A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-03-20 / 12. szám
1 ' 'a motoros fűrész éles acélfogai könyörtelenül marták a hőrsutcai fák törzsét. A szokatlan zajra ablakok, kapuk nyíltak, s a kíváncsi hársutcaiak szorongva nézték kedvenc fáik sorsát. Tóbiás bécsi, a nyugalmazott mozdonyvezető a háza előtt ült a padkán, s mikor az egyik kéknadrágos munkás nem messze tőle megállt, morfondírozva tette fel a kérdést félig magának, de azért úgy, hogy az is meghallja: — Miféle Hárs utca lesz ez, hárs nélkül? A kéknadrágos lepillantott Tóbiás bácsira, aki botja végével valamit rajzolgatott az utjcá porába — Hárs utca lesz e? ÍZuieE is — szólt, s hangjában volt valami, ami az öreget megnyugtatta. - A túloldali sort meghagyjuk. De Itt kl kell vágnunk, mert erre jön majd a főcsatorna, — s vastag ujjával Pécsi Jenő magas szürke kőkerítése felé bökött. Pécsi Jenő takarékpénztári könyvelő most fordult be a sarkon. Mint riadót üvöltő sziréna hasított fülébe a fűrész hangja. Egyszerre úgy érezte, hogy idegen ebben az utcában. „Ez már nem az én csendes utcám — kesergett magában, i— Csak az a ház ott, az a szürke fal, csak az maradt meg nekem". Fáradtan tette be maga mö-9ö t i % «jipt. Sáp&3£a1ib'"'volt szokottnál. Pécslné rosszat sejtve segítette le szürke felöltőjét. — Mi bánt, Jenő? — kérdezte aggódva. — Az utca ... в fák... •— Kell a hely a csatornának i*- próbálta megnyugtatni az asszony. — Eddig is megvoltunk nélküle. De a fák . .. mikor a házunk alapjait raktuk, akkor ültettek őket. Tanúi az életünknek.., Ez az ablak alatti ismerte Zsuzsikát — buggyant ki Pécsiből. Az asszony szeme elhomályosult. Zsuzsikára gondolt, aki egy tavaszon, mikor éz a hárs rügyeit bontotta, itthagyta őket. A tífusz kaszált akkor a városban, Zsuzsikát is magával vitte. — Bele kell nyugodni, Jenő — szólt végre Pécsiné, amikor felengedett a szorítás a torkában. Könnyes szemével simogatta a hárs sötét törzsét I- Ki kell, hogy vágják, útban van. — Feltúrnak ezek mindent I— sóhajtott Pécsi és a városi tanácsra gondolt, melynek Valaha ő is tagja volt. Igaz, csak amolyan bólongató tagja. — Mit tehetünk — motyogta iz asszony és révetegen mormolgatta köténye sarkát. Az ablak alatt újból felsi;oltott a fürész. Egy kis ideig ilesen sziszegett, aztán amint 1 hárs törzsébe vájt, mély dörnögéssé fajult bugása. Egy reccsenés ... Pécsi Jenő igy érezte, benne is összetört ralami... Mindez a tavasz elején törént. Sok minden megváltozott tzóta a Hárs utcában. A túlddalon megmaradt fák levelecet bontottak. Tülkölő teherlutók szállították a csatorna:söveket. A rögtönzött vágáíyon csikorogva gördUltek a 'ölddel megrakott csillék. A minap megérkezett a bagjer is. Pécsi Jenőék az asz&l[iát ültek Hármuknak volt erltve. „ — Ma tizenhét éve, hogy neghalt Zzsuzslka. — Pécsiné langja fakó volt. A férfi a ányérjába bámult, de nem Povazsszky Norbert: Későn jöttél •.. látta csillogását, valami fehér ürességet nézett. Megremegett az egész ház. Riadtan ocsúdtak mindketten. — A bagger dolgozni kezdett. Hatalmas marka belevájt az úttestbe. — Nincs az embernek egy nyugodt perce — kiáltott fpl ingerülten Pécsi, s félretolta a tányért. — Legalább ma türtőztesd magad — kérlelte az asszony. Nemsokára abbahagyták a munkát, mert megeredt az eső. Á bagger is leállt. Pecsiék és Tóbiás bácsi háza között egy földhányáson vesztegelt, várva, hogy megszikkadjon a talaj. Egy sártenger lett az utca. Estefelé a munkából hazatartó hársutcaiak Tóbiás bácsi háza előtt topogva, tanakodtak, miként közelítsék meg otthonukat. Pécsi Jenő Is ott volt a topogók között. A tanakodás hangoskodássá fajult, erre aztán Tóbiás bácsi is előkerült. — De jó, hogy így együtl vannak — örvendezett — most készülök, hogy végigjárjam az