A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-01 / 18. szám

in WM* Tizenöt éve díszítgetnek — menyasszonnyá öltöztetnek. Ékeim a piros virágból szőtt terek, s az új városok: Poruba, Havírov, Stalingrad. Én vagyok ,a szén, a vas — hatalmas paloták labirintusa vagyok, s lábamnál a virágos gyepen gyermekrajok csivitelnek. Vallhatnék tizenöt év építészeti, technikai és kulturális vívmányairól, de valami más kívánkozik ajkamra. Én vagyok a város! Azzal akarok dicsekedni, hogy a szellős verandákon hófehér pelenkák lengenek. Felsorolhatnám a televíziós készülékek megszámlálhatatlan antennáit, ecsetelhetném, hogyan kacérkodnak a tavasszal; beszélhetnék mosógépekről, jégszekrényekről, vikendházakról és személyautókról, de ez nem érdekes, annyira mindennapi és természetes már. Beszélhetnék a vasgyárak nagyolvasztóiról, ahol csodálatos jelentősége van a tüzek Színeinek. Ez gyönyörű, de erről is máskor. Arról is beszélhetnék, hogy a bányászok feleségei ék a gyári munkáslányok nagyvárosi elegáns ruhában járnak a színházba, vagy az üzemi klubokba, én inkább arról írok, hogy a szellős verendákon fehér pelenkák lengenek: százezernyi fehét pelenka, s százezernyi gyermek kacagását hallom — százezernyi gyermek kacagását: ez a béke. Kék festékkel szeretném megfesteni ezt a négy betűt. Emberek, ünnepeljétek asszonyaitokat, mert ők hozzák az új életet a földre, új vért ömlesztenek kiszáradt ereitekbe. Ők, csak ők adhatják vissza azt a vért, amely elfolyt tizenöt év előtt... Ma emlékezem, mert én vagyok a város. A hajnal pírja megfestette a fák koronáit. Kinyílt már a cseresznye és almafa virág. A közelben ágyúk dörögtek. A jázminokról harmat pergett a füre, tavasz volt. 1945. április 26. Jozef Hub a hoStaäovicei tanító és az osztravai börtön politikai rabja szavakat rajzol a sötét falakra: „Holnap bezárul mögöttem az élet. Ave patria, morituri te salutant. (Légy üdvöz hazám, a halni készülök üdvözölnek.)" 1945. április 27. Már nincs a városban villany, gáz és víz sincsen. A katyusák hangja már közelről hallatszik: „Tartsatok ki, ti vagytok a Petr Bezruc népe, már nagyon közel vagyunk." Estére Jár az idő. Petrvaldon a Pokrok bányában elromlott a felvonógép. Néhányan lennmaradtak. Akik feljutottak, szén porosan, gyalog rohannak haza. Mosdatlanul. Svinovben már túl nagy a harc. A bányászok csak nehezen tudnak hazajutni Ostravára, Maly és Velky Pólómra. Kl fizeti meg a bérüket? Nem számít! Majd kifizetik egyszer, de nem az egyházi urak. Dörögnek, dübörögnek az ágyúk. * * • 1945. április 29. Az Ostravicétől nem messze laakott sjkora néni. Egyetlen szobácska képezte egész lakásukat. Régen megözvegyült. Csöndesen adta meg magát sorsának. Nehezen dolgozott, de becsülettel nevelte fiát. Utolsó hónapjukat nyugtalanság verte fel. Egy feketekabátos férfi járt a fiához. Valahányszor eljön, sarokba húzódva suttog. Néha térképet tesznek az asztalra, föléje hajolnak és megint csak sustorognak. A függönyöket gondosan lehúzzák, az ajtót berlglizik. Amikor a kutya csaholni kezd, gyorsan eltüntetnek mindent a vakablak titkos nyílásában, az idegen is eltűnik, köd előtte, köd utána .. . Hiába faggatja a fiát, nem mond semmit, pedig azelőtt milyen bizalmas, jóbarátok voltak. Ma este igy kérlelte a fiút: — Ne menj el Jlrkó. Nem hallod az ágyukat? Itt hagysz egyedül? Én ugyan öreg vagyok, nekem mindegy, az a pár év se ide, se oda, de nem élném túl, ha neked bajod esne. — Ugyan már, ml baj