A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-01 / 18. szám

10 A kultúrház kistermében négyen ültek: Orbok Sándor, az állami birtok szakszervezetének elnöke, Balázs Anti zootechnikus, Takács Péter és Kovács Árpi állatgondozók, valamennyien a szakszervezeti bizottság tagjai. — Gazsinak szóltál? - ezt Orbok Sándor kérdezte, miközben egyik kezével úgy szorongatta a klubfotel karfáját, mint a rázós kocsi szélét. Takács Péter szótlanul bólintott. Lekonyult karimájú kalapja hozzá igazodott a mozduláshoz és messziről úgy látszott, mintha valami igen borzas és viharvert napraforgót utánozna. — Jön az — szólt közbe Kovács Árpád, egy keszeg, magas ember — én is találkoztam vele — aztán mert sokáig nem válaszolt senki, felállt és megpiszkálta a tüzet. — A kukoricát hová teszitek? — köhintett a csendbe Balázs Anti, hogy mondjon valamit. De erre is csak Kovács Árpi hümmögött, elvégre nem az 0 gondja, meg a Takács Péteré se, ők a növendékbirkákra vigyáznak, üres górét az keressen, akinek az a feladata. Közben Kovács Gazsi is megérkezett. Magabiztos tekintetű, húsz év körüli fiatalember. Busa szemöldökén és sapkáján fagyott harmat csillogott, és ahogy sietve Orbok mellé telepedett, frisseséget és tettrekészséget árasztott maga körül. — Hát akkor együt vagyunk — nyugtázta Orbok Sándor — el is kezdhetnénk ilyenformán. — El — helyeselt rá a Takács Péter kalapja. — Hisz tudjuk, miről van szó — folytatta Orbok — a Kis Tóni ügyét tárgyaljuk máma. — Legjobb, ha behívjuk — javasolta Kovács Árpi. — Itt van? — tudakolta Balázs Anti — Kint vár a kantinban, alighanem egy kis szíverősítőt nyakal — magyarázta Kovács Árpi. n — Nem kell annak szíverősítő, amúgyi: fel van vágva a nyelve — legyintett dühösen a zootechnikus. — Na akkor menjen valaki érte — mondta Orbok. Kovács Árpi erre letette a tüzkaparőt, kiballagott a művelődési otthon elé és átkiabált a kantinba. — Hééé, Tóni,' gyere már! Tóni erre a lármás hívásra csak elnézően hunyorgott. Előbb kényelmesen felhajtotta a vodkáját, rézcsatos övét megigazította a derekán, unottan feltápászkodott és hányavetin lógatva maga melletl a karjait, átsétált a művelődési otthonba Cipzárakkal felszerelt szűk nadrágot viselt, tarka nyakkendőt, nagykockás inget s valami élénkzöld sportkabátot. — Ügy nézel ki, mint egy kész kovbo, i— nyugtázta az elnök. — Mi az, már ebbe is bele akarnak szólni!? — horkant fel Tóni és undorral megrántotta a vállát. — Dehogyis akarunk — válaszolta Orbok — énfelőlem édes öcsém te olyar madárijesztőt csinálhatsz magadból, amilyen jól esik. Másért hívtunk mi ide hiszen tudod, miről van szó. Várakozó Ottó rajzc — Tudom, nyilván maguk is annak a -íóbortos állatorvosnak a pártján vannak - aztán cipőgombszerű, apró szemeivel íamiskásan és kihívóan a bizottsági tajokra pillog. — Elég volt! — csap az asztalra Balázs Anti — ezt a hangot nem tűröm, elvégre. .. — Elvégre, elvégre... mit ordibál?! — néz vele farkasszemet Tóni — magát úgyis ismerem, éppen olyan úrifajta, mint iz állatorvos, egy gyékényen árul vele. Balázs Anti arca bíborpirosra gyúlt. Kovács Árpi sietve közbeszólt. — Nem kell mindjárt heveskedni, nondd el inkább Tóni, hogy volt az az eset. — Tudják maguk nagyon jól, hogy hogy volt. Mindig estefelé jött rá a mehetnék, hogy most ide Tóni fiam, most meg oda Tóni fiam. Hát nekem is van szabadidőm, engem nem fog madzagon rángatni. Nem fogok vele éjszakáig furikázni, nem ettem kefét. — És