A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-26 / 26. szám

Duba G yula: Asszonyi logika Piriké veszélyes tulajdonsai gára egy étteremben 'figyeltem fel. Hosszasan, alaposan tanulmányozta az étlapot. Elolvassa az előételeket, a leveseket, a készételeket, a különlegességeket, tésztákat, süteményeket, mindent pontosan elolvas és kér disznósültet tökfőzelékkel. Én kértem angol bifteket. Szeretem a félig nyers dolgokat. Néhány percen belül hozza is a pincér, igazán példás kiszolgálás. Nagyon meg vagyok elégedve. Villámat beleszúrom a biftekbe, amelyből mennyei illatú párák szállnak fel az orrom felé. Nem így ő. Szeme az étlapon csüng, pillantása kétségbesett, hangja sajnálatraméltó. — Lajos — sikoltja panaszosan — kirántott borjúszegy is van, francia salátával. Mért nem szóltál, Lajos, hogy ez is van? — De Pirikém... de hiszen te... te átolvastad az egész étlapot! Még a dátumot is elolvastad, drágám! Egészen megdöbbentett a furcsa eset, azért dadogtam. — Mindegy - mondja — Lajos, neked tudnod kellett volna! Tudod, hogy imádom a kirántott borjúszegyet. A sültet unottan piszkálja, ide-oda böködi a tányérban. A szeme... a szeme szomorú és a homlokát bánat felhőzi. Elragadó ilyenkor, de önérzetem mégsem tűrhet homlokán bánatot. Visszavitetem a sültet és kérek kirántott borjúszegyet francia salátával. Piri arca felragyog, megsimogatja a kezemet, a kés és villa kecsesen, fürgén dolgozni kezd a kezében. Piri mohón eszik, mint egy helyes kis farkaskölyök. — Pirikém — figyelmeztetem — aztán a legközelebbi alkalommal alaposabban nézd át az étlapot és jól gondold meg, mit akarsz enni! Tudod a pincér hülyének néz, ha állandóan visszaküldöm az ételt. Kérő a hangom. Ő szemrehányóan néz rám. Ugyan minek erről beszélni. Másnap főtt marhahúst rendelünk paradicsommártással és gombóccal. Piri választotta. Piri megszagolja az ételt és megmerevedik. Ahá, már pedzi. Nyugtalanul veszi az étlapot, belenéz és szótlan marad. Nem eszik, ül... ül hallgatagon, a szeméből két ragyogó könnycsepp perdül ki, végigjut az orra mellett és ráhull a marhahúsra. Valahol hiba van, de nem mer szólni. — Mi baj, édes? Nem ízlik? — A csirke... az étlapon a csirkepaprikást eltakarta a szalvéta. Nem vettem észre, pedig hogy imádom ... — Piri, csak nem sírsz egy nyomorult paprikás csirke miatt? Pincér, halló... kicserélni! Azért ez így mégsem mehet. Valamit ki kell eszetnem, különben általános gúny tárgya leszek. A főszakács úgyis kijött már a konyhából, alaposan megnézett, feje búbjára lökte fehér sapkáját és megvető arccal mondott valamit a leveses asszonynak — rámnézve bizonyára nem nagyon hízelgőt — a pincérlányok pedig nevetve súgdolóznak és ránk mutogatnak. Nem ... egy asszony logikája miatt nem semmisülhetek meg erkölcsileg! Az önfenntartási ösztön, illetve életösztön védekezésre késztet. Másnap titokban beszélek a pincérrel. — Karcsi, az első megrendelésemet ne vegye komolyan. Tegyen úgy, mintha komolyan vette volna, jöjjön az asztalunk jelé, mintha nekünk hozná, de közben másnak hozza. A többit majd meglátjuk. Így lett. Töltöttpaprikát kérünk. Két perc múlva megjelenik a pincér. Két tányér a kezében. Nőm feszülten figyel. — Pirikém — jegyzem meg hanyagul, de minden ravaszság nélkül — túrósgaluska is van tejfellel! Nöm lecsap a lehetőségre mint a sólyom a gyanútlan kismadárra. — Van — méltatlankodik — tényleg van, Lajos? Látod, te milyen vagy! Nem szólsz előbb, pedig tudod, hogy azt akartam! Az álnok. Egy szóval sem említette a túrósgaluskát. Intek a pincérnek, az elkanyarodik, leteszi a tányérokat a szomszéd asztalra és én erős hangon bemondom: — Karcsi, két adag túrósgaluskát! így. Pirim elégedett, az ebéd körüli problémák véglegesen negoldódtak. Ugyanarra a helyre járok ebédelni. Karcsi, a pincér ezután majd tudja és megszokja, hogy az első megrendelés sosem érvényes, azt a szomszéd asztalhoz kell vinnie. A második rendelés dominál. Sokkal komplikáltabb a helyzet a ruhákkal. Meglátunk a kirakatban egy élénk cseresznyepiros anyagot. Pirinek nagyon tetszik. Vesz belőle egy ruhára valót. Kijövünk az üzletből. Aggódva