A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-19 / 25. szám

Peter Karvas*: Ha a vén halász a Perzsa-öböl homokos partján sejtette volna, micsoda bonyodalom támad abból, hogy egy ócska kadarkásflaskót halász ki, és kihúzván belőle a dugaszt, egy szellemet bocsát szabadon, bizonyára kétszer is meggondolja s a palackot néhány évszázadra visszadobta volna a tengerbe. Régi jó ismerősömnek, Vacula Antalnak ugyancsak halvány fogalma sem volt róla, milyen keserves lesz az élete, amikor az általa szabadságra bocsátott szellem - dehogyis szellem, hiszen még annál is tehetetlenebb volt! — visszavonhatatlanul kiröppent a palackból. Ha jól emlékszem, ezerkilencszáznegyvenhat őszén történt. Ma már senki sem tudja pontosan, tulajdonképpen mit is követett el Vacula Antal, egyesek szerint nem egészen igazságosan osztotta el egy jótékonycélú tombola bevételét, mások szerint túlságosan célratörően igyekezett bizonyos előnyöket biztosítani magának, vagy jobban mondva: rosszabbul és tehetségtelenebbül leplezte a mohóságát mint nála sokkal mohóbb versenytársai; megint mások úgy vélik, hogy helytelenül értelmezte egy bizonyos ifjú hölgy általános beleegyezését, és elsietve váltott át az elméletről a gyakorlatra. Hogy tulajdonképpen hogyan is történt, jőmaga sohasem mondhatta el, ráadásul hamarosan bevonult, példás katona lett, mesterlövész, tartalékos altiszt és népművelődési előadó. Amikor leszerelt, ott maradt Kezmarokon, ahol katonáskodott, fentebb említett tisztségei mellett a békemozgalom példás dolqozőja és a barokk művészet kiváló szakértője tett. Most aztán, tíz esztendő múlva, se szó, se beszéd, visszatért a városunkba — Vacula .. . Vacula ... — dünnyögték homlokukat ráncolva az emberek, mintha bögöly csípte volna meg őket —, ki a fene lehet... — Aztán hirtelen eszükbe jutott, mintha valaki világosságot gyújtott volna a fejükben, aha, aha — már tudom, ez az a bizonyos, aki akkor... Dehogyis tudták, mit csinált akkor Vacula Antal, csak annyit tudtak, hogy valami helytelen dolog volt. Ezért csámcsogva hozzátették: — Jómadár az a Vacula... Ismerjük a fajtáját. No, de hát ilyennek is kell lennie a világon ... Vacula Antal talált magának egy albérleti szobát, amelynek ablakából tetszetős kilátás nyílott a szomszéd ház málladozó tűzfalára; aztán - ünneplőbe vágva magát — előadói állásért folyamodott a helybeli múzeumban. — A papírjai rendben vannak — tanakodott a bölcs elöljáróság —, a legjobb ajánlólevelek, megfelelő képesítés, csak .. Csak ne volna az a dolog ... — Micsoda dolog ? — kérdezte egy beavatatlan hang. A beavatottak egymásra néztek és sokatmondón csak annyit mondtak: — Hát az olyan dolog .. Mindenki tudja, hogy ilyesmiről nem illik beszélni, s éppen ez volt a be* Peter Kwvas szlovák írót nemrégiben kormányunk a Klement Gottwald állami díjjal tüntette ki Válogatott szatírái és karcolatai Az ördög nem alszik címmel ez évben Tóth Tibor fordításában mngyaru' is megjelennek a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál. V rr •• bunos avatottak szerencséje, mert ha beszélni illenék róla, nem tudnák, mit mondjanak. Vacula Antal ismét összecsapta a bokáját, és állásért folyamodott a nemzeti bizottságnál. Ott is tudtak a dologról. Valaki megjegyezte, hogy nyilván nem lehetett kis dolog, ha miatta Vacula tíz évig nem mutatkozhatott a városban. Megkérdezték tőle: — Mondd csak, elvtárs, tulajdonképpen miért tértél vissza a városunkba? — Hazavágytam — magyarázta Vaculan Antal. Aha! A helybeli tényezők rábólintottak — most már mindent értettek, világosan állt előttük ez a Vacula! Itt nálunk rossz fát tett a tűzre és elillant Kezmarokra. most meg ott követett el valami huncutságot, fogta magát és hazajött. És még ők fedezzék, védelmezzék? Talán a fejükre estek? Vacula Antal megint összecsapta a bokáját, és állásért folyamodott a szakszervezeti tanácsnál. Ott az elvtársak valóban mai emberek, nem rabjai az előítéleteknek; a dologról ugyan tudtak. de nem tulajdonítottak neki fontosságot. — Az a fő — mondták ki bölcsen a szentenciát —, hogy ne jusson pénzhez, vezető