A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-10 / 15. szám
9 NAGY OLIVÉR: Tavasz van újra Tavaszi szelek hátán jöttél meg kismadárkám, s most itt csicseregsz az eresz alatt. Kis, madárszíved biztos sok-sok veszéllyel s gyilkos rémmel csatázott, de győztes maradt Villanó röptöd nézem, csurranó arany-fényben s örül a szívem, a kedvem vidám. Tavasz van újra, látod! Valóra vált .az álmod — hazaérkeztél lám ma délután. Szelek bár tépik a fákat, azok már rügyezve állnak s bimbójuk mélyén a nyár ott piheg. Győztünk hát végre mégis! Sok minden más volt abban eszmények formálták az ema régen letűnt világban, más bert, más célok vezették, és ezért ne csodáljuk, hogy a tanítók legtöbbje csak megélhetési forrásnak tekintette a nevelést és nem teljes embert, önfeláldozó munkát megkötelő hivatásnak. Am nagyon igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá, hogy bőven akadtak kivételek. Ifjúságom idején nem egy tanítót ismerhettem meg. akinek az iskola falain túl is eleven kapcsolata volt a diákkal és szülővel. s ma méltán megérdemelné az érdemes, példás tanító büszke címét. Ha ma visszapillantok a múltba, az évek tisztító és sokszor eszményítő távolából nagyon élőn lépnek elém első tanítóim. Meleg, meghatott szeretettel gondolok rájuk és a múló idővel egyre jobban érzem, menynyit köszönhetek nekik. Az egyik a könyvet, az olvasást szerettette meg velem, a másik a tiszta, igaz emberség példáját mutatta, a harmadik a szabadkézi rajz rejtelmeibe avatott be, a szép meglátására, a harmónia megértésére nevelt. Gerőnek hívták az elsőt, a keresztnevét sem felejtettem el, Gyula volt és mi a háta mögött csak viszszafelé olvasva ejtettük ki a nevét: aludj öreg! Bizonyára tudta ezt, de ha meg is neszelte, vagy meghallotta, nem verte el rajtunk a port, csak mosolygott jósággal és elnézően. Jól megtermett, kis fekete körszakállas, szép férfi volt; magas homloka szinte tejfehér, mert akkoriban, fiatalságom éveiben illetlenségnek számított hajadonfővel járni az utcákon; a sápadt arc, a fehér homlok a műveltség külső jele volt. A tanítás kezdetén a nádpálcát ö is kivette a szekrényből, de sohasem fenyített vele, ott hevert jelképesen az asztalon és csak azért vette néha a kezébe, hogy énekórán a taktust verje. Nem emlékszem arra sem, hogy arcul legyintett volna valakit, pedig sok vásott gyerek akadt köztünk, és a tanítói pofon nem jelentett kihágást, az apai szigort pótolta. Míg mások pálcával, hangos szóval és ütlegekkel fegyelmeztek, Gerö tanító úr halk intelmekkel és könyveivel nevelt. A hét végén, az utolsó óra után kinyitotta a terem sarkában álló szekrényt és mi sorban odamehettünk, hogy egy-két könyvet kölcsön kérjünk. Ö válogatta ki mindenkinek, ki mit vihet haza, mi való a gyengébb fejűnek vagy az olyannak, akit hamar elbűvöl a mesék világa, elragad a szárnyaló képzelet. Volt akinek Pósa Lajos, Benedek apó meséit, a székely regéket adta, velem legelébb egy Hoffmann nevű német ifjúsági írónak vékonyka köteteit olvastatta el. Sehol sem láttam azóta ezeket a Hoffmann-köteteket, de a címükre még élénken emlékszem: Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, Aki másnak vermet ás, Jótettért jót várj ... Nemesre serkentő, jóra intő érzelmes olvasmányok voltak, amelyekben a hűséges szív, a dolgos fiatal elnyeri jutalmát, a bűnös pedig megkapja a megérdemelt büntetést. A könyvekért egy vagy két krajcár kölcsöndíjat fizettünk, egy hétre. De nehogy azt higgyék, hogy Gerö bácsi különkeresete volt az a néhány garas! Hadd mondjam el felvilágosításul, hogy hivatalos iskolai könyvtárra akkoriban egy fillér közpénz nem akadt, és tanítónk ezért szedte be fillérjeinket, hogy újabb könyveket vásárolhasson értük. így jutott a kezembe Cooper Bőrharisnyája, Vadölője, Molnár Ferenc Pál utcai fiúkja, így lapozhattam bele két rézkrajcárért az Egri csillagokba, így ismerkedtem meg Mark Twain mókás kis hőseivel, Tamás urfival és Huck Finnel, Dickens nyomorgó és szenvedő árváival, majd az utolsó hónapokban Jókaival és Mikszáthtal is. Az édességre, cukorkára és fagylaltra kapott krajcárok így váltódtak fel olvasmányra, a mesék képzeletet tüzelő világára, merész, nagyratörő álmok, ábrándok forrására. Hosszú-hosszú évek múltán talán ebből nőtt, ebből sarjadt az az erő, amely a valóság megismerése felé hajtott, aztán a tollat adta a kezembe, hogy szavak vérével és zenéjével próbáljam én is elevenné bűvölni a megismert valóságot. Somló volt a neve a másik tanítómnak. Pestről jött az iskolánkba és már a külsejével, ruhájával és csupasz, napégette arcával merően elütött méltóságot árasztó, szakállas idősebb társaitól. Barna bársonyzekét hordott és fehér ingéhez fekete csokornyakkendőt; kissé hajlott vállú, szögletes arcú, szőke, szeplős fiatalember volt és irgalmatlanul sovány. Csak később, évek múltán tudtam meg, amikor az iskolaszék előttem ismeretle* okból elbcsátotta és egy korosabb asszonyismerősével kivándorolt Svájcba, hogy nem volt rendben a tüdeje. De hiába hagyta el az országot, a svájci hegyek nem hoztak gyógyulást, ott halt meg valahol a Zürichi-tó partján egy kis faluban még az első világháború idején. Akár Gerö tanító úr, ő sem volt a nádpálca híve; hamar megkedveltük és vonzódtunk hozzá, mert gyö(Folytatás a 15. oldalon) I00Q00 igovM,^ £/s ő tanítóim Li Csüng (Kína): Ének a füzek alatt
