A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-21 / 8. szám

NAGY LAJOS: HŐSÖK Akkoriban abban a nagy városban félelem szorongatta az emberek torkát. Sötét komorság borult szemükön át az agyukra, lelkük mélyén a legkínosabb szenvedéseik emléke mozdult, s az emlékeik által fájtak nekik a napjaik. A szivük gyakran hevesen vert, s néha az az érzésük támadt, hogy a szívük verése eláll, s már zuhannak is a megsemmisülésbe. igen. Mert akkoriban éjszakánként autók álltak meg a házak előtt, az autókból terrorlegények szálltak ki, halkan tanakodtak: ketten, hárman bementek a házba, a reszketős házmesternek csöndet parancsoltak, valaki iránt érdeklődtek; a valakit lakásában meglepték, sablonos ürügyet mondtak neki, s vitték hallgatagon magukkal. Az áldozat ment, fuldokolva és rogyadozó lábakkal, balgán reménykedő pillantásokkal valami emberit, valami enyhítően egyenes és igazat fürkészett a pribékjein; kis reménylángocskára lihegett rá gyámoltalanul, hogy azt mégis felnövelje; hiszen udvariasak voltak, s azt mondták, hogy csak kihallgatásról van szó. Az áldozat megadta magát a balga reménynek, mely pincék fenekére juttatta öt, ahol lett sírás, rivás, fogcsikorgatás; lett iszonyú jaj és hörgés, lett fürdés a vérben, ütlegek őrült zuhogása, fojtogatás, csonkítás, átok, halálvonaglás és kínzó, nyögő pusztulás. Sorra mentek el az áldozatok, s vissza nem tértek többé soha. Özvegyek és gyermekek zokogó panaszára kemény arcok mozdulatlanok maradtak. Könyörgő kérdezésekre hideg, elutasító feleletek hangzottak; ordító sírásért, jajveszékelő átkokért anyák, özvegyek és gyermekek kegyetlen büntetést kaptak. Háborúnál, ciklonnál, földrengésnél, pestisnél átkozottabb csapás, maga a pokolbeli iszonyat, borzasztó kor, átok reá, és átok mindenkire, akiben e kor tudatára nem dermed meg a vér. Az Ember komoran ült a szobájában és olvasott. De nem értette, amit olvasott. mert elméje nyugtalanul csapongott, képzeletébe véres emberek bukkantak, nyúzott bőrrel, letört tagokkal — s a kemény és erős ember elsápadt, reszketett. Fölállt a könyv mellől, fölalá járt, megállt és sóhajtott, mert szégyellte magát. - Félek — lihegte. - Nem lehet nem félnem. Pedig a homloka magas volt, a szeme ragyogó, tekintete nyílt, az arca szabályos; széles volt a válla, a melle mint a kazán, ökölbe szorult keze kalapács. - Egyikünk élete sem biztos. Minden azon múlik, hogy kin akad meg a szeme az egyiknek, ki jut eszébe a másiknak. Félek. A föld alá kell süllyednem a szégyentől. Az erő féljen a gonoszságtól. A tiszta becsület a vérszopóktől. Es döngő léptekkel újra megindult, mintha a harag már fölébe keveredett volna félelmének. De csakhamar újra elernyedt, leült az asztalhoz, -s- ráborulva olyan volt, mint aki keservesen sír. A felesége úgy lépte meg. Aggódva nézte, azután vigasztalta. De az Ember ezekben a percekben már újra kemény volt. Az asszony csak vigasztalta, pedig ő maga szünteienül rettegett! Heteken át így történt ez minden este. Egyszer feljött az Emberhez a barátja. Sápadt, vézna ember, cvikkeres és alacsony termetű. De az arca sápadtságában is fensjégesen nyugodt. Azon a napon újra szörnyű tettek történtek. Az Ember már mosolygott, remélt, bízott az erejében és -az