érhetne? Karjaiba kapta a törékeny öreget, perdült vele, összecsókolta barázdált arcát, a haját, melyre régen ráhullott a hó és megsimogatta remegő kezét, mely olyan volt mint a fáradt madárszárny. összeakadt a tekintetük. Mind a két szempár kért. Az egyik azt mondta: — Ne menj! Az enyém vagy. Ki vehet el tőlem. Kinek lehet hozzád joga. A mindenem vagy. Test a testemből, lélek a lelkemből. A levegő vagy, az ebéd, a vacsora. — A másik tekintet felelt: — Te vagy a legigazabb asszony. Te szép, te jó. Mit tudnék adni azért, hogy parányi részét törlesszem a kincseknek, amelyeket te adtál nekem! Bocsáss meg, hogy most elmegyek. Ha visszajövök, mindent elmondok. Most még nem lehet. Nagyon szeretlek, te drága, drága asszony, te vagy az én anyám. Az én édesanyám. — Aztán hangosan is kimondta — Bocsáss meg nekem, ha visszajövök, soha többé nem fogok elmenni! — Lehet is terád haragudni, fiam — sóhajtott. És most mégis bánta, keservesen bánta, hogy nem volt erélyesebb. Lejjebb csavarta a petróleumlámpát és kinézett az ablakon. Az éjszaka sötét volt és talán még sohasem volt ilyén szomorú, A sarkon a szokottnál is vadabban csaholt a kutya. A nácik fényszóróval kerestek valakit. Összeszorult a szíve. Ólomlábakon jártak a percek. Le sem feküdt. Fájdalmas kínok vibráltak a szívében, melyek elöntötték mint a láva. Elégették s megmerevítették. Hajnalodott. Jirko még nem jött haza. Az anyai szív csalhatatlan. Érezte, tudta, hogy az ő Jirkója nem Is fog többé, soha többé hazajönni. Az öreg fapadkári élte végig az éjszakát és a másnapot. A kemencében régen kialudt a tűz. A szeméből egyetlen könnycsepp sem hullott. Mozdulatot sem tett. Ogy ült a padkán szótalanul, szürkén, mintha köbe faragták volna. Elhanyagolt, kerítés nélküli kertjében éppen az ablaka alatt egy vérszínű rózsa nyílt ki aznap reggelre. Pünkösdi rózsa volt. Gyönyörű, teljes pünkösdi rózsa. Morva-Ostraván futottak le a dombról. Most itt állnak a híd előtt, mely az Ostrnvlcen visz keresztül. Nincs ebben semmi különös. Sok száz híd maradt mögöttük. Csakhogy a hidak sem hasonlítanak egymáshoz. Az egyik közömbös, a másik halált rejteget. Ilyen "olt ez is. Alá volt aknázva. Már pedig a .parancs, az parancs. Katonák voltak. Át kellett menni rajta. Régen mögöttük volt Kijev és a Dukla, a harcmezők egész sora. A halál ezernyi arcával néztek farkasszemet. És most itt ezelőtt a legendáshírű város előtt meghalni? Achepjuk, a rádiós a szabadságára gondolt, melyet a város felszabadítása után kap. Az a pici levélke viszi haza őt, mindjárt megesküsznek, ahogy haza megy. Ványa a lövész is szerelmes volt. A fekete folyó vizét nézték, ahogy fenyegetően kanyargott alattuk. A tizenhat éves kis Broch, a tank vezetője, aki a Dukla mellett hősi halált halt bátyjára gondolt, halk szót ejtett: a sirunk! — Nem éppen bíztató — felelt Ványa. Csak Nyikolaj Ivasjuk, a tank parancsnoka hallgatott. A végén ő is megszólalt. — önkéntes tankbrigád vagyunk. Állnunk kell a sarat! Ekkor két civilfiú állított a tank elé, az egyiket S^korának hívták. — Veletek megyünk. Tudjuk, hol a titkos fegyverraktár. Megmutatjuk. De először elvágom az akna gyújtózsinórját a híd alatt. Van ollótok? Nyikolaj Ivasjuk kissé bizalmatlanul nézegette őket. Fiatalok és tapasztalatlanok, állapította meg. De az ollót csak odaadta. És melléje egy pisztolyt és két rakétát. Vallhatnék 15 év technikai és építészeti vívmányairól. Én vagyok a vas Én vagyok a szén Vallhatnék a nagyolvasztókról