A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-10 / 2. szám

Levelet kapott tőle a szerkesztőség, melyben többek között ezeket írta: „Elkerülhetetlen élethivatásként érzem, hogy költővé váljak. Minden porcikámban müvészvér pezseg. Nem nyugszom addig, amig célomat el nem érem és ajánlom, hogy ne is próbálkozzanak szándékomtól eltéríteni, mert ha alkalmatlankodnának magasztos tervem megvalósításában, leütöm o derekukat." Nahát legyen költő, gondoltuk, bánja a fene. Néhány hét múlva beállított. Megállt az ajtóban és mosolygott. — Na, itt vagyok! Szellemesen inkább azt, kérdezhette volna, na ki vagyok? Mert úgy is láttuk, hogy jött valaki Figyelemre méltó, nem akart szellemes lenni, költő akart lenni. Megkérdeztük: — Hol azók a versek, ide velük! Mert kitudja, az országnak melyik sarkából jön majd egy valódi zseni, aki ugyanígy mondja, na itt vagyok, és kiveszi zsebéből a kor lelkivilágát, száz ív papírra írva. Mint kiderült, versek, azok nincsenek. Hogy először szeretne elhelyezkedni, ésr-ha majd biztos állása lesz, ebből kifolyólag nyugalom, biztosított életkörülmények, zavartalan emésztés stb., akkor .. . akkor majd megkezdi a költést. Kérdeztük, hogy addig is hol fog lakni, és miből fog élni. Kiderült, hogy nem tudja. — Van-e pénze? Nincs. Ez igen, ez eredeti ötlet. így, ilyen merészen, üyen nagyvonalúan, üyen magabiz-' tosan, jitymálva a jövőt, feljönni a nagyvárosba. Igen, ebben van fantázia. Sajnos a szerkesztőség' sem nem kisdedóvó, sem valami maszek - zseni önállósító intézmény, ezért tanácsoltuk, hogy jelentkezzen újból, ha már költővé lett és tulajdonának vallhat legalább egyetlenegy félig kész versikét. Hangsúlyoztuk, hogy ó, úgyis kétségtelenül zseni, ezért elég lesz versike is. Nem ragaszkodunk vershez. Különben is formalitás az egész, anyagi aláfestése a percnek, mely meghozza számára a babérkoszorút. Sokáig nem jelentkezett. Hol járt. mit csinált ki tudja. Gyakran látták a müvészklubban, írók és festők társaságában. A vitákba nem igen ártotta magát bele, de ott volt és úgy nézett ki, mint a többiek. Később megint bejött a szerkesztőségbe. — Na, van versike? Kiderült, hogy az még mindig nincs, ellenben kritizálni akar. A lapot kritizálja. Halk, remegő hangját meggyőződés fűtötte át és tette bennsőségessé. — Nem ez kell ma az embereknek, kérem, valami más kell azoknak. Maguk kérem, sok és csupa apró dolgot hoznak, az embereknek pedig kevesebb, de nagyobb dolgok kellenének. Értik, kérem? Mondtuk, hogy nem, de azért fejtse ki elgondolását, mert érdekes. - Írni nem könnyű — 'azt mondja —< magam vagyok a megmondhatója. Nagy szenvedéssel jár az. Amikor az ember érzi, hogy kellene ... kellene valamit tenni és nem lehet, _ nem lehet tenni. .. semmit nem lehet és sír, mert nem tudja, hogy mit kéne tenni... Csüggedten legyintett. Érdeklődtünk, hogyan él, miből? Állásba lépett, igaz, hogy egyelőre adottságainak nem megfelelő munka, színházi segédmunkás lett. Díszleteket cipel, kuliszszákat tologat és segít a világosit óknak. De legalább művészkörnyezet. Hogy mióta van ott? Holnapután óta. Akkor lép be. Addig a barátjánál lakik és diákkonyhán étkezik. A jegyeket a barátja veszi. Ajánlottuk neki a következőket: Menjen haza és amig megírja első verseit, a nagyokat és a többit, tartózkodjon otthon. Ajánlatunkat gőgösen visszautasította. Ö nem gyáva, nem kishitű és nem megalkuvó. Haza pedig csak mint kész költő megy. - Inkább itt essek el! — kiáltotta tüzesen, anélkül, hogy hozzátette volna, a harc mezején-e vagy az éhségtől essen el. Még kétszer láttuk. Egyszer azzal jött, hogy új szatirikus lapot kéne alakítani, valami mást és jobbat, mint a mostani. - Igen, kéne - modta halkan és az inggallérja piszkos volt, ó maga meg sápadt, borostás. Utolsó szereplése egészen nagyvonalúan majdnem drámaira sikerült. A főszerkesztő asztalába kapaszkodott, imbolygott, mert alig állt a lábán, a gyengeségtől, karikás szemét ránk szegezte és nézett. Ekkor már nem vettük