A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-17 / 16. szám

S hogy a dolog mélyére hatoljon folytatta: — Hát igen bíznak... megbíznak magában. Tehát bírja a bizalmukat s nem írt alá semmit. Ön is bízik bennük, s meg sem olvasta, hány levelet vett át. .. Bennem is bízik, ügyebár? — Természetesen! — lelkendezett a küldönc. — S ha én ezeket a leveleket megtartom, bizonyára elismervényre lesz szüksége? — Öntől, Lenin elvtárs — szólt Vologya s nem értette a kérdést — Elismervényt? — Aztán jókedvre derült: Biztos, Lenin csak tréfálódzik. Elértve Lenin várakozó tekintetét bátran folytatta: — öntől nem kérnek elismervényt. Mindenki bízik Önben, Lenin elvtárs. — Bízik... — hajtogatta szomorúan Lenin. Mindenki bízik... De bízik-e bennünk Csekunov, a paraszt? Minden levél mögött élő ember áll. S ha így bánnánk vele . .. — De én nem bántam el! — kiáltott fel kétségbeesve Vologya. -Máris visszafutok érte. Ott feküdt külön a többitől. Rögtön elhozom. — Nem kell most! — tartóztatta Lenin. — Ma már késő van. Majd elhozza holnap. Most pedig egy kicsit rendet teremtünk. Mellette álló munkatársához fordult és megkérte: — Adjon, kérem, egy füzetet. Igen, akármilyen közönséges iskolai irkalapott. A cvikkeres lány egy vékony füzetet hozott. Lenin szétnyitotta a füzetet. — Először is meg kell vonalazni a füzet lapját — magyarázta a küldöncnek. - Ezt maga is meg tudja csinálni, ugye? No jól van. Tehát három oszlopra kell osztani e megvonalazott irkalapot. Az elsőbe beírja, kitől jött a levél, a középsőbe pedig: kihez továbbították, az utolsóba meg a átvevő aláírása kerül. Azaz az én aláírásom. Helyettem azonban Gljasszer elvtársnő írja alá. S Lenin hamiskásan elmosolyodott: — Megbízom benne. Vologya zavarában megilletődve hallgatta Lenin magyarázatát. — Megértette — kérdezte Lenin és újra elismételte. — Minden levelet jegyezzen be ide, s a füzetet is hozza mindig magával. A szerkesztőségben pedig másik ilyen füzetet fektessenek fel, amelyben majd maga írja alá a levelek átvételét. — Lenin, elvtárs, mire való ez a bürokrácia? — tört ki Vologyából az őszinte tiltakozás. — Bürokrácia? Fiatal elvtársam, felfogja-e megbízatásának jelentőségét? Nos? Hisz ezek a levelek az oroszországi parasztömegekkel kötnek össze bennünket. Vologya a tűz hirtelen fellobbanását látta a Népbiztosok Tanácsa elnökének éles tekintetében. Villámok cikáztak Lenin szemében. A Népbiztosok Tanácsának elnöke pedig könnycseppeket vett észre Vologya szemében. Egy vézna, kiálló arccsontú fiúcska állott előtte idegenre szabott elnyűtt köpenyében és könnyek csillogtak a szemében. — Ez nem bürokrácia — fiatal elvtársam — enyhült meg Lenin hangja. — Ez — a rend. Számadási kötelesség. Ez szükséges bürokrácia ... — Vologya idegesen gyűrte-gyúrta kezében a füzetet. — Ne bánjék vele oly kíméletlenül — szólt jóindulatúan Lenin. — Vagy azt hiszi, hogy ez a füzet is a bürokráciát jelenti ? A titkárnőjének asztala fölé hajolt és pár szót vetett papírra. — Gljasszer elvtársnő, vigye magával ezt az utalványt, adjanak enni a fiatal elvtársnak. Aztán adjon elismervényt, hogy nyolc levelet vett át tőle számomra. Tüntesse fel a levélírók vezetéknevét. Az elismervényt meg ön — Lenin Vologyához fordult — átadja a szerkesztőségnek. No, ne lógassa az orrát, hasznos az ilyen bürokrácia. De csak az ilyen! . .. S a Népbiztosok Tanácsának elnöke ezzel sarkon fordult és bevonult a dolgozószobájába. Vologya elfutott a Kremlből. Nem is evett. Szaladt, hogy megkeresse az elveszett levelet. Az őrök megint igazoltatták A napóleoni ágyúk újra a földig hajoltak előtte. Riadt madárraj keringett újra a Sándor kert fölött. De Vologyát már nem vitték madárszárnyak a magas tornyok felé. A Trojickij híd is lejtett: A Kremltől a Kutafja toronyig lefelé ereszkedett. Vologya úgy érezte: ő is zuhan. Madárszáryak csapásait érezte a háta mögött. A rajta esett szégyent kürtölik világgá a fekete madarak... — Vologya — tárta feléje hófehér kezét Jamscsikova — Vologya — kiáltottak egyszerre többen. — Te itt felejtetted Csekunov levelét! — Adjátok ide! — hörögte Vologya. — Adjatok táskát is a levélhez. Tüstént elviszem!... Kapkodta a levegőt és fejével a Kreml felé intett. Jamscsikova felfogta a történteket és egy szempillantás alatt kiborította gyöngyházcsattos szarvasbőrtáskájának tartalmát: kulcsokat, pénzt, zsebkendőt az asztalra. — Nem, ne ilyet — utasította vissza Vologya. Körülnézett és egy dossziét emelt fel az asztalról, kiszórta belőle a leveleket, belétette Csekunov levelét és megindult a kijárat felé. Hirtelen megtorpant, elővette zsebéből a kék fedőlapú füzetet meg a Népbiztosok Tanácsa titkárságának elismervényét a nyolc levélről. Asztalhoz ült, felnyitotta a füzetet, egy vonást húzott hosszában, majd megfordította, újabb két vonást húzott. Megint megfordította és írni kezdett valamit az első oszlopba. — Mit csinálsz? — Mindjárt lejár a hivatalos idő. Még elkésel! — sürgették a munkatársai. — Vologya, mit firkálgatsz most! Sajnáló tekintetet vetett rájuk és folytatta munkáját. Mindent beírt úgy, ahogy Lenin meghagyta. Mire kész lett, már késő volt a Kremlbe elindulni. — Az ördög ismeri ki magát ebben a fiúban — bosszankodtak a társai. — Ilyen firkálás miatt elkésett. — Ez nem firkálás — méltatlankodott Vologya. Lehet, hogy még azt mondjátok: Bürokrácia. Pedig nekünk kell az ilyen bürokrácia, de csak az ilyen!... Vologya reggel elvitte Csekunov levelét Leninnek. Egy dossziéba tette. Vele volt a füzet is és megkérte a levél átvevőjét, írja alá nevét az utolsó rubrikában. Fordította: Lőrincz László Lenin mozdonya A moszkvai Pavlenszkája utcában egyszerű mozdony áll. A szokáshoz híven szám is van rajta: U-127. De szám nélkül is rá lehet ismerni. Vörösre jest ették, csak a kéménye jekete és a kerekek küllőin világítanak jehér sávok. A számlapon arany betűkkel díszeleg, hogy U-127. A járókelők minden nap letörlik a mozdonyról a port, végigsimítják fénylő piros oldalát. - Üvegtetőt is emeltek föléje. Nem verheti eső, nem lepheti be hó a gépet. A mozdonyt sok-sok évvel ezelőtt készítették - munkaidő után. Az úgynevezett szubbotnyik mozgalom eredményeképpen. Természetesen nemcsak egynapig folyt a munka, s amíg a mozdony készült, sok-sok vasutas találkozott s barátkozott meg egymással. Május elsejére elkészült az U-127. Remekbe építették, hiszen a legjobb lakatosok, gépészek dolgoztak rajta, a legkiválóbb mázolok festették be. Azután a munkások, vasutasok elhatározták, hogy a mozdonyt a szovjet kormánynak ajándékozzák és Vlagyimir lljicset tiszteletbeli mozdonyvezetőnek választják. Ügy döntöttek, hogy három dolgozót Leninhez menesztenek, akik majd fel-1 ajánlják a mozdonyt. Lenin készségesen fogadta a vasutasok küldöttségét és amikor meghallgatta kívánságukat, elnevette magát: — Egyszer már utaztam mozdonyon, mint fűtő. És most úgy látszik, előléptettek . . . A vasutasok elmosolyodtak. Mindnyájan jól tudták, hogy Lenin röviddel az Októberi Forradalom előtt fűtőnek öltözve, mozdonyon menekült ellenségei elöl. Vlagyimir Iljics azután a vas 7 utasok munkája felöl érdeklődött. Már hallott a szubbotnyik mozgalomról és szép kezdeményezésnek tartotta. Amikor elbúcsúzott a látogatóktól, így szólt: — Kérem, adják át üdvözletemet a vasutas elvtársaknak! Ez időtói fogva az U-127-es mozdony gyakran járta a vasútvonalakat. Utasokat és árut szállított, de legtöbbször szenet hozott a moszkvai gyáraknak. Utolsó útját 1924-ben tette meg. Lenin elvtárs temetésének napján A vasutasok híven őrzik ezt a mozdonyt, őrzik, mint kedves szép emléküket Leninről. Fordította Dénes György GYURCSÖ ISTVÁN Nyugtalan ének Állj meg, Ido, állj meg! Ne siess, ne fuss el, énekelhessek még a nótás sereggel: csillagos sereggel. Ne fárassz el Idó: ószítö szép Idő. Küszöbön áll immár, köszönt a jövendő: tavaszra virágzik. Évek, múló évek; szaporodó féltés — Egyenlítődjön ki a gonosz kísértés: szeress szelíd, Béke. Gonoszkedvű álmok: mennyi a valóság? Állj meg, háborús kéz! — Nem elég a jóság: az a kéz törjön el! Szaporodó féltés: csörög a pénz, csörög! Az ördöngös Töke félkörben füstölög: szórj hamut rá, Béke! Okos egyenlítés: ha kell ilyen áron legyen csend: fék, zabla a morgó világon —i nagyon sok a dolgunk. Állj meg, Idö, állj meg! Ne siess, ne fuss el, elmondhassam én is a nótás sereggel, a magam énekét. Azután nem bánom, de vigyél magaddal, s akár jókedveddel, akár haragoddal, csak biztass dalolni. Tl