kitetted az országútra — állapította meg Orbok. — Ki én. — Ahelyett, hogy elvitted volna a doktor elvtársat a baromfifarmra, ahová azért hívták, mert döglődnek a csirkék — folytatta Gazsi és szétnyitotta jegyzetfüzetét. — Na és mi történt? — vonogatta a vállát Tóni — azok a csibék amúgyis megdöglöttek volna. Gilisztásak voltak. Bezzeg, amikor te voltál a farmvezető, akkor a doktorra se volt szükség. Gazsit bosszantotta a nem várt dicséret és elpirult. De Kovács Árpi együttbólogat Tónival. „Na végre, gondolja magában, mégis csak van esze a Tóni gyereknek. Ha a Gazsinak hízeleg, az nem árt." Ugyanis Tóni a sógora és szeretné, ha megúszná az ügyet. De most megint Balázs Anti vág közbe: — Fölösleges itt a csűrés-csavarás. Mondjuk ki nyíltan, Kis Tóni megtagadta a szolgálatot. Megakadályozta az állatorvost hivatali kötelességének a teljesítésében. Egy idős embert késő este, kiszállásra kényszerített a hivatali kocsiból, otthagyta az elhagyott országúton, 0 maga meg elment búcsúba mulatni. Az igazgatóságnak is az a véleménye, hogy Kis Tónit azonnali hatállyal el kell bocsátani. Mi se dönthetünk másképpen. — Nagyon helyes — húzta össze a szemeit Tóni — ki is kell dobni a magamfajta parasztfiúkat az állami birtokról. — Az ilyet mint te minél előbb — vágta rá Kovács Gazsi és az arcvonása megkeményedett. — Szép kis párttag vagy — nyelvelt rá Tóni. — Hagyd az én párttagságomat — halványult el a Gazsi arca — te... te, léhűtő. — Türelem emberek, türelem — sipolt Kovács Árpi hangja. Takács Péter kalapja is helybenhagyólag mozdult. Orbok Sándor közben Tónit figyelte. Barátkozni vágyó tekintettel tapogatta végig, de amit látott, az igen ellenszenvesnek tűnt. Ezel a vállvonogatós nyegle modorral sehogyan sem tudott kibékülni. Akaratlanul is János bácsi, Tóni apja jutott az eszébe, akivel valamikor együtt arattak az uraságnál. Szegény János bácsi, nahát arra igazán nem hasonlít. Az még most is lekapja a süvegét, ha az intézőt meglátja és úgy áll előtte lehajolt fejjel, mintha most is a grófot szolgálná. . Ejnye annak is szólni kellene, hogy ne nagyságosasszonyozza az intéző feleségét, elvégre elmúlt már a régi világ. El a kutyafáját! — nyújtózott ki szélesen Orbok 1 Sándorban a gondolat, de az örömhöz hirtelen valami keserűség is vegyült. Lassan aztán ez az új érzés egészen elkeserítetts az örömét, már maga sem tudta az okát. Zavarodottan bámult Tőnira, talán a nyegle hang bosszantja, de nem, az most I szinte jólesett. Valami homályos alak set: tenkedett Orbok Sándor gondolatai mö• gött, talán öreg János bácsi? Az elnök tenyerébe temette a homlokát. És egy-I szerre csak sajátmagát látta. Egy villa ; falánál áll, a felesége is ott húzódik . mellette. Hopp, megvan! Orbok Sándor , előtt kinyílik a kép, most már mindenre pontosan emlékszik. A háború éveiben • történt. Egy ezredeshez szegődött kertésznek Csepelre, a felesége meg szolgá• lónak. Szeretett volna egy kis pénzt összerakosgatni, de olyan nyomorúságos i volt a kosztjuk, hogy a fizetésükből kel, lett hozzápótolni. Egyszer aztán megsot kalta és panaszra ment az ezredeshez. Megmondta őszintén, hogy korgó gyomor. ral nem tudnak dolgozni. Az ezredes meg i is hallgatta, de másnap két idegen úr - jelent meg a villában. Detektívek voltak. • Sándor még most is hallja a hangjukat. • „Szóval kevés az élelem?" — kérdezi az , egyik. Sándor áll a fal mellett mint a cö-i vek. — „Alázatosan jelentem, nem kevés!"