A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-31 / 31. szám

Nagy Irén Aférfi a homokra terített törülkö­zőn feküdt és jólesőn állapította meg, hogy még nem lehet olyan kövér, ha ráfér erre a keskeny rongyra. Azért nevezte magában rongy­nak a frottirtörülközőt, mert bizony a széle már rojtosodott, mindkét oldalán. Bosszúsan gondolt a feleségére, aki ti­zenhét évi házasság után sem bírja meg­érteni, hogy az ember a strandra a leg­jobb törülközőt szereti elvinni. Vannak ilyen apróságok, amelyekben Margit hajt­hatatlan. Ha ő csomagolja be a táskát, holtbiztos, hogy a család legrosszabb tö­rülközője kerül elő belőle, s aztán szé­gyenkezhet az ember. Egy légy repült az orrára, elhessen­tette és vele együtt a bosszúságot is. A bosszúság már otthon kezdődött, ami­kor Margit kijelentette, hogy ez idén már nem jár ki a strandra, mert fáradt és öreg, pihenni akar, s jobban tud otthon a hűvös szobában a díványon pihenni, mint kint a tűző napon, a kemény földön. Margit sokszor és szívesen használta saját személyével kapcsolatban az „öreg" szót, pedig egyáltalán nem gondolta ko­molyan, mint ahogy Péter sem gondolta komolyan utolsó kijelentését, mielőtt be­vágta maga után az ajtót. Dühében, hogy egyedül kell kibandukolnia a strandra, — a gyerekek táborozni voltak, - azt vágta Margit szemébe, hogy sohasem volt jó feleség. A férje kedvéért nem hajlandó áldozatot hozni, — ha ugyan egyáltalán áldozatnak lehet nevezni a fürdést, — de bezzeg, amíg a gyerekekre kellett vi­gyázni, addig minden szabad idejét a víz mellett töltötte. A léggyel együtt a bosszúság is elre­pült és Péter érdeklőve nézett körül. Cso­dálatosan szép ez az „Aranypart". Sárga homoktengerben, duzzadó gumipárnákon tarkafürdőruhás nők és férfiak feküsz­nek. Az ég csodálatosan kék, a víz is, kék, de ez megint egészen másfajta kék­ség. S a kék vizén rikító piros vizibiciklik pedálját tapossák ketten-ketten, és sár­ga csónakok siklanak tova. Péter még nem látott vizibiciklit, hát jól megnézte. Két személy ül a magas ülésen, óriási kereket hajtanak pedállal, s a gép lassan halad előre a vizén. Az egész tulajdon­képpen arra jó, hogy az ember jól le­süljön, — állapítja meg Péter, — aztán összehajtogatja a törülközőt, az aktatáska alá teszi és elindul a víz felé. A parton lányok hancúroznak, fröcskö­lik egymást, s amint Péter közeledik fe­léjük, önkéntelenül behúzza a hasát. A lányokból kitör a nevetés, beszaladnak a vízbe és gyorsan úsznak befelé, csak fürdősapkás fejük látszik. Péter bokáig áll csak a vízben, fur­csán behúzott hassal és kidülledő mell­kassal, mint valami régi rossz fényképen egy cirkuszi erőművész, s közben azon tűnődik, vajon a lányok rajta nevettek-e vagy sem? Magénak sem meri bevallani, hogy ez a tűnődés csak arra jó, hogy meglassítsa a vízbe való dicstelen bevonulást. Péter jól tudja, nem így kellene bevászorogni a vízbe, lépésenként, mint valami öreg­asszony. Az ember bemártja csuklóját a vízbe, egy kicsit meglocsolja mellét, nya­kát, aztán zsupsz, ugrik egyet és bent van. Péter körülnéz, s miután senki sincs a közelben, egy óvatos lépést tesz előre, s most már térdig áll a vízben. Aztán amint megátja/ hogy a három fürdősapka közeledik, hirtelen lendülettel beleveti magát a vízbe. Erős karcsapásokkal úszik, egyenesen a három fürdősapka közé. Csak nem fogom három csitri miatt megkerülni az egész bágert — gondolja — s most, hogy már bent van, olyan könnyűnek, olyan fiatalnak érzi magát, mint ezelőtt húsz évvel. Behunyt szemmel lebukott a víz alá és úszott tovább, gondolatban számolt is, vajon meddig bírja ki lélegzetvével nél­kül. A „harmincöt" és „harminchat" már nagyon nehezen ment, de azért kitartott és csak a „negyven"-nél dugta ki a fe­jét kimerülten, lihegve a vízből... Ezer vízcsepp tündöklött a lány sima, barna arcbőrén, akivel összeütközött, ami­kor feljött a víz alól. — Bocsánat — lihegte kimerülten a férfi és szeretett volna még mást is mon­dani, de nem tudott megszólalni egy­részt a kimerültségtől, másrészt a lány csúfondáros mosolyától... Tulajdonképpen már illene, hogy vala­melyikünk továbbusszon — gondolta a férfi, de mindketten csak lebegtek a víz­ben, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy el ne merüljenek. Átkozottul csinos — fűzte tovább gon­dolatait Péter — és nem lehet több tizen­hétévesnél. Biztos most érettségizett és élvezi a gondtalan pihenést. — Még néhány pillanat pihenőt adok, — szólalt meg hirtelen a lány, — aztán úszhatunk versenyt, ha akarja. A férfi meglepődött. Az előbbi három közül való az biztos. Furcsa, hogy olyan simán otthagyja barátnőit, de azért jól­eső büszkeséggel simította végig őszülő halántékát. — És mi lesz a nyertes jutalma? — kérdezte. — Ha én nyerek — válaszolt a lány, ka­pok egy tábla csokoládét. A legolcsóbbat, csak szimbóluként. — S ha én leszek az első? Én nem élek csokoládéval. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. Néhány karcsapást tett, majd a lá­bával tempózott, aztán visszaúszott. A férfi nevetve nézett a szemébe: — Ügy látszik komolyan felkészül a versenyre. Hát akkor, ha én nyerek, kapok egy puszit, de igazit. De nem csak úgy szimbolikusan. A lány beleegyezése jelélül megvonta kissé a szemöldökét. Most olyan ártat­lan volt az arca, mint egy hároméves kislányé aki csodálkozik a felnőttek fur­csaságain. — Irány a túlsó part! Egy... kettő... három... — vezényelt a lány és megin­dult. A férfi egy pillanattal később lendült neki, mert a túlsó partot figyelte, ahol egyetlen fürdőző sem látszott. Gondolat­ban füttyentett egyet, s aztán megindult a lány után. Könnyűszerrel beérte, jó három test­hosszal megelőzte, s aztán egyenletesen úszott tovább. Furcsa kis teremtés le-10

Next

/
Oldalképek
Tartalom