A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-07 / 6. szám
Mesterházi Lajos: Pár lépés a határ Amilyen gyorsan és erélyesen távolította el 1919 tavaszán a magyar proletárhatalom az ország élösdijeit az állam vezetéséből, a hivatalok, bankok és gyárak éléről, oly gyorsasággal foglalták el újra ezek a levitézlett urak régi helyeiket, és a bosszú vágyától fűtve a legvéresebben torolták meg a személyükön esett „sérelmeket". Ám két esztendővel a Magyar Tanácsköztársaság leverése után a külföldi kölcsönökért kilincselő Bethlen kormánynak kezdett kényelmetlenné válni a féktelenül dühöngő nyílt fehérterror, a pénzes külföld megkövetelte a törvényesség látszatát, - Orgoványt és Siófokot ezért vérbíróságok váltották fel, amelyeknek ítéletei megóvták a törvényesség, az „igazságos" ítélkezés látszatát. Ilyen vérbírósági halálos ítélet vár a váci fegyházban sínylődő két vizsgálati fogolyra, Mesterházi Lajos Pár lépés a határ cimü regényének hőseire. Szocialista érzületű védőügyvédjük tudomásukra hozza, hogy ügyük reménytelen, s egyetlen mentségük a szökés. Gondosan kidolgozott tervet kapnak tőle: néhány óra alatt elérhetik a közeli csehszlovák határt és megmenekülhetnek a bitófa elöl. A két fogoly szökése a fegyház kertjéből sikerül, az életet jelentő határt azonban nem érik'el aznap, napokig tart az izgalmas hajsza, míg a Sopron melletti Brennberg bánya közelében átléphetnek a menedéket jelentő osztrák földre. Menekülés közben mindenütt fonák véletlenek keresztezik terveiket, számtalanszor egy paraszthajszál híján az üldözök kezébe esnek és ugyanilyen véletlenek mentik ki őket a legválságosabb helyzetekből, hogy egérutat nyerve tovább menekülhessenek. Kalandregény? Bizonyos szempontból annak is mondható, izgalmas kalandregénynek, amelynek azonban lényegesen hitelesebb a társadalmi háttere és mélyebb az eszmeisége is a szokványos kalandos történeteknél. Ugyanakkor mintha Mesterházi magát a műfajt is ironizálná. Ezt a vonzó, rokonszenves iróniát az a körülmény mozdítja elő, hogy 'a/ nem egy fejezetében lélegzetállítóan izgalmas történetet az egyik szökevény meséli el a jelenben és így visszaemlékezés formájában évtizedes távlatból látjuk az eseményeket, ítéleteit pedig az öregkor tapasztalatával és bölcsességével leszűrve kapjuk. És meg kell említenünk Mesterházi regényének legfőbb erősségét. A két szökevény korántsem köszönheti megmenekülését a maga ügyességének és ravaszságának; %elvesztek volna szökésük első óráiban vagy a továbbiak során számtalanszor, ha védelmükre nem kelne sok-sok elvtárs, emberies gondolkodású parasztember, egyszerű asszony, ifjúmunkás, akik közül nem egy olykor az életét kockáztatja és segítségnyújtásával adja értésére a gyűlölt Horthy-rendszernek, hogy torkig van az igazságtalanságokkal. Ezek a segítők a legdurvább üldöztetés, erőszak és ínség idején egy• új, szabad életről mernek álmodoi, amelyből a Tanácsköztársaság százharminchárom küzdelmes, nehéz napja alatt ízelítőt kaptak. Helyesen írja Horváth Zsigmond a regény népszerű, olcsó kiadványának Utószavában, hogy a szökevények egyetlen lépést sem tehettek volna a proletárdiktatúrával rokonszenvező munkások, szegényemberek, szakszervezeti tisztviselők segítsége nélkül. Salgó ügyvédtől, az esztergomi híd ismeretlen munkásán, a győri Vágin át az öreg Eberleinig kifogyhatatlan a segítők sora, valamennyien „az ellenforradalom demoralizáló hatásától tisztán maradt emberek, akik számára a segítség saiát derekasságuk, emberségük kemény próbáját jelenti... Egyegy idegtépő pillanatban az ö nyugalmuk, rettenthetetlenségük adja vissza hőseink önbizalmát, derűs életkedvét. Ők sugallják és szilárdítják bennük az érzést, hogy a törvénykívüliség állapotában sem magányosak — a címeres és fellobogózott „magyar haza" ellenében ók képviselik a másik hazát: a szívekben továbbélő demokratikus