A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

^Tjud^ák kélem ... hogy évről-évre megünnepeljük a nők napját, megUnnepeljUk az anyák napját, ez már természetünkké vált, megszoktuk. A gyerekek virággal, ajándékokkal, verslkékkel járulnak édesanyjuk elé és ha puha karjaik ráfonódnak a nyakunkra, nem adjuk oda a világ minden kincséért sem. Az évek növekedésével egyenes arányban, mindig több figyelmességben részesítjük idős édesanyánkat, hiszen minden évet ajándéknak tartunk, amit még körünkben eltölt. A minap meg ml felnőttek járultunk virággal, ajándékokkal, szívünk minden melegével a Gyermek elé, s létható jelét adtunk annak a soha ki nem apadó szeretetnek, mellyel gyermekeinket születésük pillanatától fogva kísérjük, addig mlg le nem hunyjuk a szemünket. Kedves olvasóim, nem tűnik fel Önöknek valami? Nem hiányzott ebből az Unnepsorozatból valaki? Van a családnak egy tagja, aki csak ad, de akinek az érdemeit nem zengik versek, sem dalok, akinek nem adatott meg vörösbetús. ünnepnap, akiről egész egyszerűen elfelejtkezünk. Az apáról beszélek, a jó apáról. Hallom, hogy valaki megjegyzi: - Az más, az anya fájdalommal szüli meg gyermekét. Engedjék meg, hogy azt felelhessem rá: Éppen azért érdemelt volna az apa, ha nem ls nagyobb, dp legalább olyan Unnepeltetést, mint a nő. Mert ha az anya testéből kifakadt gyermekét szereti, önfeláldozóan ápolja, védi, félti, ebben ha alaposan mélyére nézünk a dolognak, van egy kis magátólértetődó, hogy ne mondjam egoizmus. Szeretem, hiszen belőlem fakadt! De ott áll szerényen az apa, aki az apasággal egy életre szóló elkötelezettséget is magára vállalt, aki aoha el nem fárad, aki minden keresetét családjára költi, aki nem vesz magának divatos, új nyakkendőt, amit szeretne, mert a kisfiának fehér clpócskére van szüksége, aki lemond az élet annyi kis öröméről, mert azt akarja, hogy gyermekeinek gondtalanabb élete legyen, mint neki volt. Aki nem olyan hangos jajveszékeléssel, de legalább olyan mély kétségbeeséssel Járkál gyermeke betegágya körül mint az anya, nyugodtságot színlel, hiszen őt egész életében arra tanították, hogy egy férfinek nem illik sírni. Csak belül, egész mélyen zokog, avval a szemérmes, Ifithatatlan férfizokogással, mely súlyos és borzalmas. Es aki ott áll a caaládtagok rendelkezésére egész a sírig, mint egy erős tölgy, akibe bele lehet kapaszkodni, ha már minden kötél szakad. ^ „ Ne értsenek félre, én az Igazi, a jó apáról beszélek most, mint ahogy az anyák napját ts csak a jó anyáknak ajándékozzuk. A múltkor villamosan utaztam. A nagykórháznál felszállt egy fiatalember karján pólyásbabával. Hatalmas kidolgozott kezével' olyan ügyetlenül, annyi Igyekezettel tartotta a takaróba bugyolált caöppséget, mintha egy finom orchideát tartott volna, félve, nehogy összenyomja a szirmait. Megkérdeztem, mi baja a kicsinek? Elmondta, hogy karocskáján egy májfolt volt, azt égettette ki. Ha majd nagylény lesz, ne kelljen szégyenkeznie, ha rövidujjú ruhát hord. Igy mondta: - Az én kislányom ne szégyenkezzen... Mélyen meghatódtam, sokkal Jobban, mintha egy fiatal anyával találkoztam volna. Szeretném hinni, hogy a gyerekek, akiknek a gyermeknapon annyi szeretetben volt részük, a sok virágból, amit kaptak, egy szálat átnyújtottak az édesapjuknak is. Ne gondolják, hogy a férfiaknak egy szál virág nem jelent semmit, talán sokkal többet mint nekünk, asszonyoknak, akiknek minden ünnepélyes alkalommal virág jár kl... Én már csak gondolatban küldhetek egy szál virágot és mélyen meghajolva, csak gondolatban csókolhatom meg az apám mindig értem dolgozó, elporladt, áldott kezét.^ ^^ A színjátszók és a táncosok Istentelenség Sürííszemű tavaszi eső esett. A vilkei helyi nemzeti bizottság elnöke és a titkár dühösen néztek ki az esőcseppektöl homályos ablakon. Kárbaveszett a fáradozásuk, mivel a nagyszombat délutánra szervezett brigád nem tudott dolgozni. Pedig a falazáshoz minden el volt készítve. A tömbbe rakott betonkockák várták a szorgos kezeket, hogy az előző szombaton lerakott betonlapra falat rakjanak belőlük. Három óra felé járt az idő, amikor Kostyál elvtárs, a HNB titkára megszólalt. - Mintha egy kicsit alábbhagyott volna az eső. Sós elvtárs, a HNB elnöke ablakot nyitott és kinyújtotta a kezét. Alig szemerkélt már. — Most mitévők legyünk? - fordult a titkár felé. A HNB elnöke jMWMM - Magam se tudom - vakarta meg a titkár a fejét. - Pedig bosszant a dolog, mert a nénék megint azzal állítottak meg, hogy mégis csak istentelenség ilyenkor brigádozni. Most biztosan azt beszélik, hogy isten nem engedte meg, hogy sikerüljön a tervünk. Sós elvtárs nem szólt semmit, csak bekapcsolta a helyi hangos hirdetőt és megkezdte a felhívást. Szavai alig hangzottak el, az EFSZ elnöke máris intézkedett, hogy a vízzel megtöltött lajt azonnal legyen az éjpülő kultúrháznál. Fél óra múlva mintegy negyvenen szorgoskodtak a felrakás körül. A betonkockákat nyolc kőműves rakta katonás sorrendbe. Szinte szemlátomást nőtt a fal. Magyar elvtárs, a helyi pártszervezet elnöke a betonkockákat hordta a falhoz. Üdvözölték egymást. — Látod, ezek azok a rossz fiúk, akikre legyintenek és sóhajtozva azt mondják: a mai fiatalokkal semmit nem lehet kezdeni! Magyar elvtárs tovább sietett, mert az ügyes kömüveskezeknek szükségük volt a betonkockákra. A HNB elnöke a meszet szállította. A Csemadok helyi csoportjának két táncosa, Dancti és Pékár elvtársak a maltert hordták. A falu mészárosa, aki már hatvan felé tart, a falu bohémjával, a szín ját szócsoport legaktívabb tagjával, Pócsik Lacival vidáman keverte a habarcsot. Kovács Béla a fiával együtt szorgoskodott. TÖTH DEZSŐ FalazOk Mindenki vidám volt, jókedvű, mintha a vén nap is megörült volna a lelkes építőknek és az oszladozó felhő mögül rájuk mosolygott. Mire estefelé szétszórta utolsó sugarait, hatalmasan megnőtt a felhúzott fal árnyéka.