A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-07 / 6. szám
Kátyúban Kecser Gábor a sár sűrűbbjét kerülgetve lépeget a szövetkezet istállói felé. Lám a sár — ezzel is tenni kéne valamit. Ej, de hát előbbre való munka is akad ... Mi tagadás, amikor elnöknek választották, maga sem hitte, mennyi gond ilyen megduzzadt szövetkezet vezetése. A lelkét adná bele! Mégis mint a kátyúba jutott szekér: húzzák, tolják, de csak nem mozdul, egy helyben topognak, míg a szomszédos falvak mind elhagyják őket. A sertésólak felé veszi az irányt, ahol egy fogat álldogál. Azért mintha 'mégiscsak történt volna valami. Az utóbbi napokban jobb kedvvel dolgoznak az emberek. A kukoricatörésben azok az asszonyok is eljárnak, akik eddig a legkevesebbet jártak a szövetkezet földjeire. Mosoly suhan az arcán, lépteit meggyorsítja. A szekérhez érve körülnéz, a kocsis csizmaszárába szúrt ostorával a pajta felöl tűnik fel. — Berec Márton — állapítja meg. De mit akar azzal a szekérderéknyi szalmával ? Hová indult? Paraszt nemigen rak derékig szalmát... — Adj' isten, Marci! — Adjon! — kezét csak úgy futtában nyújtja és már fenn is terem a deszkaülésen. — Hová oly sietős? — Még egy térés aljazóért a kocák alá. Egyik kezében a gyeplő feszül, másikban az ostor emelkedik suhintásra készen. — Hát az a szalma a szekéren? Az elnök gyanút fogva, a szalmába nyúl. — Innye! Hát így állunk? A szalma alól néhány kukoricacsövet húz elő. Berec Márton arcát a hirtelen lobbant harag és a szégyen pírja önti el. — Hová akartad vinni? — csattan az elnök hangja. Márton tétovázik, a gyeplót a lőcsre akasztja, mellé szúrja az ostort is. — Tudod jól, minek kérded... — Nem hittem volna. Hallgatnak. Az elnök tétován szemlélgeti a csöveket. Legalább olyan zavarban van, mint a tettenért. Marci jó kocsis, együtt gyerekeskedtek, s most így kell találkozniuk. Torkát köszörülgeti, de csak nem találja meg a megfelelő hangot. — Ha már így történt, — szólal meg amaz — megmondom úgy, ahogy van. Meg is mondta. Nem gondolt ő soha lopásra. De mások nap nap után hordják a szövetkezet kukoricáját. És belé is belébújt az ördög. Mert a kárvallott becsületessségét a tolvajok csak kinevetik! — A „kátyú" — villant át az elnök agyán. Amint az alkonyi homály ránehezedett a tájra, az elnök és Marci a falu előtti hídon várták a munkából hazatérő kukoricatörő asszonyokat. Jöttek is vidáman csevegve, — egészen a hídig. Mert az elnökkel való találkozás néhányuknak alaposan kedvét szegte. Terebélyes hátikosaraikból másfél mázsa kukorica kerüli elö! Egyetlen nap eredménye... Az estére hevenyében összehívott taggyűlés igen viharos lefolyású volt. Még azok is hevesen szitkozódtak, akik jómaguk sem büszkélkedhettek makulátlan lelkiismerettel. Másnap a kukoricatörők száma megcsappant. És akik jöttek, nem hoztak hátikosarat. Féltek a gyanú puszta árnyékától is. A lopás egyszeriben szégyenné vált. Lám, a tolvajlás sem örökölt, bölcsötöl kísértő tulajdonság. ZSILKA LÁSZLÓ — És hová lett? Krafttal együtt eltűnt, s mi nem tudjuk hová? Végül is miért, miért maradtak a Balkánon? — Eltűnésüket bizonyára romantikus szerelmi kalandok magyarázzák. Az a selyem kombiné, amit Cagolov tanulmányozott Kostjenkova lakásán, az lesz az egész titok nyitja. Ezredes elvtárs, higygyen nekem, árnyékot kergetünk ...! — Igen, árnyékot kergetünk — ismételte Vatagin elgondolkodva, — ha csak a selyem kombinét vesszük tekintetbe. Cagolovnak én is azt mondtam, hogy hamis nyomon járunk. Ám a két jómadár igen-igen sietett eltűnni, s ép azért nyomra vezethetnek bennünket. Susztovnak például az a véleménye, hogy Kraft szülővárosában — a lóistállóban — megtapasztalhatnánk, hogyan kell a takonykóros kultúrákkal töltött fiolákat pecsételni. Szerinte onnan indult útjára a járvány. — Elsősorban is Susztovot kellene jobban kitapasztalni! — mondta