A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-31 / 31. szám

Nagy Irén Aférfi a homokra terített törülközőn feküdt és jólesőn állapította meg, hogy még nem lehet olyan kövér, ha ráfér erre a keskeny rongyra. Azért nevezte magában rongynak a frottirtörülközőt, mert bizony a széle már rojtosodott, mindkét oldalán. Bosszúsan gondolt a feleségére, aki tizenhét évi házasság után sem bírja megérteni, hogy az ember a strandra a legjobb törülközőt szereti elvinni. Vannak ilyen apróságok, amelyekben Margit hajthatatlan. Ha ő csomagolja be a táskát, holtbiztos, hogy a család legrosszabb törülközője kerül elő belőle, s aztán szégyenkezhet az ember. Egy légy repült az orrára, elhessentette és vele együtt a bosszúságot is. A bosszúság már otthon kezdődött, amikor Margit kijelentette, hogy ez idén már nem jár ki a strandra, mert fáradt és öreg, pihenni akar, s jobban tud otthon a hűvös szobában a díványon pihenni, mint kint a tűző napon, a kemény földön. Margit sokszor és szívesen használta saját személyével kapcsolatban az „öreg" szót, pedig egyáltalán nem gondolta komolyan, mint ahogy Péter sem gondolta komolyan utolsó kijelentését, mielőtt bevágta maga után az ajtót. Dühében, hogy egyedül kell kibandukolnia a strandra, — a gyerekek táborozni voltak, - azt vágta Margit szemébe, hogy sohasem volt jó feleség. A férje kedvéért nem hajlandó áldozatot hozni, — ha ugyan egyáltalán áldozatnak lehet nevezni a fürdést, — de bezzeg, amíg a gyerekekre kellett vigyázni, addig minden szabad idejét a víz mellett töltötte. A léggyel együtt a bosszúság is elrepült és Péter érdeklőve nézett körül. Csodálatosan szép ez az „Aranypart". Sárga homoktengerben, duzzadó gumipárnákon tarkafürdőruhás nők és férfiak feküsznek. Az ég csodálatosan kék, a víz is, kék, de ez megint egészen másfajta kékség. S a kék vizén rikító piros vizibiciklik pedálját tapossák ketten-ketten, és sárga csónakok siklanak tova. Péter még nem látott vizibiciklit, hát jól megnézte. Két személy ül a magas ülésen, óriási kereket hajtanak pedállal, s a gép lassan halad előre a vizén. Az egész tulajdonképpen arra jó, hogy az ember jól lesüljön, — állapítja meg Péter, — aztán összehajtogatja a törülközőt, az aktatáska alá teszi és elindul a víz felé. A parton lányok hancúroznak, fröcskölik egymást, s amint Péter közeledik feléjük, önkéntelenül behúzza a hasát. A lányokból kitör a nevetés, beszaladnak a vízbe és gyorsan úsznak befelé, csak fürdősapkás fejük látszik. Péter bokáig áll csak a vízben, furcsán behúzott hassal és kidülledő mellkassal, mint valami régi rossz fényképen egy cirkuszi erőművész, s közben azon tűnődik, vajon a lányok rajta nevettek-e vagy sem? Magénak sem meri bevallani, hogy ez a tűnődés csak arra jó, hogy meglassítsa a vízbe való dicstelen bevonulást. Péter jól tudja, nem így kellene bevászorogni a vízbe, lépésenként, mint valami öregasszony. Az ember bemártja csuklóját a vízbe, egy kicsit meglocsolja mellét, nyakát, aztán zsupsz, ugrik egyet és bent van. Péter körülnéz, s miután senki sincs a közelben, egy óvatos lépést tesz előre, s most már térdig áll a vízben. Aztán amint megátja/ hogy a három fürdősapka közeledik, hirtelen lendülettel beleveti magát a vízbe. Erős karcsapásokkal úszik, egyenesen a három fürdősapka közé. Csak nem fogom három csitri miatt megkerülni az egész bágert — gondolja — s most, hogy már bent van, olyan könnyűnek, olyan fiatalnak érzi magát, mint ezelőtt húsz évvel. Behunyt szemmel lebukott a víz alá és úszott tovább, gondolatban számolt is, vajon meddig bírja ki lélegzetvével nélkül. A „harmincöt" és „harminchat" már nagyon nehezen ment, de azért kitartott és csak a „negyven"-nél dugta ki a fejét kimerülten, lihegve a vízből... Ezer vízcsepp tündöklött a lány sima, barna arcbőrén, akivel összeütközött, amikor feljött a víz alól. — Bocsánat — lihegte kimerülten a férfi és szeretett volna még mást is mondani, de nem tudott megszólalni egyrészt a kimerültségtől, másrészt a lány csúfondáros mosolyától... Tulajdonképpen már illene, hogy valamelyikünk továbbusszon — gondolta a férfi, de mindketten csak lebegtek a vízben, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy el ne merüljenek. Átkozottul csinos — fűzte tovább gondolatait Péter — és nem lehet több tizenhétévesnél. Biztos most érettségizett és élvezi a gondtalan pihenést. — Még néhány pillanat pihenőt adok, — szólalt meg hirtelen a lány, — aztán úszhatunk versenyt, ha akarja. A férfi meglepődött. Az előbbi három közül való az biztos. Furcsa, hogy olyan simán otthagyja barátnőit, de azért jóleső büszkeséggel simította végig őszülő halántékát. — És mi lesz a nyertes jutalma? — kérdezte. — Ha én nyerek — válaszolt a lány, kapok egy tábla csokoládét. A legolcsóbbat, csak szimbóluként. — S ha én leszek az első? Én nem élek csokoládéval. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. Néhány karcsapást tett, majd a lábával tempózott, aztán visszaúszott. A férfi nevetve nézett a szemébe: — Ügy látszik komolyan felkészül a versenyre. Hát akkor, ha én nyerek, kapok egy puszit, de igazit. De nem csak úgy szimbolikusan. A lány beleegyezése jelélül megvonta kissé a szemöldökét. Most olyan ártatlan volt az arca, mint egy hároméves kislányé aki csodálkozik a felnőttek furcsaságain. — Irány a túlsó part! Egy... kettő... három... — vezényelt a lány és megindult. A férfi egy pillanattal később lendült neki, mert a túlsó partot figyelte, ahol egyetlen fürdőző sem látszott. Gondolatban füttyentett egyet, s aztán megindult a lány után. Könnyűszerrel beérte, jó három testhosszal megelőzte, s aztán egyenletesen úszott tovább. Furcsa kis teremtés le-10