A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-22 / 21. szám

Közismert dolog, hogy a költészet a művészet egyik ága: a szó, a nyelv művészete. Ha verset olvasunk és azt mondjuk, hogy szép, a tartalom és a kifejezésmód, a forma egysége mondatja velünk a dicsérő szavakat. A költészet régi, minden alkotás születésekor visszatérő kérdése: mit és hogyan. Miről hogyan írni ? A művészet csírái sokunkban megvannak: a gondolatok, hangulatok kifejezni akarása jelentkezik már a barlanglakók kezdetleges ákom-bákomjaiban, művészi formában például Picasso alkotásaiban. Az ősi népdaloknak ugyanaz az alapjuk, mint — mondjuk — Salvatore Quasimodo költészetének: a gondolatok formába öntése. Művészeknek azokat tartjuk, akik el is tudják mondani versben, vagy zenében gondolataikat, akik életet adhatnak a kőnek, és életet varázsolhatnak színekből, vonalakból egy papír-vagy rongydarabra. De ha olvassuk Petőfi Szeptember végén című versét, hallgatjuk Beethoven szimfóniáit, vagy minden idegszálunkat foglyul ejti Botinelli Modestia című alkotása, mely mindössze egy márványból készített nói fej, nem vagyunk-e művészek? Azokban a percekben, amikor magával ragad bennünket a művész alkotásaiban megtestesülő gondolatvilága, mi is művészekké válunk. Az igazi művész nagysága abban van, hogy másokban is fel tudja kelteni ugyanazt a lelki folyamatot, amely benne uralkodott, amikor formába öntötte gondolatait. Ugyanazt érezni, ugyanúgy gondolkodni, mint a művész, s tudat alatt azt is érezni, hogy az alkotás az én munkám is, s ha a mű közvetlen hatásának percei elmúltak, a gondolat, hogy én is így írtam volna meg — nem más, mint művészet. A költő ezt a hatást nyelvi eszközökkel éri el, kifejezés módja, alkotó munkájának nyersanyaga a nyelv. A vers mondanivalóját csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük a nyelvet, hangulatát csak akkor érezhetjük, ha tudjuk, mi a szép, a nyelvi kifejezésben, miért szép a vers. Babits szerint minden olvasó költő: aki megérti a vers mondanivalóját és érzi hangulatát. A nyelv, mint a költészet kifejező eszköze végtelenül gazdag, lehetőségei határtalanok. Jelentősége van minden hangnak, az írásban minden betűnek, sokszor még annak is, hogy egyes szavakat kis vagy nagy betűvel írunk-e. Például gondja mindannyiunknak van, s időnk is, hogy dolgozzunk különféle területeken, de a Az olvasó szemével A szlovákiai magyar költők nyelvéről mondatunkban szereplő kiemelt szavak egészen más értelmet, főleg hangulatot árasztanak, ha így szerepelnek: Gond, Tér, Idő, mint ahogy Tóth Árpád Egy lány a villamosban című versében olvassuk. A kígyóról mindenki tudja, hogy sziszeg, a nyelvével halált okozhat. Ozsvald Árpád A tűz című versében pedig Apró, sziszegő kigyónyelvek, libegő lángok feleselnek a vörösrostélyos tűzhelyen. Ilyennek a költő látja a tüzet, és az ojvasó, ha olvasva átéli a verset, a hangulati hatást a két gondolat: a lángok, és a kígyónyelvek összekapcsolása, egymáshoz hasonlítása és élőként való ábrázolása okozza. Ez a meglátás, a két gondolat összekapcsolása egy képben, a költői képalkotás, a költészet alapja, hiszen a vers képekben valő beszéd. A képek segítségével a költő mindent elmondhat, az élet különböző jelenségeinek hatását, lelkének forrongását, nemes célokért való harcát. Óh tél! Íme, így éltél bennem! Mint tükörben, minden keservem benned öltött látható testet. Fantáziám gazdag ecsetje vén öregnek, ily szívtelen kegyetlennek festett. így beszélget Ozsvald Árpád a téllel, így mondja el a költő azt, amit mi fenti sorainkkal igyekeztünk érzékeltetni. A költői fantázia „gazdag ecsetje" nyelvi eszközökkel fest olyan képeket, mint a festők színekkel. Az alkony kedvelt témája a festészetnek, a zenének is. Nézzük meg, hogy hogyan szerepel az alkonyat az alábbi négy versben: Alkonyodik már a dombok pirosan magukba szívják a vén nap sugarát. (Ozsvald: Borkóstoló) Olyan volt az egész, mint egy nyárvégi alkonyat, vörös szemérmet játszott a nap a láthatár alatt. (Cselényi: Egy álom) ... míg nézem a bukó napot, mely már felkötve bocskorát a hegyháton átballagott. (Gyüre: Esti beszámoló) Alkonyodott: Tömjénként kavargott a telt homály, mint valami misén. (Tőzsér: Egy hét a Eátrában) Kiállítást lehetne rendezni ezekből a képekből. A négy költő alkony-képei egy témát fejeznek ki, azonos módon, hisz mind a négy kép az