komolyan. - No, ide a versikét — próbáltuk a közeledést vidám hangnemben megszervezni —> a versikét, kisfiú, no ne légy olyan makrancos, pubi! - Nem, nem lesz versike. Látom én, hogy nem kellek nektek, én ... én nem kellek nektek... az ismeretlen, a faluból ideszakadt árva srác nem kellett nektek, ti ripőkök... Mit tudjátok ti, mi az a televény ?! Azóta nem láttuk, csak az emléke él. DUBA GYULA äBS^HSEgEBt^ggSHSBi^BSSeil^ garzott a szerelemtől. Mindent gyorsan elintéztek, az esküvő egy-kettőre megvolt, egy hétig boldogok voltak. Aztán ... nos, ez volt talán a legpocsékabb, legboldogtalanabb, legszörnyűbb házasság a világon. A szép lányról kiderült, hogy léha, rátarti, ostoba, hiú, goromba és gonosz, akit önmagán kívül senki és semmi sem érdekel, akinek miden szava, még az érintése is égető, kínzó, gyilkoló méreg. Egy évig éltek együtt, egy évi dühöngő, vad gyötrelem után megvolt a válóper, *az is botrányos körülmények között, gyűlölködő szenvedélyek viharában. íme, lássa, így is történhetik egy úgynevezett halálos szerelemmel első látására. Imre, a falusi legény, olyan arccal hallgatta, mintha tűnődnék, ezt mi végett mondták? Vigaszul? S vajon igaz ez? Az ősz ember mintha el-' értette volna a gondolatát: — Nekem elhiheti, így történt. Én voltam az a fiatalember — mondta csendesen. Nagyot lélegzett, mintha emlékét is ki akarná lehelni magából végképp a mondottaknak. Leült, szembe Imrével s most más volt a hangja, mintha a szavai mosolyognának. — De elmondok egy másik esetet. Élt egy férfi, magányos, csalódott. Egy könyvtárban valahol, nem is fontos hol, megismerkedett egy csinos, rokonszenves, komoly lánnyal. Többször találkoztak. Aztán miTtd gyakrabban. Egyforma Ízlésű, egyforma műveltségű két ember barátsága volt ez, egyre szorosabb, egyre komolyabb barátság. A férfi feljárt hozzájuk, együtt mentek színházba, hangversenyre, kirándulni, nyaralni. így tartott vagy egy évig. Akkor egy este, egy különös este, amikor együtt vacsoráztak künn a Szigeten» a lány családjával és közben néhányat ' táncoltak, ott a csendes zenében, a hársfaillatban, a csillagok alatt azt mondta a lány: „Tudja, hogy mindenki jegyespárnak tart bennünket ? Pedig ... Nem mondta tovább, csak nézett szótlan és könny szivárgott a szeméből. A férfi úgy érezte, megütötték a szíve táján. Csak később felelt, annyit csak: „Majd beszélünk még erről." Latolgatta a dolgot pár napig, fontolgatta: kellemes év volt, mióta barátságot kötött a lánnyal, miért ne lehetne ezt folytatni akár örökig. Aztán megtörtént az eljegyzés. Amikor ott állt fiatal feleségével az esküvőn, akkor megdöbbent: végzetes dolgot cselekszik, hiszen ő nem szerelmes a feleségébe. Legalábbis nem szerelmes, úgy ahogy a szerelmet elképzelik, úgy ahogy egyszer régen már volt szerelmes. Mi lesz ebből, micsoda boldogtalanság. Azőta sok év telt el. Három gyermekük született, van öt pompás kis unokájuk, akiket imádnak, akik rajongnak értük. Soha annál szebb, békésebb, szeretőbb házaséletet nem élhettek emberek, mint ők ketten. Hogy szerelem volt-e az, ami üyen széppé tette az életüket, azt nem tudom. De annyit tudok, hogy ma, mikor már mindketten ezüstös fejűek, mégis, ha a férfi különös gonddal köt fel valami szebb nyakkendőt, a felesége gyanakodva kezd érdeklődni: „Csak nincs valami szép új titkárnő ott bent nálatok? — és ha a feleség bejelenti, hogy ma fodrászhoz megy, a férje öszszehúzott szemmel dörmög: „Nana, csak nem lépett be valami csinos férfi a csütörtöki bridzspartidba ?" Csendes kis féltékenység van ennek a dörmögésnek a mélyén. Rámosolygott a fiatalemberre : — Higyje el, így van. Mert ez a férfi is én vagyok. Imre felállt, a szeme csillogott. Meghajolt: — Megértettem mindent. Köszönöm. Mikor kezet szorítottak, az ősz ember még ennyit mondett búcsúzóul: — Furcsa dolog a szerelem. Aztán hosszan nézett a becsukódó ajtóra. Elégedett volt. S elnevette magát, csendesen: — Ha tudná ez a derék fiú, hogy én ... öreg agglegény vagyok. —bi—