igazságában, talán — hisz nem vagyunk tökéletesek — a szerencséjében is. A szomszéd szobából két kisfiú gondtalan kacagása csengett ki. Hírek járták be titokban bújva a várost. Az egy-két meghagyott újság arról szól, hogy mindenütt új, boldog öröm, az emberek szorgalmasan dolgoznak, vidáman szórakoznak, és esténként imáikba foglalják a hatalom urait. De a porba sújtottak hangtalan hangon súgták fülébe: „Itt tizenkettőt, ott hetet, amott meg negyvenet, eltűnt Iksz, eltűnt Ipszilon." Az Ember az asztalra borulva ült, amikor sápadt barátja belépett. A Barát csendesen osont az Emberhez, s szemrehányás nélkül, egész tárgyilagosan tette föl a kérdést: — Nem szégyelled magad? Az Ember fölriadt és szégyellte magát. Ezt mondta: — Igen. szégyellem magam. A Barát hidegen, értelmesen nézett rá. — Majd ián megsegítlek. Lásd én nem félek. Kemény vagyok mint az acél. Csak megtörhetnek, de meg nem hajlíthatnak. A keblemen méregszelence, a zsebemben revolver és tőr. Tudd meg: az ember nem adja meg magát. A bátor számára nincs kínhalál, nincs vallatás, nincs cirkusz, a bátoron nem lehet röhögni, a bátor pusztulását nem lehet meghívott vendégeknek, mint cirkuszi előadást végigélvezni. A bátortól a gonosznak mindvégig félnie kell. A zsebéből fegyvereket, kis üvegeket vett elő: — Nesze. Az Ember arca fölragyogott: — Köszönöm, már nem félek. Az asszony benn volt a szobában, mindezt hallotta. Átment a másik szobába, térdre hullva borult az ágyra, és hangtalanul, zihálva, fuldokolva zokogott. — És most beszélgessünk. Ülj le. De nemsokára csengetés hallatszott az ajtón. Az Ember már nem rettent meg, de gépiesen elindult, hogy ajtót nyisson. — Megállj! — parancsolta neki a barátja. — Majd én. És ment az előszoba ajtóhoz: — Ki az? i— Nyissa ki az ajtót. i— Nem nyitom. Ki az? — A törvény nevében! .— hazudta a hang. Már ott állott az Ember is. — Csak nappal fogadok. — Nyissa ki, mert baj lesz. Nem is feleltek. Kinn tanakodás, zúgás. Az ajtó mozogni, recsegni kezdett. Valaki nekife« szült. — Aki belép, azt lelövöm. Mozdulatlanság, csönd. Hangos tanakodás. Léptek, az ajtó elől valaki, valakik távoztak. Vajon marad-e őr? — Nyisd ki az ablakot, nézz le az utcára. Lenn áll az autó. Ketten érkeztek az autóhoz. Lenn tanakodás. Többen szálltak ki. Jöttek újra. Néhány perc múlva kemény kopogtatás. Belülről nem szóltak. Fenyegető, kegyetlen hang, más, mint az előbb. Az ajtó egy recsenésre betört. Valami óriás feszülhetett neki teljes testével. Már fel is bukkant a kinyílott ajtó helyén az alakja. Az Ember lőtt, s az óriás hiéna felfordult. Üj hiénák nyomultak be, valamennyien revolvert rántottak elő és lövöldözni kezdtek. Az Ember és barátja harcoltak. Három hiéna elhullt, a negyedik megfutamodott. Ember és társa halálos sebektől találva dőltek el. Az asszony kirohant, A villanynál megnézte a két holtat. Némán. Erős volt, bevonszolta őket a szobába, lefektette őket egy-egy ágyra. A férjét megcsókolta, szepegő két gyermekét karjukon fogta: — Gyertek. Le az utcára. El az éj sötétjébe. Holnap a napvilágra, ki az emberek közé. Emberek! Védjétek meg. A gyermekek sírtak. — Ne sírj! Ne sírjatok! Apátok megmenekült. Bátor volt, meghalt, de megmenekült. Ti is olyanok legyetek, mint ő volt. 1929. 14