alkonyat és a költő hozzá kapcsolt gondolatának kifejezője. Azonos az is, hogy mind a négy képben él az alkonyat és a kapcsolt gondolat elég távoli, a statisztika pedig mind a négyet metaforának nevezné. Érdekes, hogy a fenti szóképek mindegyikének sajátos eredetisége éppen legfontosabb közös tulajdonságból fakad: egyik szókép sem teljes. Mindegyik elhallgat valamit. Az alkony és a vele összekapcsolt távoli gondolatok, alkotta képek annyira tömörek, hogy megmozgatják az olvasó képzeletét, s ekkor történik az, hogy többet érzünk, mint ami a szavak puszta jelentése mögött van: azt a folyamatot, amely a költő lelkében zajlott le, amikor a verset írta: ezért mondjuk, hogy a szóképeket sokszor nem is kell megérteni, sokszor nem is lehet megérteni, csak érezni. A különbség éppen az a fenti szóképek között, hogy mind a négynek más a hangulata, mind a négyben más az, ami nincs kifejezve, amit csak érezni lehet. Ha először halljuk Beethoven Sorsszimfóniáját, megérzünk valamit a zeneköltő lelkéből; ha több alkalommal halljuk, zenei élvezetünk egyre jobban fokozódik. A verssel is valahogy így vagyunk és ha különösen mély gondolatokat ébreszt, megállhatunk, s teret engedhetünk saját fantáziánknak. Versek olvasásához nyugalom, figyelem és hangulat szükségese — és munka. Sok költő talán nem érdemli meg a fáradságot, hogy verseit kézbe vegyük és elolvassuk, bár a rossz költő versei inkább bosszúságot, mint fáradságot okoznak. A vers tehát képes beszéd, melynek eszköze a nyelv. Ha látni akarjuk a szépet, érezni akarjuk a költői lélek rezdüléseit és végső soron költő módjára olvasni a verseket — ismernünk kell a nyelvet, mint a költészet gazdag kifejező eszközét. KÄFER ISTVÁN A szlovák—magyar barátság úiabb dokumentum gyűjteménye A Magyar Történeti Bibliográfia néhány év előtt megjelent első három kötete után a múlt év második felében G. Kemény Gábor és Katus László szerkesztésében Budapesten kiadták e sorozat IV. kötetét is. Ez a nagyszabású bibliográfiai munka az 1825-1867 közötti Magyarország nem magyar ajkú népeinek gazdasági, politikai, társadalmi, kultúrtörténeti és irodalmi életére vonatkozóan közöl Magyarországon összegyűjtött adatokat. A kötet első része azoknak a müveknek és közleményeknek bibliográfiai leírását tartalmazza, amelyekben több nemzetiséget érintő adatok találhatók. A munka második része a délszlávok és a szlovákok bibliográfiai adatait közli, éspedig elismerésre méltó körültekintéssel és részletességgel. A hosszú kutatómunka eredményeként csupán ebben a kötetben közel 30 ezer adatot adnak közre. Örömmel üdvözlik a magyar tudományos dolgozók e munkáját nálunk Szlovákiában a történészek, irodalmárok s általában mindazok, akik a szlovák nép múlt századi fejlődésével foglalkoznak. Különösen bőséges bibliográfiai anyaghoz jutnak a történeti kutatók. Rengeteg forrásmunka felsorolása található az 1831-es szlovákiai parasztmozgalommal kapcsolatban. Külön ki kell emelni a szlovák nemzeti megújhodás korának nagy gonddal végzett bibliográfiai feldolgozását. Gazdasági és politikai adatokon kívül nagyon sok, a szlovák nyelvi és irodalmi harcra vonatkozó adatot is közöl a mű, figyelembe véve a szlovák nemzeti megújhodási mozgalom nemcsak politikai, de nyelvi jellegét is. Logikus sorrendbe csoportosítva bemutatja továbbá a monográfia a Bécs által megtévesztett 1948-as szlovák önkéntesekről felsorolt irodalmat, „az októberi diploma es a szlovákok" témakörrel foglalkozó forrásanyagot, befejezve a kiegyezés problémakörével. A bibliográfia szerzői e mü negyedik kötetének anyagához — tekintve, hogy a gyüitési munkák egy évtizede folynak - főleg a magyarországi könyvtárakban végezhettek kutatást s így csak nagyobbrészt az ott elérhető anyagot dolgozták fel. Ez természetesen hiányosságokat hagyott maga után. Tekintve azonban, hogy az utóbbi időben á szomszédos baráti országok történészeivel mind szorosabbá vált a magyar kutatók kapcsolata, ennek eredménye az 1961. évre tervezett ötödik, azaz utolsó kötet kiadásánál, reméljük, már éreztetni fogja hatását. A történeti bibliográfia szerzői nemcsak a tudományos dolgozók munkájának adnak hatalmas segítőpillért, de a nemzetiségi kérdésre vonatkozó adatközlésükkel elősegítik a Dunamedence népei közös történetének jobb megismerését s ezzel baráti kapcsolataik mind nagyobb méretű elmélyítését is. KISZLINGNÉ 15