A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-26 / 26. szám
v. «r» m^m m m m m «m-Tabök András : Felhők A távírópóznák, mint a kiskatonák, szálfaegyenesen sorakoznak az út szélén. Valamikor barna kátránnyal mázolták be őket, de az eső megkoptatta a kátrányt, a szél meg porcogós. szürke homokkal verte be. Mert erre mind'.g szél jár, homokot hord magával a földekről, vagy a hepe-hupás útról. Az egyik pózna embermagasságig teli van faragcsálva. Csak ez az egy. A többin karcolas sincs. Egyszer egy bolondos ember kapta magát, belevésett egy szócskát, aztán a szócskák meggyarapodtak és most már az árok tövéig minden tenyérnyi helyet meghasított a bicska hegye. Hegyes Feri mégis első pillantásra megleli a magáét. „Feri-Gizi 1959". Tavasszal faragta a póznába, mikor utoljára jött szabadságra. A por már belepte a betűket, a kátrány befolyta, de azért el lehet olvasni. Hőség van. Vénasszonyok nyara. A nap tűz, mint a forró olaj, pedig már a kiserdő fölé ereszkedett. Késő délutánra jár. Könnyű felhők lebegnek. Feri fogja a ládáját, az ösvényen megy tovább. A fű mindenütt sárga, bokáig takarják a zörgö levelek. Aztán beljebb a telep felé, már fű sincs, levelek sincsenek, csak keményre taposott agyagos föld. Ügy dobog rajta a láb, mintha kövön lépkedne. A két akácfa között döng a labda, kicsik, nagyok kergetik. Az öreg Mihálovics is beállt a fia mellé hátvédnek. Feri megáll a kapu mögött, várja, hogy észrevegyék. Tusák Pista veszi észre. Kerekre tátja a száját, akkorát bömböl, hogy az egyik ijedtében messzire rúgja a labdát. — A Feri! Meggyütt a Feri! Rohannak feléje, mintha csikólábuk nőne. — A Feri! Meggyütt a csavargó... Nekiesnek egyszerre tízen is, a vállát paskolják, hátba teremtik, hogy Ferinek már mindegyik porcikája sajog. — No, látom megvagy — bólint elégedetten Mihálovics és már kotorja is elő magagyártott büdös bagóit. — Hogy ízlett az angyalbőr? No, szippantsunk egyet. A többiek nem kérnek belőle. Még egy szippantást se. Ök már ismerik a Mihálovics bagóit. De Feri most elfogadja, röstellené visszautasítani. — Hát — mondja és óvatos slukkot húz — ízlett is, meg nem is. Jobb túllenni rajta. Tusák vigyorog. :— Megemberesedtél, bátyám. Nevetnek. Tusák két esztendővel idősebb, két esztendeje szerelt le. Azóta katonaügyekben ő a főfő-szakértő. Feri nevet is, meg krákog is, mert a bagó eszi-marja a torkát. — Bizony, bátyám, rosszmájúskodik Tusák ennél még a bakadohány is harasóbb. Mihálovics nem sértődik meg, urasan int a fiúnak. — El is dobhatod ... Feri nevet, becsületből még húz két szippantást, aztán elpöcköl. Katonásan, két ujjal, hogy mindenki megcsodálja. — Tanultál is valamit — morog az öreg Mihálovics. Homlokához pöccenti a kezét, megy viszsza a labdához. Tusák Feri mellé szegődik. Kényelmesen ballagnak a ház felé. — Mi újság idehaza? — kérdezi Feri. Tusák a vállát vonogatja. Panyókásan a hátára veti a kabátját. — Mi lenne? Gyereke lett a Rozinak. — Kitől? Tusák megint csak vállat von. Azt talán ő se tudja. Senkire se hasonlít a srác. Félrerúg egy követ, megcsikordul a cipője. — Nekem akarták a nyakamba varrni. — A gyereket? — neveti ei magát Feri, aztán elhallgat. t Nem akarja megbántani Tusákot. Csak a ládát teszi át egyik kezéből a másikba. Tusák a fületövét vakargatja, csendesen mondja. — Ha az enyém volna, egy büdös szót se mondanék. Bizisten... De hogy a más kölykét dajkálja... — legyint — Fenéket! Ismerni kell a Rozit. Feri nem szól. Érzi, hogy Tusáknak a bögyében van a Rozi. Másfelé fordítja a szót. — Hát az öregeim? — Megvannak. Apád valami kitüntetést kapott. — Megírta. Meg valami dohányt is. — Tusák füttyent. — Nofene! Erről már senkinek se szólt. Már benn járnak a házak között. Innen is, onnan is kíváncsi fejek bukkannak elő. Feri alig győz sorjában visszaköszönni. — És Gizi ? — kérdezi később csendesen. Tusák ránéz, aztán kavicsért hajol, megcéloz egy verebet. A veréb elugrik. — Halálos! Bizisten eszük van. Rögtön megérzik a veszélyt. Lustán eldobja a követ, dünnyög. — Gizi?... Hát, bátyám, olyan lány az, hogy melege lesz töle az embernek, ha ránéz. Feri hallgat. Csak az álla felett gömbölyödik valami halvány mosoly. Ő ne tudná? Éppen ő? — Irt mostanában? — kérdezi Tusák óvatosan. — Majd minden héten. í— Hát... akkor jó... Megállnak. Tusák odaint a házra. — Öcska egy tákolmány, mi ? Megrántja vállán a kiskabátot, kezet nyújt. o íí •M O C '3 SOÖS ZOLTÁN: Szerelem Paskolhat engem fekete zápor jégeső verhet a te szerelmed oltalom sátor lehet a város erősebb nálam meg nem tiporhat s nem is lesz korhadt pillér a lábam ha a te csókod engemet éltet ha rekedt is még tiszta tesz ismét számon az ének küldhet • az élet százszor veszett bajt fejemre bőszen szép szemed őrszem bátor teszek majd így vagy te értem ládd kicsi Szöcske egyetlen hívem a magány szívem hozzád kötözte talán elfordít családod véred és szerelem csók azt mondják nem volt más csak az élet keservesen szép gyöngybuboréka ebben a versben megmaradsz nékem akkor is Éva. 9