álláshoz és asszonyok közelébe. — Micsoda? — sértődött meg Vacula Antal, mihelyt értesült a döntésről —, ez talán azt jelenti, hogy mégsem bíztok bennem ... ? — Hogyne bíznánk — csitítgatták —, de kénytelenek vagyunk általánosítani a mindennapi, gyakorlati tapasztalatokat, és elvi síkon levonni belőlük a szükséges tanulságokat. Régi jó ismerősöm, Vacula Antal többé nem csapta össze a bokáját, és végül egy áruházban horgonyzott le. Hiába volt kiváló szakértője a barokknak, s amellett tapasztalt, kiérdemesült közéleti dolgozó, ettől fogva pelenkákat és pettyes mintájú éjjeliedényeket árusított. A többi elárusitó, mind egytől egyig a város makulátlan múltú szülötte, szabatos és sokatmondó utasításokat kapott az új kartárssal kapcsolatban: — Viselkedjetek úgy. mintha soha semmi sem történt volna, elvégre közétek tartozik és a dolog ellenére mégiscsak ember. Ennek eredményeképpen a kartársak tüntetően normálisan viselkedtek vele szemben, ama dolog ellenére is. Amikor azonban a vezérigazgató személyesen ellátogatott az áruházba, és Vacula Antal észre sem vette, mert éppen egy sértődákeny mamának pakolta a csemetéje számára a folyékony púderrel teli dobozt, a kartársak megjegyezték: — Hát jőlneveltségre éppen nem tett szert az alatt a tíz év alatt... Beképzelt alak! Amikor legközelebb észrevette a vezérigazgatót és tisztelettudón köszönt neki, mivel fiatal kora óta tisztelte feletteseit, ez volt az egyöntetű vélemény: — Nézd csak, nézd a talpnyalót! Hogy ki ne ficamodjon a dereka a sok hajlongástól! A feje búbjáig beleszeretett a kórház főorvosának a lányába, egy szőke hajú, sportkedvelő orvostanhallgatónőbe. — Miből lesz a cserebogár! — járt szájról szájra a méltatlankodás. -Magas lóra ülnél, uracskám! Amikor a főorvosék kikosarazták, Vacula Antal egy ideig bánkódott, de nemsokára rfiár egy cérnagyári lányra várt a sarkon; a lánykának hosszú copfja volt, és kék nagy, harmatos szeme. — Hát persze - ingatták fejüket a bölcsek -; proletárlány kéne neki. hogy kivasalja a káderlapját, megjavítsa az osztályhelyzetét.. .! Csakhogy a cérnagyári szépség másba szeretett bele, és Vacula Antal megint csak maqára maradt. Mérhetetlen volt a magánya, úgy érezte, mintha csupaszöglet útvesztőbe tévedt volna: akármerre fordul, mindig valami éles sarokba ütközik, véres már tőle a feje. Egy nap az osztályvezető magához hívatta, s amikor kijött a főnök irodájából, úgy szurkálták a kartársak pillantásai, mint a szederinda tüskéi: „Csak ügyeskedj, tudjuk, miféle vagy!" Amikor pedig elvi bírálatot gyakorolt az osztályvezető fölött, az áruház bölcsei összesúgtak a sarokban és vigyorogtak: — Na persze, éppen a Vacula ne hencegne? Ha véletlenül megkésett a munkából, naplopó volt és gazember, aki mások elől eleszi a kenyeret; ha pontosan érkezeti, strébernek szidták, aki a későn jövök rovására akar kitűnni. Amikor el akart költözni sötét hónapos szobácskájábó! — hát persze, ki bírná ki ilyen alakkal? S amikor mégsem költözött el — ki is fogadná be a házába...? Mindenki tudja, miféle... Vacula Antal valósággal vacogott már a városban, ahol valamikor régen világra segítet'ék; mindig úgy érezte, leheletével kell melengetnie az ujjait, hogy le ne fagyjanak. Aztán meg olyan forrósság lepte meg, hogy szinte attól tartott, felforr a vér sajgó szívében. „A futó embert a kutya ls megharapja — tanakodott magában —, s aki otthon ül, nem esik a fejére tégla!" Erre is hamarosan kész volt a szentencia: — Az a Vacula valamire készül! Ki nem mozdul hazulról de isten a tanúm, hogy valam>t forral ellenünk! „Az utak is találkoznak, hát még az emberek — töprengett Vacula Antal —, a varjú is odatelepedik a másik varjú mellé ..." A kedves kartársak véleménye egyszeriben megváltozott: — Mit tolakodik közénk ez az alak? Az egész város tele van vele! Egy este sem bírja ki otthon, úgy látszik, titkos jövedelmi forrása lehet! Ül Vacu'a Antal a folyóparton, feje fölött peregnek az őszi levelek, ül és hallgatagon nézi a fekete hullámokat, de akárhogy is erőlködik újat már nem tud kitalálni. S minthogy nem támad 10