A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-22 / 21. szám
Az orvos türelmetlenül mosta kezét a csap alatt. Még sütött a nap odakint, azért sietett. Reggel elhatározta, hogy mielőtt haza menne, sétál egyet a Dunaparton. A vízpartra vágyott a háztetőket akarta nézni, a kék tavaszi párát odaát a tornyok körül, meg az alkony felhőcsíkjait a budai hegyek fölött. Akkor kinyílt az ajtó és belépett a rendelőbe egy kicsi öregasszony. — A rendelésnek már vége — törölgette a kezét az orvos az elkésett beteg felé fordulva. — Ö, istenem — sóhajtott a kis öregasszony és nem is mondott többet. Hallgatott, karjait csendesen leengedte és kíváncsian pillantott szét maga körül. Szabályos kis öregasszony volt. Törékeny válla, mint egy sovány kamaszé, tekintetete bizonytalanul kék, állig gombolt fekete ruhája fölött kicsit oldalt billentve tartotta a fejét. Az orvos a nikkelrúdra dobta a törülközőt. Mozdulata gyors volt és határozott. - — Kicsit elkeveredtem — szólalt meg bátortalanul a kis öregasszony és bűnbánóan lesütötte a szemét. Оду mondta, mintha nem egy órája indult volna el hazulról, s azóta jött, jődögélt és most itt van ni, elkeveredett. A fehér köpeny az ablak felé fordult. Az ablak mögött a rendelőintézet kertjéből a tavaszi szélben földugta a fejét a virágzó trombitafa. A szél megkavarta a fehér virágokat, sok hosszúkás szirom levált a fa habzó pereméről, táncolt egy ideig a levegőben, aztán a szirmok is elkeveredtek valahogy. — Hetvenöt éves vagyok ám — szólt váratlanul kicsit fátyolos hangon a kis öregasszony a rendelő közepéből. Amikor az orvos visszafordult az ablakból, tekintete megállapodott a finom, vékonyka ráncokon, amelyek bíztató mosolyt küldtek felé. — Hetvenöt — hangzott újból, most már suttogva. — Hát tessék leülni asszonyom — adta meg magát az orvos elkésett betegének — mi a panasza? — kérdezte, remélve, hogy nem tart sokáig a vizit. — Ő, ebben a korban már annyi minden van. Egy kis derékfájás, nehéz lélegzés, nyomás a szív körül, váratlan szédülés...— ereszkedett le szerényen, aggodalmasan az öregasszony a fehér szék ölelő karjába. — Hát bizony, ilyesmi előfordul — lépett közelebb az íróasztalhoz az orvos és a stetoszkópot kereste. — Ugye? Ugye, a doktor úr is azt mondja. Hetvenöt év, sok panasz, az ilyenkor már így szabályos... Ez a természet rendje. — Sajnos ez már így van — kocogtatta meg ujjaival az asztal üveglapját a férfi, mert a sok papírlap között hirtelen nem találta a stetoszkópot. — És látja, doktor úr — emelte fel félénken a tekintetét Q kis öregasszony — nálam pedig sehol semmi... Se egy kis derékfájás, vagy valami egyszerű szúrás valahol... — Még egy csöpp fejfájás se . . . — De hát akkor mi a panasza tulajdonképpen? — kérdezte az orvos és leült az íróasztal mellett, hogy hozzálásson a vizsgálathoz. — Az én korombeli barátnőim hol erre, hol arra panaszkodnak egyszer a máj, egyszer az epe... Két-három lépcsőfok és már pihegnek én pedig tudja mit érzek két emelet után, doktor úr? — Mit? — Semmit. — De hát akkor ..; — Hát nem különös ez? Egészen biztosan van valami oka, hogy a vérnyomásommal sincs semmi zavar — sóhajtott mélyet a kicsi öregasszony — pedig ebben a korban nincs rendjén, ha az embernek teljesen szabályos a vérnyomása. — Ezek szerint más természetűek a bántalmai? — nézett a fehéres szemöldök alatt fájdalmasan pillantó szemekbe — talán egyensúly zavarai vannak? — Hiszen, ha lennének... Pedig a barátnőim mindig a falhoz közel járnak, hogy ha történik valami, meg tudjanak kapaszkodni. Én meg ... — és lemondóan legyintett, mint aki erről már nem is szeret beszélni. Az orvos zavartan dörzsölte össze az ujjait. — És tulajdonképpen mi nyugtalanítja? Milyen tünetek aggasztják, asszonyom? — Hát az nem olyan egyszerű — bigygyesztette le keserűen vékony száját a kis öregaszony. — Tavaly május elsején is, tudja, doktor ár délután kisétáltam a Ligetbe, néztem, hogy szórakoznak a fiatalok ... és ahogy ott járkáltam a labdázok, meg a táncolók között, engem is elfogott valami... Odamentem az egyik sátorjhoz és rendeltem egy pár debrecenit meg egy