A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

Ha a Dukla úton van, az össze­köttetésről Jozef Ochránek rádiós gondoskodik kifutott a kikötöbOl, hogy új pa­rancsnok vezetésével tegye meg útját Bratislavából Izmailba. Az uszályokban caehszlovák szerszám­gépek. Várják őket Brazíliában, Indiában, Afrikában. Bajta múlik, hogy IdOben rendeltetési helytikre jussanak. Jano megfelelt a baléje vetett bizalomnak. Hajúja 84 millió ton­nakilométert tett meg. Akkori­ban ez csúcsteljesítménynek szá­mított. Klttlntették, mint a duna­hajúzásl társaság legjobb dolgozó­ját. Jano a hetedik mennyország­ban érezte magát. — Elértem vágyaim netovábbját — gondolta ekkor. Tévedett. * Két esztendővel ezelótt Regens­burgba vezényelték, hogy átvegye Foto: Richter Mi lesz ebédre? Erre a kérdésre Mária Tabernausová adja meg a választ nap egy percre sem mo2dul el a kormánykerék mellől. * Kalandozásunk a múltban végé­hez ért. A jegyzetfüzet megtelt. A ceruza hegye megkopott. Ján Biéanlk, a Dukla parancsnokának tekintete nyugtalanul cikkázik az emlékektol terhes kabinban. Még velőnk ill, de gondolatai ismét másutt kalandoznak. Talán otthon Jarmila és két gyermeke körében, akiket három hosszú hónapja nem látott. Talán Izmailban, ahol olyan savanyú tejet árusítanak, melynek nincsen párja a széles világon. De az ls lehet, hogy a plseki buksi­fejű gyerekekre révedt vissza, akik egy régi tavaszon a tócsában papirhajókat úsztattak. Murányi József, Koloman Bartel és Jaromlr Voda mérnökök műszaki átalakítások­ról tárgyalnak a Dukla parancsnokával. ember foltozni, drótozni, foltozni — visszhangzott a négy­zetalakú udvarban egy barna le­gény kiáltása. Éjjel zuhogott az eső, s az ud­var gödreiben megrekedt esővíz csillogott a nyári verőfényben. Mezítlábas gyerkőcök guggoltak a legnagyobb tócsa mellett. Papír -hajókat úsztattak. Jano sóvár te­kintetet vetett a parányi vfzijár­müvekre. Alig hallotta meg, hogy egy vékony, szőke asszony már másodszor szól rá. — Jano. Összerezzent mint akit a csősz a tilosban ér. Lekapta hátáról lá­dáját és tüstént munkához látott. A fazékon akkora lyuk tátongott akár egy huszonöt filléres. Az asz­szony aggódva kérdezte. — Meg lehet még javítani? — Megpróbáljuk — vágta rá Ja­no. — Rég nem jártál nálunk. — Nem akad annyi lyukas fazék Plaekben, hogy megélne belőlük az ember. — Mit csinálnak az otthoniak? — Tengődnek. Hogy Is lehetne ez máskép ott, ahol minden nap hét éhes száj várja a betevő fa­latot. Apám jártas a drótosmes­terség minden cslnjában-blnjában, de édeskeveset keres. Tudja, hogy van ez. — Hogyne tudnám — sóhajtott fel az asszony — minket csak há­rom gyerekkel áldott meg az is­ten és mégis . .. Jana a fény felé fordította a fazekat. — Na, kibírja addig, amfg leg­közelebb erre vetődöm. Zsebre vágta a koronákat, kö­szöntésképpen mutatóujjával meg­bökte süvegje zsíros karimáját és ballagott a kapu felé. A gyerekek zsivaja kikísérte. A tócsában ne­hézkesen bukdácsoltak az átnedve­sedett papirhajók. A Duna felett vihar tombolt. Jano hullafáradtan hevert a le­génységi kajütben, mégsem jött álom a szemére. Fejében gondo­latok kergetőztek. Két évvel ez­előtt a világ legboldogabb embe­rének érezte magát, amikor a Stúr kapitánya felvette matróznak. Megállása ugyan nem volt, ha a napnak harminchat órája lett vol­na, az sem elég ahhoz, hogy a fedélzet úgy ragyogjon a tiszta­ságtól, ahogy megkövetelték tőle. De legalább kenyere van. Hiszen azután, hogy a németek megszáll­ták Csehországot, befellegzett a vándoréletnek, s most itt él a rin­gatódzó hajón, melyet éjszaka a vihar, nappal a bombázó repülő­gépek űznek, hajtanak, Mi lesz ebből ? — Jano, te sem alszol? — sut­togta feléje szomszédja, egy tag­baszakadt árvái legény. — Még le sem húnytam a sze­mem. Torkig vagyok ezzel az élet­tel pajtás! — Én ls. Románia kapitulált, maholnap eltalál bennünket egy bomba és elpatkolunk. Ml keres­ni valónk van még a hajón? Mat­róznak szegődtem el, most meg a németek ösazerabolt holmiját szállítom. Ezért nem kockáztatom az életemet. A legközelebbi kikö­tőben faképnél hagyom a hajót. Janónak nagyot dobbant a szive. A jövő emésztette ót is napok óta. Csak nem nerte kl mondáéi. De ha Gyúró is .. — Veled tartok. A kabin válaszfala vékonynak bizonyult ahhoz, hogy megtartsa kettőjük titkát. Teklában a Ges­tapo emberei letartóztatták okét. — Kár golyót pocsékolni rátok — vágta a szemükbe Belgrádban agy kapitány. Hajszálon függött az életük. Az­tán mégis Bécsbe szállítottak a két matrózt hadbíróság elé. A szovjet csapatok azonban gyorsab­ban törtek elóre, mint ahogy a németek számították. Jozef Biőanik, a Dukla parancsnoka emberek élete az elműt hét esz­tendő alatt a Duna mentén. Két évvel ezelőtt értette meg Igazában, mekkorát fordult ha­zánkban a világ. Amikor klkézbe­sltették a behívóját a parancsno­ki tanfolyamra. S aztán . . . Leg­szívesebben az éjt ls nappallá tet­te volna, hogy meggyürkőzhessék a rengeteg tanulnlvalöval. Jar­mila, a felesége szinte lábujhe­gyen járt a szobában, midőn a nagy és a kis Jano a könyvekbe temetkezett. És most n Öumbier a csehszlovák dunai flotta új ha­jóját, a Duklát. Harmincnégy éves korában vadonatúj hajót bíztak t gondjaira. Azóta versenyben áll a Poltavával, hogy a csehszlovák munkáskezek készítette gépek. Ipari cikkek minél gyorsabban és biztonságosan jussanak el a világ minden tájára. Nagy segítség szá­raára a hajó megbízható és mun­kaszertó legénysége. Elsősorban Martin Bunéák gépgondnok, akivel szinte beszéd nélkül megértik egy­mást. Ha úgy adódik, Jano egész 1993 tavasza korán szökött be. A Öumbier méltóságteljesen szelte a Duna hullámalt. A parancsnoki hídon karcsú, napbarnított fiatal­ember irányította kemény kézzel a kormánykereket. A napsugarak csintalanul kergetőztek parancs­noki sapkáján. — Teljes gőzzel előre! — adta kl a parancsot. Az Ismerős tájak egyre gyor­sabban Iramlottak el mellettük. Az elmúlt tlz esztendő alatt meghitt ismerőselvé váltak a fo­lyamot szegélyező erdők, nádasok, házak, ligetek. De innen fentről, a parancsnoki hídról másképp festenek, mint a fedélzetről. Szeb­bek, megszépültek, akárcsak az

Next

/
Oldalképek
Tartalom