A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-03 / 14. szám

Vincent Hlozník: Tavasz volt, rügyfakad ás... (Részlet a Felszabadulás c. ciklusból) K Emlékezés 1945. április 4-re Hátunkkal támasztottuk a nyers pincefalat. Éveket öregedtünk néhány óra alatt. Ott fönn csizmák dobogtak, német szó pattogott, A háztetőt pergőtüz verte mint a dobot. Távozó léptek zaja ... A német szó csitult. A feszült csend riasztott. A szó torkunkra fult. .. A zár kattant az ajtón, nyitotta már apám, s gyertyánk fénye megcsillant a felszabadítónak ötágú csillagán. Néhány szavat váltottunk ... - ... Étel-ital kell-é?" ... Csak vizet kért, s búcsúzott „... Megyünk Berlin felé ..." ZALA JÓZSEF Rügyfakadás Részlet Szabó Béla: Marci, a csodakapus c. regényéből A rettegés és félelem ideje elmúlt áprilisban, azon a napon, amikor a szovjet katonák megjelentek. Egyszerre párolgott el, mint a pocsolya vize a napsugarak erejétől. Szívem ujjongott, örömömnek nem volt határa, és egészben véve olyan könynyünek éreztem magam, mint egy futball-labda, amely a magasban száll gondtalanul. Őszintén szólva aznap egeret lehetett volna velem fogatni, és attól sem riadtam vissza, hogy az elemistákkal leálljak golyózni. Szívből utáltam a fasisztákat, de arra, hogy szeressem a szovjet katonákat, csak a felszabadulás napja tanított meg. Előre kijelentem, hogy bármi is történjen az életemben, örök híve maradok a szovjet katonáknak. Fogadalom ez számomra, eskü, amit önként tettem, anélkül, hogy bárkivel is megbeszéltem volna. Mielőtt a szovjet katonák felszabadítottak bennünket, a fasiszták mindenféle rosszat és gonoszat terjesztettek róluk a rádióban és az újságokban, olyan borzalmakat, amit csak gyilkosok képesek kigondolni ... — Amikor aztán megjöttek egy szerdai áprilisi reggelen, ágyú-és srapnellövések közepette, kiderült végre minden. Most pedig elmondom, ahogyan kiderült. Mi, mármint egész családunk meg a Muháék és még egynéhány szomszéd, akinek nem volt rendes pincéje, a felszabadulás előtt már három napja a pincénkben húzódtunk meg. E napokban nem lehetett még az udvarra sem kimenni, olyan sűrűn lövöldöztek. Nálam őszintén szólva ezek a lövések nem számítottak, mert gondolatban már megtettem a megfelelő előkészületeket a felszabadulásra. Az előkészület az volt, hogy szellőztettem szívemet a rettegéstől. Ott álltam a pince bejárata előtt és néztem az áprilisi napfényt meg a zöldellő eperfát az udvarban, amely csodálatos módon mozdulatlanul és nyugodtan állt, zöldellt az aranyszínű áprilisi levegőben, mintha a katyusák nem is vonítanának, mintha nem is lenne háború. Ez a fa mintha semmivel a világon nem is törődött volna, csak végezte a dolgát, a kötelességét. Zöldellt szépen, nyugodtan leveleket hajtott, halványzöld leveleket, amelyeken átszűrődött a napfény. Olyan gonddal végezte ez a fa a munkáját, hogy látszott rajta, semmi köze a gyilkos fasisztákhoz, és bármennyire nevetségesen is hangzik, ezt az eperfát a felszabadulás zálogának tartottam és minduntalan arra gondoltam, ha ennek a fának semmi baja nem esik, akkor mi is élve maradunk. Talán ezért volt az, hogy a pincenapok ideje alatt nem győztem eleget csodálni a fát. Már a hajnal kicsalt a pince ajtajához, leültem a lépcsőre és figyeltem egy-egy nedvesen csillogó levél remegését, szinte láttam, amint szívalakúan nő és fejlődik. Délben elnéztem, amint a tavaszi napsugarak birtokba veszik az egész fa koronáját és fénybe meg árnyékba fürdetik a leveleket. A távoli robbanások és lövések hatására szemmellátható remegés futott végig az egész fán, de végül győzedelmeskedett a játszadozó napfény. Fáradhatatlanok voltak a tavaszi napsugarak, és úgy tűnt fel, mintha lengén és lágyan védték volna minden veszedelemtől. Szép volt a fa alkonyatkor is, amikor bíborba borultak a zöld levelek, mintha új köntöst kapott volna. Akkor is figyeltem, amikor az eső esett rá, és valamennyi levél tavaszi fürdőt kapott, cseppenként hullott róluk a víz, aztán egyszerre . minden átmenet nélkül újra kisütött a nap, és a levelek ezer színben csillogtak, ragyogtak. Így szellőztettem ki magamból a félelmet és rettegést, csöndesen és biztosan nőttek, izmosodtak a reményeim, készültem a felszabadulásra. Erről azonban nem szóltam senkinek, mert az ember nem mondhat el mindent, de észrevettem, hogy mindenki készül. Anyámnak is, ahogy szoptatta a legkisebbet, ünnepi fényesség pihent az arcán. A kis Öcsi úgy táplálkozott, és hízott, hogy öröm volt nézni. Hála Muháné tehenének, volt tej bőven, ebédre pedig többnyire lekváros kenyeret ettünk, vagy lángost, amit anyám gyorsan megsütött, amikor az ágyúk, srapnelek és katyusák kissé elhallgattak. E napokban Gyöngyi iá engedelmes volt. Sötét szeme szinte megnagyobbodott, úgy leste anyám parancsait, mintha meg fogadta volna, hogy a felszabadulás tiszteletére megjavul. Apám e napokban a család cipőit hozta rendbe a pincében. Muháné járt ki a legtöbbet az udvarba. Hegyes kontyával úgy járkált, olyan méltósággal, mintha őt semmi baj nem érhetné. Állatait etette, a tehenet, a disznókat meg a szárnyasokat. Férjére, a púpos Muhara nem fordított annyi gondot, mint az állataira. Néha kiállt a kapu elé, és kényelmes léptekkel jött vissza ázzál a hírrel, hogy futnak a német fasiszták. (Folytatás a 13. oldalon)