pohár sört. A debreceni nagyon zsíros volt. Tulajdonképpen el kellett volna vele rontani a gyomromat . .. aztán a sör is, igazán nem szoktam meg, azt hittem, elkábulok majd tőle — és még csak meg se kottyant. — Hála Istennek! — kiáltott fel az orvos. — Ne haragudjon a doktor úr, de egy kicsit könnyelműen fogja fel a dolgot. Akár a barátnőim. Én azt hiszem, alapos vizsgálatra szorulok. Nekem az a gyanúm, hogy a szervezetemmel valami történt. Fiatalabb koromban egészen más volt... Gyakran meg voltam fázva, a mandulám is sokszor fájt. Emlékszem, egyszer még gyomormosást is kaptam ... Mostanában pedig... tíz év óta nem érzem a gyomromat. Látja, a debrecenivel is... Még csak egy kis gyomorégésem sem volt. Én azt hiszem doktor úr, teljesen közömbös lett a szervezetem. Nem tudom, mi lehet az oka, de valami egészen biztosan lappanghat bennem, ami miatt nincsenek tüneteim. Jó lenne, doktor úr, ha megvizsgálná, hogy miért nincs semmi bajom ... Szelíd, kérdő pillantása átjárta az orvos szivét. A férji jelkelt, odament a műszer-szekrényhez és kivette az üveg mögül a belgyógyászati osztály összes sztetoszkópját, hogy mindegyikkel sorra, külön-külön meghallgassa a kicsi öregasszony szívét. Amikor a kis öregasszony meglátta a sztetoszkópok egész sorozatát, elégedetten lehunyta a szemét és mosolyogni kezdett. Vékony ujjaival lassan kipattantgatta a fekete ruha magas nyakán az apró gombokat. Az orvos tudta, hogy a Duna-parti sétából már nem lesz semmi, de egyáltalán nem bosszankodott. Fogta az első sztetoszkópot, és elhelyezte a kicsi öregasszony szíve fölött. Hallgatózott. A szív szépen, szabályos ütemben működött. És az orvos akkor arra gondolt, hogy ez a kicsi öregasszony egészen biztosan becsapta öt. Csak álruha rajta ez a hetvenöt év, most kuncog magában a tréfán, amit vele üz. Ha innen elmegy, leveti jelmezét, a fekete ruhát a maskara ráncokat, a ravasz görnyedt séget, a pici reszketést, amit a kezén visel és holnap, holnap ott szalad karcsú, suhanó léptekkel, húsz évesen a Liget fái között, nagyokat kacagva a pirosponyvás sátor felé, ahol debrecenit árulnak és frissen habzik a sör a poharakban. TÖRÖK ELEMÉR: На kérdi а szív Búsán bőg az ólban a jószág, tavaszi lágy szellő fésüli már a zsenge határt, derékig fehérbe öltöztek a fák is; hallom messze dübörgő traktorok zaját. Jószagú illattal teli tág mezőkre hív már a munka és serkent az égi madarak dala, hogy jókedvvel és hittel vessük el magját kenyerünknek, s ha kérdi a szív, milyen lesz a holnap, új reményünk bíbor fényével tele, amilyet áhít a lelkünk, feleld majd, egy lesz az új ott; az ember, s a tiszta szabadság világít. BÁBI TIBOR: Utak vándora te Mint lassan süllyedő, csendes tengerfenék terpeszkedett a táj, csak sápadt, ezüst hold világolt felette. Szél támadt; messziről, ó, messziről jött e könnyű, éji vándor, fülembe sugdosott, hajamat cibálta: — Itt vagy hát, itt vagy-é, te konok, te büszke, te dacos föld fia...?! — s rángatta vállamról a jószagú subát. Rámhullt a szélmalom lomha, súlyos árnya, halkan felsírt a vitorla. Az akolban borjú és jámbor juh neszelt; a szél egyre cibált: - Nézd, ott a hold alatt, ott fut a fehér út...! — s körül, mint leölt nyáj aludtak a tanyák. Látom, ma is látom az útmenti fákat, zúgó, zilált lombjuk, s hallom, hogy súgnak a búcsúzó jegenyék. GYURCSÖ ISTVÁN: Mambót táncolt egy barna leány Jajong es rikolt egy barna legény, itt guggolt a hang fülem küszöbén: szép, buta dal, egy ostoba lányról — Riad a parkett, dobog a tánctól: egyszer volt, hol nem, egy barna leány. Jajong és rikolt egy barna legény. Gitár nyög, sír a dobogó szélén Fuldoklik a dob: szerelmes mambó —> Futkos a tépett zongora-szóló: egyszer volt, hol nem, egy barna leány. Hörög a prímás, a barna legény. A metszett tükörben tompább a fény. Megdől a játék: hátra, előre — Vonagló fej hull a dobverőkre: egyszer volt, hol nem, egy barna leány. Elfárad végül a barna legény, a gitár, nyült gitár alszik, szegény, s a buta dal, az ostoba lányról, kivánszorog a kocsma sarkából: egyszer volt, hol nem, egy barna leány. Május tündére Gyárfás Miklós:
