A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-10 / 15. szám

ost pedig, hölgyeim és uraim — mondta a bűvész — , miután látták hogy a kendő alatt semmi nincs, elővarázsolok alóla egy akváriumot. Hoppla hó!... íme! A nézőtéren az elismerés moraja jutott végig. — Nagyszerű ... de hogy az ördögbe csinálja ? Mr. örök Akadékoskodó, aki az első sorban ült, máris hangosan odamondta a szomszédjának. — Csalás. A kabátujjából húzta elő. Az emberek igazat adtak Akadékoskodónak és tűzként terjedt el a hír: — Persze, a kabátujjából húzta eló. — Következő mutatványom, a híres Hindu Gyurii. íme a különálló gyűrűk pillanatok múlva lácban egyesülnek. Hoppla hó! Csiribu csirbá... És máris itt a lánc! A közönséget elbűvölte a látvány mindaddig, míg Mr. Akadékoskodó meg nem szólalt. — A kabátujjában volt a lánc, a külön gyűrűket eltüntette. És máris mindenki mondta utána: — A kabátujjában volt a lánc ... A bűvész homloka egyre felhösebb lett. — Most pedig — mondta — bemutatom önöknek a legszórakoztatóbb trükköt. Egy kalapból annyi tojást húzok elő, amennyit akarok. Lesz 'olyan szíves, uram, kölcsönadni a kalapját ? Köszönöm szépen. Hoppla hó! Harmincöt másodperc alatt 17 tojást varázsolt eló. Az emberek izgatottan figyelték. Hol öt, hol az Akadékoskodót. Aztán végigszáguldott a hír: — Egy tyúk van a kabátjában. Majd a javított kiadás: — Stephen Leacock; A bűvész Egy csomó tyúk van a kabátujjában. A tojásmutatvány megbukott. És ez így ment végig. A bűvész egyre kétségbeesettebben mutatta be legkitűnőbb trükkjeit és Mr. Akadékoskodó mindent elrontott. — A kabátujjából húzta eló — mondta, miközben a bűvész hol néhány pakli kártyát, hol egy kétkilós kalácsot, hol meg egy zongoraszéket varázsolt elő. A bűvész becsülete gyorsan zuhant a zéró felé. Az est végéhez közledett. Eljött az utolsó szám. — Hölgyeim és uraim, befejezésül bemutatók önöknek egy világhírű japán produkciót. Volna szíves, uram — fordult Mr. Akadékoskodóhoz — ideadni nekem az aranyóráját? Odaadta. — Megengedné, hogy beletegyem ebbe a mozsárba és darabokra törjem? Mr. Akadékoskodó egy pillanatig zavartan bámult, aztán elvigyorogta magát és bólintott. A bűvész belevágta az órát a mozsárba, aztán előrántott a bosszúja levegőből egy mozsártörőt. — A kabátujjából húzta ki — súgta máris az Akadékoskodó. A bűvész néhány erős csapással felismerhetetlen roncscsá zúzta az órát. — Most pedig, uraim, elkérném a zsebkendőjét. Megengedi, hogy lyukakat vágjak rajta? Köszönöm. Látja az igen tisztelt közönség? Igen? Köszönöm. Ugyebár nem tapasztalnak semmiféle csalást? Az Akadékoskodó kimeredt szemekkel bámult. A dolog misztériuma székéhez szögezte. — Volna olyan kedves, uram, a keménykalapját is ideadni és megengedni, hogy táncoljak rajta? Köszönöm. A bűvész csak egyszer lépett rá a kalapra, máris örökre tönkre volt téve. — Még a celluloid gallérját kérem el, uram. Ugye megengedi, hogy elégessem? Köszönöm, uram. És még a szemüvegét a mozsárba, ha szabadna kérném. Köszönöm. Mr. Akadékoskodó dermedten motyogta maga elé: - Nem értem ... Nem értem ... Ez már tényleg boszorkányság. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. A bűvész most kihúzta magát, száraz mosolyt dobott az Akadékoskodó felé és ezt mondta: — Hölgyeim és uraim, láthatták, ennek az úrnak beleegyezését elnyerve, összetörtem az óráját, elégettem a gallérját, szétmorzsoltam a szemüvegét és belapítottam a kalapját. Ha ő volna olyan szíves és még azt is megengedné, hogy zöld csíkokat fessek a kabátjára és csomót kössek a nadrágtartójára, én boldog leszek, hogy tovább szórakoztathatom önöket. Erre azonban már nem került sor. Megszólalt a zenekar és a függöny lehullt. A közönség pedig rájött, hogy van. olyan trükk is, amihez a bűvész kabátujjának semmi köze sincs. (Fordította: Kőröspataki Sándor). EGRI VIKTOR: Első tanítóim (Folytatás a 9. oldalról) nyörű meséket tudott; egészen mások voltak, mint az eddig hallottak és olvasottak; egyszerű szegény emberekről szóltak, akiket valami nagy igazságtalanság ért és bátran szembeszálltak a hatalommal, a kapzsi és gonosz földesúrral, de magával a királlyal is. Az ö meséinek királya gőgös és ostoba volt, udvari bolondja meg olyan eszes és talpraesett, hogy kifogott mindenkin, akár Ludas Matyi, aki nagy furfanggal háromszor nadrágolta el földesurát. Egy szép őszi délutánon ö vitt ki minket először csapatostul a Kőmalomba, virágokat szedetett velünk; mindegyiknek tudta a nevét, a kékvirágú kigyótárnicsnak, fehér seprencének, vöröslő homoki gurgolyának, magasszárú sárga hölgymáinak, barna hátú békepitypangnak, őszi oroszlánfognak. Csodálatos volt ez a tudománya, sohase tudtuk azelőtt, hogy a gyomnak ezerféle neve van. Évekkel később, amikor már gimnáziumi tornatanárunkkal jártunk arra és futóversenyeket rendeztünk, gerelyt és diszkoszt vetettünk — sporttelep híján a marhavásár-téren — sokszor eszembe jutott és ma is magam elé idézem megnyúlt, sovány alakját, ha kora tavasszal fiatal lányok színes víganőit látom valahol az erdőszélen megvillanni, ahogy ibolyát szednek. Szokás volt nálunk, hogy pünkösdkor egy kis ajándékkkal kedveskedjünk tanítóinknak. Évente magam vittem el mindig a fehér abrosszal átkötött süteményes tálat és jól kellett vigyáznom, hogy fel ne borítsam, mert bal kezemmel egy szagos diópálinkával teletöltött üveget szorítottam a mellemhez. Anyám sütötte mind a vaníliás cukorral bőven behintett csillagostésztát, szarvacskákat, a tál közepére tett mandulástortát, de ő volt az illatos likőr készítője is — ezt mindig meg kellett mondanom, ha piros képpel és agyonizzadva sikerült megszabadulnom az édes tehertől. Abban az esztendőben azonban, amikor Somló volt a tanítóm és az ő lakására vittem anyám ajándékait, valami egészen váratlan dolog történt velem. Az üveget le kellett tennem a küszöb elé, hogy szabad kezemmel bekopoghassak. Szép pünkösd vasárnapi reggel volt és kopogtatásomra Somló tanító úr maga nyitott ajtót. Rámnézett és arca hirtelen szigorú lett. A szemét olyan furcsán, idegenül emelte rám, hogy mondókámba belesültem. Ám úgy is lehet, hogy nem nézett feddőn, a szava sem volt kemény, hiszen olyan zavart és ijedt voltam azokban a pillanatokban, hogy nem is tudtam, mi történik velem. Csak később, amikor már otthon voltam, eszméltem rá, milyen szégyen ért ott Somló tanító úr kesernyésen füstszagú szobájában. Vagy tán nem is volt szégyen, hiszen megsimogatta a fejemet, amikor a süteményes tálat visszarakta kezembe és a selyempapirosba göngyölt pálinkás üveget a hónam alá dugta. — Eredj és köszönd meg a nevemben édesanyádnak, hogy rám gondolt — mondotta. — Megkérem őt, adja azoknak, akiknek nincs... Érted, fiam?... Megmondod szépen? — Megmondom — hebegtem elpirulva, könnyekkel a torkomban és futottam volna égő szégyenemben, de az üveg és a fehér abroszba burkolt tál nem engedte. Nem emlékszem már, hogyan dadogtam el anyámnak az üzenetet, hogy a tanító úrnak nem kellett az ajándékunk, talán szegényesnek tartotta, többet várt, füstölt húsokat, kolbászt, és talán egy bankót is fehér borítékban. De anyám csak mosolygott, öt nem bántotta, bem sértette a visszautasítás, mintha még örült is volna. — Sejtettem, hogy nem fogadja el —> mondta halkan. — Akkor miért küldtél hozzá? — kiáltottam rá durván, könnyeim közt. — Csak meg akartam próbálni — felelt szemrehányó szavaimra és megsimogatott. Vitte az ajándékos tálat és az üveggel együtt elzárta a kredencbe. Nem tudom, mi történt velük, de arra jól emlékszem, hogy abból a süteményből nem ettünk és a pálinkás üveget sem láttam az asztalunkon. Emlékszem arra is, anyám sohasem en_gedte később, hogy valaki egy becsmérlő szót mondjon a tanítómra, amikor az asszonnyal, akivel nem is volt megesküdve, elhagyta a várost. Hosszú évek múlva, amikor már engem is taposni kezdett az élet és a halála hírét vettük, csöndesen megjegyezte: — Rendes ember volt... Kár, hogy el kellett innen mennie. — Mondd inkább úgy, hogy elüldözték. — Hát úgy is volt - bólintott édesanyám. - Ráfogták, hogy feslett életet él és az ilyen emberre nem bízhatják rá a fiatalság nevelését... Az igazság az volt, - hiszen tudhatod, fiam -, hogy nem úgy gondolkodott, mint a többiek. És hozzátette aztán, amivel a legjobban jellemezhette: Szocialista volt! Anyám igazat mondott. Somló tanító volt az első szocialista, akivel az élet összehozott. De én azt azon a pünkösdi vasárnapon még nem értettem; azt hittem akkor, hogy megbántottak, igazságtalanul megszégyenítettek. 15