utcát. Kezében egy ív papír fehérlett. Ö szokta tudatni а г utca lakóival, ha valami közös elintézni való van. Neki var erre legtöbb ideje. — Már megint mi lesz? -kérdezte egy rekedt hang. — Beszélgetés a néppel, holnap hétkor a kultúrházban. — Ide az ívvel! — szólt egy másik. — Hadd írom alá. — Inkább azt mondanák meg, hogyan érünk haza — dörmögték többen. — Azt is megmondom — jött elő az ötlettel Tóbiás bácsi. — Nyissuk ki a kertajtókat, aztán járjunk közösen egymás udvarán át, míg fel nem szikkad a sár. Valaki éles hangon helyeselt. Tóbiás bácsi kitárta a kaput: — Kerüljenek beljebb! Aztán nézzük meg a kerítést. Mindjárt hozom a fogót. betádultak^í kapun. Pécsi Jenő félre húzu^ dott, Kinnmarádt, Ő nent nyithatott kerítést, magas szürke kőfal vette körül a házát. Kicsit topogott, aztán felgyűrte nadrágja hajtókáját és nekivágott a sártengernek. Cúgos cipője alatt cupogott a sár. Már egészen besötétedett. Egy pocsolyába lépett. „Ha soha, de holnap elmegyek arra a megbeszélésre, megmondom nékik a magamét" tette fel magában. „Ha mi ezt így csináltuk volna"... és megint az az idő járt az eszében, mikor ő is a tanács tagja volt. Másnap, mikor Pécsiné a kapuig kísérte, visszaszólt:' —-»Este később jövök, megyek arra a népgyűlésre. Megmondom nekik... — Csak türtőztesd magad, Jenő! Pécsi vissza sem nézett. Lapult benne az indulat. Este hétkor elfoglalta a helyét, kicsit hátrább, de határozottan szemben a piros terítős asztallal. A késónjövők nyikorgatták a székeket. A helyi nemzeti bi-Várakoző Ottó rajza zottság elnöke megnyitotta a gyűlést. Sok mindenről szó esett. Pécsi Jenő rendezgette, rakosgatta magában a szavakat. Ágaskodó indulata azonban nem engedte, hogy sokáig bíbelődjön. Készült, hogy lecsaphasson. „Ez nem eljárás — mondotta magában, — tisztességes adófizető polgárok ne tudjanak közlekedni... Ez ... ez ... disznóság." Nem, ezt így nem mondhatja, majd úgy ... s máris hallja az elnököt. — Városunk csatornázása tervszerűen halad. A hársutcai munkák... Most! Nem... még vár. — Igen, polgártársak, mi tudjuk, hogy sok esetben türelemre és áldozatkészségre van szükség ... — Frázis! - tör fel Pécsiből, de csak halkan és emelkedik a széken. Már áll is a sorok között, egyedül, szemben a piros asztallal. Az elnök a papírlapba figyel, olvas: — Érdemes meghozni míndwTáTuM-tfSt'- A- viros^szenyvizéfiek feesapőlasavai a jS4 ** vanyes betegségek terjesíkedésének lehetősége a minima» lisra csökkent, Gondoljunk csak arra a tlfüsz-járványra, amely tizenhét évvel ezelőtt dühöngött városunkban. Nem lesz többé tífusz! Hány anya és apa siratja... Pécsi Jenőt, mintha mellen sújtották volna. A piros asztalt nézte, aztán egy pillanatra elsötétült az agya. Meum- . gőtt, Egy lépést tett рИ пН У "; ffieg to r'pönt," visszaesett re. Halántéka lüktetett. Egy ideig még ült, aztán nagyon óvatosan megindult a kijárat felé. Feje még mindig zúgott, tüzelt. „Nem lesz többé tífusz," így mondta az az ember ott a píros asztalnál. Már a Hárs utcában gyűrta a Sarat. Felkapaszkodott a dombra, melyen a bagger vesztegelt. Ráült a sárhányójára. Fejét, melyben még mindig tartott a zúgás, a bagger ajtajához támasztotta. Jól esett neki a vas hűvössége. Szemben egy ablakban fény gyulladt ki. Pécsi Jenő odapillantott. Hálóingben egy szőke kislány s^^j hánt el áz abiak Világos ke'retében. A kiszűrődő fényben megvillant a bagger is. „Ha ez a gép" — tűnődött Pécsi —- „húsz évvel ezelőtt itt lett volna, akkor az én Zsuzsikám most..." Mélyet lélegzett, mintha melléről egy súlyos kő gördült volna le. Ogy érezte, enged a nyomás, de valami tör fölfelé s a torkát szűkíti. — Későn jöttél! - hullt ki szájából a sző. A bagger fekete vasöklét nézte, mely fölött izzón, fényesen ragyogtak a csillagok.
