A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-14 / 7. szám

Konsztantyin Fegyin: Levél a limes szerkesztőjének i Fegyin alábbi levele megjelent a Londoni Times 1959. december 28-i számában, a lap levelezési rovatának élén. Uram — az aggodalom érzése sugallta azt az elhatározásomat, hogy levelemnek helyet kérjek lapjukban — az az aggodalom, amelytől az elmúlt napokban nem tudtam szabadulni. Természetesen oka van ennek az érzésnek, az új megrázkódtatás, amelyet a közvélemény nemcsak itt a Szovjetunióban, hanem mindenütt, Keleten és Nyugaton elszenvedett. A politika nem sajátos területem. Saját írói nyelvemen szeretnék beszélni és valójában csak így tudok beszélni. Nem szakadhatunk el azonban a realitástól és jelen pillanatban a realitást két vitathatatlan tény jellemzi. Az első tény. Aligha volt valaha is olyan idő, amikor az emberek bármely országban is annyira vágyódtak a béke után és olyan tudatosan és szilárdan követelték, hogy legyen béke a földön, mint ma. Két világháború után, amely kegyetlenül elpusztította két csodálatos ifjú nemzedék életét és aljas módon gúnyt űzött sok ország kultúrájából, a béke ugyanolyan elsőrendű szükségletté vált az ember számára, mint a kenyér és a víz. A második tény. Mindenki tisztában van azzal, hogy a béke nem pottyan alá az égből. A nemzetek közötti békét szervezni kell és a béke szervezéséhez nem kisebb, hanem nagyobb erőfeszítések szükségesek, mint a háborúhoz. A béke eszköze vagy gépezete — nevezzük ahogy akarjuk — ugyanazoknak a kezében van, mint a "háború gépezete: a kormányok,a politikai vezetők kezében. Éppen ezért az általános békekövetelést a politikai vezetőkhöz intézik. Az emberek milliói figyelik, hogy mit cselekednek a kormányok. így festenek a dolgok. Korunk megtanította az embert arra, hogy elemezze és megsejtse a világban végbemenő fejlemények jelentőségét és éppen ezért a hivatásos diplomatáknak ma keményen meg kell dolgozniok kenyerükért. Véleményem szerint egyes politikusok még mindig vagy úgy tüntetik fel, mintha azt hinnék, hogy az embereknek rövid az emlékezőtehetségük, vagy talán naivan hisznek is ebben. Az embereknek azonban jő emlékezőtehetségük van. Vajon Angliában, Franciaországban, a Szovjetunióban, vagy Belgiumban, Lengyelországban és Csehszlovákiában ki felejtkezett meg arról, hogy a német militarizmus két szösnyű világháborút robbantott ki? És nem halványult el ez a német nép emlékezetében sem. Egyedül azok felejtették el, akik vagy nem akarnak róla tudomást venni, vagy hátrányosnak tartanák á tudomásul vételét. A józan ész azonban — amint azt valamennyien látjuk — az utóbbi időben győzelmet aratott. Végül is lehetetlenné vált nem behódolni az általános békekövetelés előtt és 1959 őszén még a legharciasabb zászlókon is egy figyelmeztető szót olvashatunk: „Tárgyalások". Az engedmények elkerülhetetlenek: ezeket az értelem, a józán ész diktálja. Meglepetéssel értesültem a sajtóból Angliának arról a döntéséről, hogy ipari kartelleket akar létrehozni Nyugat-Németországgal fegyverek gyártására. Meglepetésem nem elsősorban a politikusok szavai és tettei között mutatkozó kiáltó eltérésnek tudható be. Annak sem, hogy a leszerelés szükségességéről beszélnek és ugyanakkor lázasan növelik a fegyvergyártást! Ügy látszik, lehet két ellentmondó politikát egynek feltüntetni, a természetben látható szimbiózishoz hasonlóan. Vajon elképzelhető-e azonban, hogy valahol — mondjuk Midlandsban, vagy Coventryben - egy gyári munkás ne tudná, hogy Nyugat-Németország felfegyverzését segíti elő? Nem hiszem. Ez nyilvánvaló abból az izgalomból, amelyet Angliában erről a különös — nem akarom azt mondani, hogy megdöbbentő — döntésről szóló első jelentések váltottak ki, hogy angol-német fegyverkartelleket akarnak létrehozni. Őszinte elképedésemben feltettem a kérdést: mi késztette Angliát erre az elhamarkodott