A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-28 / 9. szám

DUBA GYULA: SZEMEZ A FELESÉGEM Mindig csúnya fiú voltam, nem is tudom, hogyan tudtam ilyen szép lányt kapni feleségül. Mert szép volt az én Pirikém, nagyon szép, sokan elismerték már, és senki sem állíthatja az ellenkezőjét. Mikor férj és feleség voltunk, akkor jöttem rá, hogy talán nagyon is szép. Mert szerelmesek voltunk mi egymásba, az szent igaz. Annyira szerelmesek voltunk, hogy az "emberek szinte csodálkoztak, mit szerethet ez az angyal, mit imádhat azon a szögletes fejű, nagyorrú melákon. Azon a medveszerű, nehézkes minden férfiszépség nélküli jelenségen. Ilyen voltam ugyanis én. Mégis csókolóztunk sokat, éjjel és nappal, titokban és nyilvánosan és egyéb jelek is bizonyossá tették előttem, hogy az én Pirikém nagyon szeret engem. Elvettem hát feleségül, elvettem, és kezdetben nagyon boldogok voltunk. Ki sem tudnám pontosan fejezni, mennyire boldogok. Csak hát idővel rájöttem, hogy a Pirikém szemez. Szemez az angyal mindenütt és minden alkalommal. Ülünk a kávéházban és beszélgetünk. — Először rádiót veszünk és csak aztán televizort — mondja Piriké —, később, amikor kicsit összeszedjük magunkat. — Apropos, kicsit — vetettem közbe —, te megfeledkezel róla! A lurkóról. Nagyobb távlatú tervben vele is számolni kell, ki tudja, mikor érkezik. — Igaz - suttogta és mélázva nézett vállam fölött a hátam mögött a messzeségbe. Milyen szép most a szeme, gondoltam — de kissé mintha hosszan nézne oda. Csak nem a kicsit látja már lelki szemeivel? Ejnye ezt megnézem. Megfordultam, hát nem a jövendő porontyunk víziója volt ott, hanem egy fekete fiatalember, aki fekete szemmel bámulta a feleségemet. No né, csak nem erre nézett úgy az én Pirim? Sötét gyanú vert fészket bennem. Tovább beszélgettünk és életem párja megint úgy nézett oda, és én megint hátrafordultam és a fiatalember zavartan röstelkedve kapta másfelé a tekintetét, mint aki nem ludas semmiben és nem tud semmit. No ez igazán furcsa eset. Mikor hazafelé mentünk a fiatalember ránk mosolygott, illetve rá. Pirire. Rám nem. Gondolkoztam. Szóljak, ne szóljak? Kérdezzem meg, hogy mi volt ez? Mégsem kérdeztem meg, mert az én Piroskám otthon bebizonyította, hogy csakis, kizárólagosan engem szeret. No jó, de ekkor jött a mozieset. Nézzük a filmet, szép szerelmes filmet, és ahogy véletlenül oldalt pillantok, látom hogy a Pirosom rámosolyog a film férfifőszereplőjére. Még az ajkát is összecsücsörítette közben. — Mit csinálsz, drágám? — Semmi, semmi. Olyan szép ez a film. Tíz percen belül határozottan tudtam. Piros szemez a jómegjelenésű férfihőssel. — Piri, te szemezel vele! Elpirult, a sötétben is észrevettem, és lesütötte a szemét. Megfogta a kezemet. Szemtelen pasi — suttogta panaszkodva — provokál. Mindig rámnéz. — No és neked muszáj visszanézned? — Mit csináljak mikor úgy bámul. És vigyorog. Buta, beképzelt pasas. Mit tegyen ilyenkor a férj. Nem téphettem le a csábítót a vászonról, hogy felelősségre vonjam és felpofozzam, amiért nyugtalanítja a feleségemet. De a legközelebb adódó alkalommal tisztázom a problémát! Vendéglőben adódott rá lehetőség. Ezúttal egy nyiszlett, de szép hullámos hajú lányosarcú férfi tolta be magát a feleségem tekintetének sugarába. — No Piri — mondom — kiváncsi vagyok mit szólsz, ha adok neki három nagy pofont. És elindultam a nyiszlett, de szép hullámoshajú felé. Láthatólag kényelmetlenül érezte magát, izgett-mozgott és az ajtó felé pislogott. Közben ötlött az agyamba, hogy először megkérdezem, tulajdonképpen miért csinálja? — Mondja fiatalember — fogtam meg a gallérját és felemeltem — mi haszna van abból, hogy a feleségemet fikszírozza? — Eee... öhöhö ... höböbö... beee... — No mondja — türelmetlenkedtem — mi haszna van belőle, amikor Piri úgyis velem jön haza és úgyis engem ölel? Nem tudta. Csak dadogott és szipogott. Egyetlen értelmes szőt nem tudott mondani. E, ezt az embert még felpofozni sem érdemes. Csinál valamit és nem tudja miért. Gügye ez. Fejére tettem a tányérját babfőzelékestől, hetykén félrecsapva és otthagytam. Később ezeket sikerült megtudnom a dologról. A szép emberek külön kasztot alkotnak a többi halandó tömegében. Bármely tumultusban megkeresik és megtalálják egymást szemükkel és bámulják egymást. Érdek nélkül csak azért mert ők szépek. Csúnya embert nem bámulnak meg és ha rájuk néz felhúzzák az orrukat és kiöltik rá a nyelvüket. Azóta sokszor megtörtént velem, hogy nagy teremben ültem, ahol sok ember volt jelen. A szemező pillantások át és átfúrták a teret. Számukra nincs akadály. Nem igaz, hogy egyenesvonalú a fény terjedése! A szemező ember pillantása balisztikus görbe alakjában is terjedhet, mint az ágyúgolyó. Kilövi a kávéház egyik sarkából, felszáll a levegőbe, ívet ír le át a termen és leszáll a másik sarokban a partner szemébe. Megkerül akadályokat, kacskaringókat, vagy cikkcakkokat csinál, hogy a nem kivánatos arcoknak kitérjen. Esetleg egyenesen átüti az útjában álló anyagokat, mint a röntgensugár, úgy jut a túloldalra. Ezért szemez az én Pirim is, mert ebbe a kasztba tartozik. Ezért pásztáz a szeme sugara maga körül, amint végül egy ponton meg nem állapodik. Mindig szeretjük egymást, boldogok is voltunk nagyon. Soha egymást meg nem csaltuk. Csak... bennem azért fájó tövis maradt ez a dolog. Nem, nem említettem neki, de fájt, belül fájt amíg néma voltam. Reméltem, hogy egyszer... egyszer megváltozik. Talán. Valamikor. De mikor? Mikor? Azért nem csalódtam benne, mégis megváltozott. Agyban feküdt akkor, sovány volt sápadt és őszhajú. Én álltam fölötte és csak néztem, néztem az én szép Pirikémet. Ő pedig nem engem nézett, hanem a hátam mögé. Már megint a hátam mögé. Még mindig a hátam mögé. Ej, asszony, asszony... Megfordultam és egy csontvázsovány, sárga, vigyorgó embert láttam, kaszával. Ezt nézte a feleségem. — Piroskám — akartam mondani fájdalmasan és majdnem sírtam - Piroskám, hát még ez is... még ez a zörgöcsontú is kellemesebb látvány mint én vagyok? Aztán mégsem mondtam, mert láttam, hogy Piri megváltozott. Lehunyta a szemét. Abbahagyta a szemezést. Téli vágy-Őzként suhantál a hófehér kerten, s mire ocsúdtam, nem voltál sehol, csak dermedt könnyét hullatgatta csendben nyomodra minden érintett bokor. Nyomod követve indultam utánad fagyos rögökön, csupasz fák alatt, s amikor végre látni véltem árnyad, a szél szemembe szórta a havat. Már nem emlékszem, mi égetett jobban: szememet a hó? szívemet a vágy? Csak azt tudom, addig járok nyomodban, míg rádtalálok árkon-bokron át. ZALA JÓZSEF u