotta lábait az ég felé. Mosoly csillant a lány szemében, de arcvonásait nem engedte ellágyulni. Szó nélkül megfordult s visszaült a kőre. Péter eléje kúszott. Csúfondáros mosoly szemtelenkedett az arcán. — Nem szabad az egek urát ilyen durván fenyegetni — tagolta méltatlankodó atyai hangon. S már hiába erőltette Kati a szigorúságot. Ügy csordult ki belőle a kacagás, mint három decis pohárból a negyedik deci. Egyszerre körös-körül. Kacagott mindene, s ahogy rángatózott a válla, táncoló kerek mellei elszántan feszegették a ruhát. Péter szalagokra tépte a zsebkendőjét s azzal kötözte fel Kati lábára a szandált. Aztán megindultak fönt a part tetején a sűrű bozótban kacsázó köves, gödrös ösvényen. Alattuk öt-tíz méterre a szerpentinen hosszú sorokban nyomult fel a hegyre a kirándulók lármás serege. Közöttük zsúfolt autóbuszok cammogtak, prüszkölve gyűrték az emelkedőket. Néhány vállalkozó kedvű legényke versenyre kelt velijk, s nagy sikkantásokkal előzték a megállóknál. Péter ment elől, gondosan félrehajtva az útba eső ágakat. Közben folyton küldözgette hátra utasításait a mögötte botladozó lánynak: „Lehajolni, nagyot lépni .. Az egyik fordulónál erős derekú, hajlékony vessző akadt a kezébe. Kifeszítette, várt egy kicsit, majd elengedte, Kati fölszisszent és a combjához kapott, s a következő pillanatban már a fiú haját markolászta. Mind a tízujját beleakasztva húzta hátrafelé a fejét. Péter megjátszott kétségbeeséssel nyüszített, csapkodott a kezével s engedve a húzásnak, leült a lány elé. — Fogsz még?... Fogsz még?! — rángatta Kati a fiú haját. Péter nem védekezett. Feje minden rántásra odakoccant a lány térdéhez. Arcát ilyenkor egy-egy pillanatra körüllengte a virágos harangszoknya. — Ha tudom, hogy ilyen szadista vagy... — kezdte a fiú. — És te?! — vágott szavába a lány és megtapogatta a combját! — Az más, az véletlen volt... Egyébként is meg sem látszik. — Nem?! Már benne volt a kezében a mozdulat, hogy megmutassa, amikor észbe kapott. Égő pirosság szökött az arcába ... — Persze, hogy nem — nevetett Péter. Kati nem szólt, csak meglegyintette Péter összekuszált frizuráját. Annyi méltóságot s fölényt sikerült belesűrítenie ebbe a legyintésbe, hogy megengesztelődött tőle. Félrefordulva csipegetni kezdte apró csokorba a kövek közti satnya virágocskákat. Kissé odább, az útra hanyatló part szélén virágzó fa állott. Meggyfa volt, vadmeggy. Gyümölcse ehetetlen, de a virágja szép. Jól ismerte Péter még gyermekkorából. Átvergődött néhány tövises csipkebokron s máris fönn volt a fa tetején. Alatta undorító füstfelhőt püfögött rá egy autóbusz. Majd leszédült tőle. — Fogd! — kiáltotta Katinak, s nagy virágos gallyat hajított feléje. Fogta volna a lány, de rövidre sikerült a dobás. Csak a harmadik ért oda. Mikor Péter a negyedik ágat törte, rádörrent lentről egy hang: — Mit csinál maga ott?! Nem megy le rögtön arról a fáról! Rövidnadrágos, idős férfi állt a korlát mellett az úton. — Magához beszélek! — bökött fel a kampósbotjával. '- Mi van, papa? - szólt le kedélyesen Péter. — Mars le a fáról! t— Útjában vagyok? — Még szemtelenkedik! — fordult az öreg megbotránkozva a köréje csoportosulókhoz. Lepedőnyi zsebkendőjével szaporán törölgette izzadó kopasz fejét. — Le onnan, mert mindjárt lepiszkállak. — Na erre befizetek — nevetett Péter s még följebb lépett. Könnyen nevetett, mert azon a helyen nem igen lehetett a partot megmászni, legfeljebb mintegy száz méterrel lejjebb vagy feljebb. Az öreg meg egyre fenyegetödzött, részletesen kifejtve, mit tesz ő az ilyen parazitával, ha egyszer kézbe kapja. Péter élvezte a helyzetet. Letört egy nagy virágos ágat és odahajította az öreg Iába elé. — Tessék, vigye a babájának!. .. Látja én nem vagyok olyan irigy ... Kacagott s vele kacagtak mások is. Az öreg látva, hogy ellene fordul a hangulat, lendületes agitációba kezdett. — Képzeljék csak, ha minden ember elvisz innen egy ekkora ágat! — mutatta fel a Péter által lehajított gallyat — mi lesz itt egy hónap múlva? Pusztaság! Én mondom maguknak: egyetlen fűszál sem marad itt. Ezt ugyan senki se hitte, mégis úgy gondolták, jó lesz Pétert megzabolázni. — Le kell dobálni, — javasolta egy tíz év körüli gyerek. Péternek nem tetszett ez a fordulat, s mikor látta, hogy a gyerekhad milyen buzgalommal gyűjti a kavicsokat, elkezdett gyorsan visszavonulni. így is megkoppant néhányszor a háta. Kézenfogta Katit, s húzta maga után sietve a meredek oldalösvényen. A francia bánya fölött egy nagy hársfánál lepedőnyi zöld tisztást találtak. Kati leheveredett a gyöpre. — Látod, majdnem megköveztek, — sóhajtott. Gyengén, megértő mosollyal végigsimított a fiún. Elkezdte bogozni a sérült szandál kötését. — Leveszed ? — ült melléje Péter. — Szorít. — Várj, majd én. Ölébe fektette Kati lábát s hosszas babrálás után leoldotta a szandált. A kötés helyén mély bevágás szelte át a bokát. Simogatni kezdte. A lány hagyta, örült, hogy szép a lába. s örült, hogy azt Péter is látja. Péter látta, simogatta és melege lett. A lány sarka furcsamód égette a combját. Simogató tenyere mind nagyobbrészt járt be, majd hirtelen felszaladt egészen a combig. S ott megállt. Ujjai belemélyedtek a térd hajlatába. Fejét fölemelte, szemébe nézett a lánynak, mintegy engedélyt kérve, aztán lehajolt és megcsókolta a térdét. Katinak tetszett a fiú. Gyengédsége, figyelmessége éppúgy, mint szemtelensége. Tetszett a merészsége, s az a kedves egyszerűség, amellyel oly magától értetődővé tudott tenni mindent. Jól esett meghajlani a fiú ereje, akarata előtt. ízlelgette egymást a két ajak. Hosszú csőkokban ismerkedtek. Ha egyikük ernyedni kezdett, a másik még féltőbben, még szenvedélyesebben simult hozzá. Kati feje a fiú vállára csúszott. Úgy érezte, fönt lebeg valahol a magasban, s hogy szétfoszlik ebben a lebegésben. Egybeolvad a nagy mindenséggel. 12