A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-12 / 24. szám

azai táj, költök éa írók tolla dicsérte számtalanszor, hivatott ás hívatlan piktorok örökítették meg Ónnal és olajjal. Románcokkal és szimfóniákat dicsőítette a zeneszerző. Crte hullatta könnyét a bujdosó, s vérét a hős! Bár időtlen idők óta elvágyott az ember — vonzotta öt a megszépült távol, a gleccserek, narancsligetek, fjordok és a tenger végtelenje, mégis szfvrepesve üdvözölte a hazai tarka határsorompókat, o mordnézésü váratisztet, a rét zöldjét, amely India minden selyménél szebb és selymesebb. Bár messze járt, se fenn, se lenn nem lelte Eldorádőt. Egyszeresek elsápadt, elfogta őt a honvágy és ha módjában volt — hazatért. Ovidius Tomiban mindent barbárnak látott, és sírba vitte őt a honvágy! Igaz, vannak, akiknek Párizs, Róma és Madrid, vagy méginkább New York az életcéljuk. Ezeknek a Potomac és az Amazonas szebb, mint a Duna, a Vltava vagy a Vág, ők ugy vélik, hogy Bécs felett kékebb az ég és Le Corbusler hipermodern felhőkarcolója szebb mint a kutná hora-i gótikus székesegyház. Bennük nem ég a hazaszeretet lángja, hontalanok lesznek — bármely táján a világnak. En azonban itt születtem ezen a tájon, és ez a táj az én hazám! Az én hazám még akkor ia, ha gyakran mostoha és igazságtalan volt velem szemben. Én Itt vagyok otthon, itt, ezeken a tájakon, ahol ismerem a virágok, fák és madarak nevét! Igen! Ez az én hazám, á vallom: heted hét határon és az Óperenciás tengeren túl sincs még egy Ilyen szép ország. Jártam e hazát esőben, szélben s verőfényben, jártam hóviharban és nyári napsütésben. Gyönyörködtem a dél-csehország halastavakban, láttam a nyugati határvidék Ipartelepeit — bányáit és gyárait, kószáltam az Ódon Tábor, Náchod, Olomouc és a fehér Teles utcáin, fürödtem a vranovi tengerben és soha, sehol nem tudtam feledni az Aranyos Prágát. Barangoltam a Csallóközben és a gémeskutas Tiszaháton, megbámultam a régi bányavárosok Árvái fenyvesek között bástyáit, Selmecet, Körmöcbányát, Rozsnyót... Elragadott Lőcsei Pál mester remekmüve, a liptói völgyek. Évente visszatérek a Rohács hegységbe, a Magas Tátra tengerszemeihez, a Chopokra és a Rozsutecre, az árvái tenger viharos hullámaihoz. Névszerint Ismerem a bacsót a zsiari völgyben — aki zsendlcével kínálja a turistát, ismerem az árval favágókat, a krpelanl erőmű építőit, a javorinai határőröket, a poliankai orvosokat és a garammenti földműveseket. Felkeresem a partizánok sírját a lubochnyal völgyben és a povraznlki határban. Pillantásommal megsimogatom a hegyhátakat és ormokat, a zúgó fenyveseket és völgyeket, a szitnyaj vadvirágos tarka réteket, a hernádparti füzfabokrokat a modori szőlőhegyeket ... És büszke vagyok a Vág folyó villanynyergeire, Zalarra és Isztebnére, az Őrlikra és LIpnóra, a szocializmus építőire, csehekre, szlovákokra és magyarokra egyaránt. Ez a táj a ml hazánk, enyém, tiéd, övé! Tatár és török, német és magyar úr, a nemzetközi fasizmus és cseh meg szlovák csatlósai pusztították e hazát. Érettünk harcoltak Itt a husziták és kurucok, vörösgárdisták ét partizánok, érettünk áldozták életüket Prokop Ho-és Esze Tamás, Steiner Gábor és Ján Sverma, Gonda, Markus és Kukorelli... Vérben és könnyben, harcban és szántásvetésben épült fel e tájon közös multunk, és a szocializmus, a kommunizmus építésében pedig közös jövőnk is eggyé kovécsolódik! És ha a hazai táj hivott bennünket, küzdöttünk és harcoltunk, vérünkkel öntöztük a hegyoldalakat. Most, a_ harcok után az országépltés békés munkája hív, hogy teljesítsük honpolgári kötelességeinket, ma, holnap, holnapután — mindenkor! Erre kötelez mindnyájunkat a hazai táj szeretete. BARSI IMRE (A szerző felvételei) rf Waldstein palota udvara, háttérben a Vár Őesky Krumlov, az óváros A hazai táj dicsérete A bratislavai kikötő Dunajec! aj