lépésre? Miért hajlandó olyan előzékenyen felváltani a NATO-ban levő saját tábornokait nyugatnémet tábornokokkal? Miért siet a Bundeswehr segítségére az atomgyújtófejekkel ellátott irányított lövedékek gyártásában? És miért teszi ezt a leszerelési tárgyalások előestéjén? Egy olyan pillanátban, amikor szívből jóváhagyták a tárgyalások gondolatát az erő fenyegetése helyett? Igen, éppen ebben a pillanatban. Öh mily nagy figyelem a robbanóanyagokkal töltött gyújtófejek iránt és mily kevés,az ésszel teli emberi agyaknak! Hiszek a tehetséges és keményen dolgozó angol emberek józan eszében, akik tevékenyen harcoltak a békéért, akik nem akarnak beleegyezni és nem is egyezhetnek bele megadással, tiltakozás nélkül abba a döntésbe, amely elfogadhatatlan, sőt talán katasztrófális lehet Anglia és a béke egész ügye számára. Szenvedélyesen akarom hinni, hogy a béke legyőzi a háborút és el is űzi azt az emlékezet meg a józan ész segítségével. , Őszinte híve: Konsztantyin Fegyin A Szovjet Írók Szövetségének első titkára, 'Moszkva Steinbeck önmagáról Az angot Manchester Guardian tudósítója beszélgetést folytatott John Steinbeck amerikai íróval, a világhírű ,£rik a gyümölcs" szerzőjével. A lap közli az interjút, melyben Steinbeck kitér az amerikai írók munkájára és helyzetére. Steinbeck — írja a tudósító — korán kel, és minden nap pontosan 8,30-fcor leül íróasztalához. Dolgozik, mig nem teljesíti szokásos „normáját": ez kétezer szó; csak ritkán ír többet. Amit leír, azt rendszerint magnetofonba olvassa, aztán lehallgatja a szöveget magnetofonszalagról, s igyekszik rajta javítani, főként a párbeszédeken. Steinbeck ezeket mondotta a tudósítónak: „Egész munkámnak egy célja van: megtanítani az embereket, hogy jobban megértsék egymást." A hírnév, az ismeretségek — szerinte — károsak az íróra nézve. A hírnév aláássa, megnehezíti a munkát és befolyásolja az embereket, akik megszűnnek önmaguk lenni, játszani kezdenek, mint a színészek a színpadon. Nem lehet könyvet írni, ha az író maga nem áll ott a tömegben, nem néz a dolgokra és az emberekre lentről, a közönséges ember szemszögéből. En magam, folytatta Steinbeck — abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt a fajta írói munkát, amelyet folytatok, kevéssé becsülik meg s így könnyebb megőriznem a névtelenséget. Igaz, az amerikaiak ismerik a nevemet, de összetévesztik azt, amit írtam, más szerzők müveivel. Tudom HemingwaytőU hogy ez vele is megtörténik. Amerikáig jellemző, hogy mennyire kevéssé becsülik meg az írókat. Ennek megvan az az előnye, hogy a művész legalább tudja, hol a helye. Amerikában valamivel kevesebbre becsülik az írót, mint a bohócot és valamivel többre, mint a fókát. Nincs szándékomban színházak számára írni — folytatta Steinbeck. Feleségem — rendező, aki színre vitte Oklahoma című darabomat — megesketett, hogy soha többé nem írok színdarabot. — Háládatlan feladat ez. Egy könyv-kézirat várhat és vándorolhat szerkesztőségről szerkesztőségre, a színdarab nem. Ha a könyveimnek ugyanaz volna a sorsa, mint színdarabjaimnak — vagy azonnali siker, vagy leveszik őket a műsorról — akkor egyetlenegy sem volna belőlük. írói pályájának kezdetéről így nyilatkozott Steinbeck: Jrni S mülió szón keresztül tanultam meg, eldobott kézirataimon keresztül, amelyeket a kiadók visszautasítottak Első négy könyvem alig egy ezres példányszámban fogyott el, s a bevétel c kiadótól kapott 250 dollár előleget sem fedezte... Részt vettem minden lehető irodalmi pályázaton, de soha egyetlen díjat sem nyertem. Aztán már többé nem érdekeltek a díjak. — Fiatal korában mint riporter dolgozott -mondta a Manchester Guardian tudósítója Steinbecknek - s aztán felhagyott vele. Talán az újságírás árt az írónak? — Nem saját akaratomból tettem — válaszolt Steinbeck. — Kidobtak, mert nem voltam hajlandó azt írni, amit' kívántak tőlem. 14