várok. Nem hiába. - De hiszen ez vörös — kiáltja fejvesztetten - Lajoskám, ez bordóvörös! Pedig a neonfényben élénkpiros volt! Sikerült őt meggyőznöm, hogy ez a szín is illik neki, meleg összhangban lesz a rúzsa színével és impozánsan kiemeli fehér nyaka bájos vonalát. Megenyhül. De milyen szabású legyen a ruha? Ö széles gallérú blúzt emleget bő szoknyával, én szűk, testhez simuló ruhát szeretnék, egyszerű de ízléses nyakkivágással. Zsákruhában egyezünk ki. A két véglet között ez látszik középútnak, egy nem túl exponált, lezser zsákruha, mely puhán ráömlik a csípőre, de nem vet ráncokat. Mire a ruha elkészül, a szélesgallérú blúz a bö szoknyával szóba sem kerül, sót a zsákruha is túlbönek tűnik és Piri lelkesen magyarázza, hogy az ó alakját egyedül a szűk, testhez álló sima ruha emeli ki, mégpedig valami egyszerű, de ízléses kivágással, hogy gyöngyöt is hordhasson hozzá. Ilyen esetekben nincs értelme fájdalmas felhorkanásoknak, vagy a női nem következetességéről, mint olyanról, megeresztett felesleges filozofálásoknak. A ruhát nem lehet kicserélni, mint az ebédet, a varrónő nem hajlandó elkanyarodni mint a pincér és rásózni a szomszédasszonyra. Ilyen esetekben légy férfi, semmiképp sem anyagias és kicsinyeskedő, szemrebbenés nélkül tegyél le száz koronát az asztalra: — Csináltasd át, szívecském! Piri taxit rendel, úgy rohan a varrónőhöz és én vagyok a világ legcukibb férje. Ilyen és hasonló esetekből Piri lelkivilágára vonatkozóan felállítottam egy axiómát. Pontosan így hangzik: Ha akar valamit és nem kapja meg, azért elégedetlen, ha megkapja, pedig azért! Gyakorlatilag tehát mindig elégedetlen, de leginkább_ akkor, amikor semmi oka seni lenne rá. Ilyen körülmények között szakadt ránk első csemetém születése. — Ildikó lesz — sóhajtott nőm álmodozva és beszerzett néhány kaucsukbabát, apró varrókészletet és egy gyöngysort, amelyet lányunk élete első bálján jog viselni. - Emilke lesz — sóhajtottam ugyanúgy, és beszereztem egy kardot, egy piros puskát, amely pukkanva zsinórra kötött parafadugót lő ki (nekem is ilyen volt valamikor) és egy nikkelezett borotvakészlet et, mellyel fiúnk első suta és egérszínű szőrszálait fogja lenyesegetni. Piri logikája fenyegetőbben kísértett mint valaha. Mert ha Emilke lesz, akkor Piri egy életre boldogtalan, hogy miért nem Ildikó lett! Ha lány lesz, pedig képes visszavitetni és kicserélni fiúra. Éjszakánként rémes álmaim voltak, annyit gondolkoztam, hogy annyi energiával akár regényt is írhattam volna. Hogyan másszak ki ebből a kelepcéből? Pirit bevitték a körházba. Szülni fog. Én céltalanul az utcákot járom és ilyen problémákon töprengek: Kell neki...? nem kell neki... ? visszaviteti...? nem viteti...? Emilke...? Ildikó ... ? Este bemegyek a klinikára. Éjszakára várják a szülést. Ilyenkor a férj helye ott van az előszobában, hogy nagyobb lelki kínokat álljon ki mint a felesége. Egy pillantással felmérem a szoba hosszát. Az ablaktól az ajtóig öt méter. Ezerszer oda, ezerszer vissza, az tíz kilométer. Addig talán meg is lesz. Ügy a hatodik kilométernél kinyílt a szülöterem ajtaja és egy nővér lépett ki rajta. — Emilke! — kiáltottam reménykedve. — Ugye, nővérke, Emilke.. ? — Nem, kislány... de erős mint egy fiú ... — Naná, — gondoltam, majd nem... Örömömet a felismerés megdöbbenéssé változtatta, Piri lányt akart és nekem lányom van. Igaz, hogy erős mint egy fiú, de Piri biztosan kicseréli. Megköveteli a logikája ... Fél óra múlva bemehettem hozzá. Ildikó akkor már mellette feküdt. Nem szóltam, csak néztem, néztem és a szemem beszélt hozzá. — Látod Pirikém - mondta a szemem — mégiscsak neked lett igazad! Ildikónk született. Tudom .. tudom, hogy te lányt akartál, tehát tulajdonképpen fiút szerettél volna... de kérlek, elégedj meg vele ... nézd ... nézd milyen aranyos .. és milyen erős ... mint egy fiú! Elnézte a pöttömnyi, vörös ráncosképű porontyot és mosolygott. Aztán rámnézett és tovább mosolygott. Mintha azt mondta volna: —. Ne félj, nem cseréltetem ki! Arcához szorította a bébi kis fejét és puhán megcsókolta. Jé, nahát! Feladta a logikáját.