Magyarországot. A szökevényeket rejtők és útbaigazítók száma olykor a hűség rovására már túlságosan nagynak tűnik, ám ez a lényegen, a regény eszmeiségén nem üt csorbát: nem lehet az állation primitiv és gonosz Péntek János-féle jegy örökkel, a oérdíjért dolgozó, jutaloméhes Pokol Tamásokkal győzni ott, ahol a nép az üldözöttek mellé áll. Az ellenforradalmi rendszer egy ideig fenntarhatja magát, de el kell buknia, mihelyt a nép öntudatra ébred, fegyverhez nyül és megkapja a felszabaduláshoz szükséges külső segítséget is. Ez a tanulság teszi szemünkben oly becsessé Mesterházi Lajosnak ma is Jorrón aktuális, igényes mondanivalóját. EGRI VIKTOR utas, ki mindeddig mélységes rosszallás- egy tréfához, egy mítoszhoz? .Csak nem sal hallgatta a dolgot, végül kirobbant: hagyod magad sötétzárkába csukatni. - De hát teljesen megőrültél? Ro- v a gy kínoztatni, vagy agyonlövetni egy bert? Elment az eszed? Csak nem akarsz n yen marhaság miatt? Nekünk az a felmindenáron ragaszkodni egy fikcióhoz, adatunk, hogy élve maradjunk és később majd elmondhassuk a többi embernek, hogy mi volt itt, nehogy a jövőben mégegyszer ilyesmi történhessék. Egy világot' kell felépítenünk - nem pedig ilyen bárgyú meséhez ragaszkodnunk. De Robert továbbra is csak szótlanul derült magában. Emilé pedig visszavonult kuckójába. hátatfordítva mindenkinek, jelezve, hogy nem törődik többé velünk. Másnap reggel Robert vigyázz-t vezényelt, mert megjelent a táborparancsnok két SS-katonával és monokliján át szemügyre vett bennünket. — Nos, Monsieur Robert — mondta -. mi lesz azzal az erkölcsös ifjú hölggyel? — Itt marad —, felelte Robert. ^ A parancsnok elsápadt. Monoklija megremegett. Tudta, hogy kényes helyzetbe jutott. A két SS-katona tanúja tehetetlenségének. Kiszolgáltatta magát Róbertnek. Roberten múlik, hogy megőrzi-é" tekintélyét. Nincs az az erő, nincs annyi őr, amennyi ezt a fikciót eltávolíthatná a barakkbői. Beleegyezésünk nélkül semmire sem megy és beletörik a foga abba, hogy vannak emberek, akik hűek maradnak a maguk íratlan törvényeihez. És szinte mindegy, hogy igazi, vagy képzeletbeli íratlan törvényekhez, ha azok az emberi méltóság fényét árasztják ránk. De alig egy pillanatig várt, nehogy hangsúlyozza és elnyújtsa kudarcát. — Rendben van, Robert. Értem. Így hát velünk jön ... '•-"!Távozóban Robert felénk hunyorított: — Rátok bízom, fiúk. Vigyázzatok rá. Barát Annie fordítása. ROMAIN GARY. flg g barakkban (Folytatás a 9. oldalról) az ügyeskedők és az óvatosak, azok, akik tudtak alkalmazkodni és két lábbal szilárdan álltak a földön. De tudták, hogy őket senki sem kérdezi és hogy egyedül Robert dönti majd el a kérdést. És azt is tudták, hogy Robert nem fog engedni. Csak rá kellett nézni: ujjongott magában. Ragyogott a szeme, boldog volt. Nem is érdemes próbálkozni, nem fog engedni. Mert ha már nekünk nincs annyi lelkierőnk, hogy higgyünk a magunk íratlan törvényeiben, a magunk mítoszában, mindabban a nemes és szép dologban, amit könyveinkben és iskoláinkban ónmagunkról állítottunk, neki egymagának van ereje ragaszkodni hozzá, ő nem enged. Ogy figyelt bennünket, kis szemének gúnyos, éles pillantásával, mint akit a náci Németországnál hatalmasabb erő tart rabságában. Nyilván el volt ragadtatva a gondolattői, hogy az egész dolog egyes-egyedül rajta múlik, hogy az SS nem tudja erőszakkal elvenni tőle szellemének láthatatlan szülöttét, hogy csakis ő döntheti el, átadja-e vagy elismeri, hogy nem-létező. Néma könyörgéssel néztünk rá. — Nézd Robert, mi volna, ha holnap reggel elengednénk és este visszahoznánk? — Nem jönne vissza, — mondta halkan Rotstein. — Vagy ha vissza is jönne, nem lenne már az, aki volt. Robert nem szólt semmit, csak figyelmesen hallgatta, amit beszéltünk. — Engem csak az bánt, hogy bordélyházba akarják vinni... Emilé, a kis bellevuei, progresszív vas-14