álmosan Kotjelkov. Vatagin felfigyelt. — Ugyan mit akar mondani ezzel? — Csak annyit, hogy az alhadnagy hamis nyomra vezet bennünket. Vatagin felkelt annak jeléül, hogy befejezte a beszélgetést. Felkelt Kotjelkov is. — Reggel egy napra Bánátba repülök. Azt írják, hogy ott eddig tisztázatlan körülmények között leégett Kraft istállója. Maga veszi át a parancsnokságot. Az ezredes egy pillanatra elgondolkozott, s azt^p hozzátette: — Amit Susztovről mondott, verje ki a fejéből! Csak sehova ne engedje a fiút! Sehová ne engedje és tartsa szemmel. Semmiképp se támogassa kezdeményező kedvét! Jóéjszakát, Kotjelkov őrnagy. Vatagin ezredes valóban a Bánátba repült, és Kotjelkov átvette a parancsnokságot. Susztov később sokáig töprengett rajta, hogyan történt tulajdonképpen, hogy megszegte az ezredes parancsát és saját szakállára folytatott nyomozást. Maga sem vette észre, egyszercsak a. Sipka szorosban találta magát. Minden úgy kezdődött, hogy Kazanlikban, mikor Ordincev meglátogatására vitte az ezredest az aggok házába, elment az egyik fényképészszalonba. A hét vőlegény képei közül az egyiken ennek a szalonnak a cégjelzését találta. Susztov maga sem remélt olyan sikert ettől a látogatástól: a fényképész közölte vele, hogy a kép eredetije bizonyos Blagov, idegenvezető a Sipka szorosban, s mindmáig ott is él a hegyekben. Néhány napon át a Szófiába való visszatérés után Susztov tenyerét szinte égette a fénykép. Még az autóban is folyvást azt nézegette, s elfeledkezett az egész világról. Mégis — akkor vasárnap reggel nem is sejtette, hogy csakhamar szembenéz a leleplezhetetlennek, megoldhatatlannak látszó titokkal. Mindennek Kotjelkov őrnagy volt az oka. Reggel iratokat vitt hozzá láttamozni. Akkor a következőket mondta neki sértő, ellentmondást nem tűrő hangon: — Maga Susztov nem kémelhárító s mint kémelhárltónak nincs mit keresnie a Sipka szorosban. Senfmi jóravaló, hasznos dolgot nem végezne ott. Kár a benzinért! Közben felvette a telefonkagylót, s hosszasan elbeszélgetett valakivel, minden valószínűség szerint a különleges osztály vezetőjével és Susztov alhadnagynak bizony elment minden jókedve. Kotjelkov őrnagy nagyon jól tudta miről kell beszélnie a telefonba az alhadnagy előtt. Éppen azt fejtegette, hogy igazoltatni kell a főhadiszállás jármüveinek vezetőit. — ... Ne csak ügyes fiú, a parancsnok kedvence legyen a kocsivezető — adta ki utasítását a telefonba Kotjelkov — hanem jó katona is, aki válságos helyzetben nem árulja el a parancsnokot, s nem hagyja magára, de védelmére kel... Susztov nem tartotta magát úgynevezett ügyes fiúnak, de mégiscsak húsz éves volt: a fiatal ember ilyen esetben lesüti szemét, szótlanul, mozdulatlanul áll, mert lelke mélyéig sértve érzi magát. Kotjelkov őrnagynak később néni is kellett mentegetnie magát, hogy Susztov ártatlan tiszta szeme csalta meg, mert semmiképp nem láthatta a szemét. Mikor letette a kagylót, sokáig elnézte az előtte heverő iratokat, tenyerével végigsimított kopaszranyírt fején, s aztán így szólt: — Jól van. Elengedhetem, mint kirándulót, s magával viheti, mondjuk Babint, hogy a kocsi ne legyen egészen üres... Utóvégre is még tágítani keli látókörét, hiszen fiatal. Mostanában pedig rengeteg ember keresi fel az orosz dicsőség e színhelyét s az emlékművet. Mikor Kotjelkov szótlanul aláírta az eltávozási engedélyt, s az úti parancsot a kocsi számára, Susztov ugyanolyan szótlanul hátraarcot csinált, és katonásan az ajtóig masírozott. Csak az úton, a kormánykeréknél felejtette el Kotjelkov sértő hangját és lassan felvidult. Már rég nem találkozott Babinnal; most sok volt a mondanivalójuk. A rádiós jóformán nem is látta Bulgáriát. Vagy aludt, hogy kipihenje magát és erőt gyűjtsön a szolgálathoz. vagy szolgálatban volt, hogy el ne szalassza a titokzatos rádióüzeneteket. (Folytatjuk) 13