A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-30 / 5. szám

/fr oi/t?/s*ifJe Újságírás és irodalom Siralmasan szegény a prózánk, mondják elég sokan. Alant repül, mint Petőfi versében a fáradt madár. És a kritika szerint egyhelyben topog. Sem előre, sem hátra. Pedig szép számban jelentetnek meg regényeket, elbeszélésköteteket az írók. Csakhát többnyire olyan életről, olyan világról, amelyet már régen magunk mögött hagytunk. Inkább azt mondhatnánk, hogy irodalmunk mai témájú írásokban szegény. Az ilyen írás igazán fehér holló. Ha elvétve találunk is néhányat lapjainkban, azokat is a fiatalok írják. Az „idősebbek" mindeddig csak magyarázgatják, hogyan kellene a mát írásainkban kifejezni. Ők maguk nem próbálkoznak az irodalmi riporttal, tárcával, mert az idő szalad és nekik a régebbi dolgaikat kell rendbeszedni. Az Élet és Irodalom újévi számának egyik figyelemre méltó cikkében olvastam: „Gyakran és keményen bírálják az újságokban megjelenő írásokat, amelyek alacsony színvonalúan, felszínesen, gyenge szellemi izomzatot mutatóan tárják elő a napok gondjait, de arra, hogy ők maguk felemelkedjenek s személyesen megbizonyosodjanak az igazságról, arra már nehezen vállalkoznak. Szinte-szinte törvényszerűen csak a fiatal írók kötelességének — és lehetőségének — tekintik az irodalmi riportázst." Azért e hosszú idézet, mert pontosan így van ez nálunk is. Tessék belelapozni újságjainkba, hogy hány mai témájú tárca, novella vagy irodalmi riport felett díszeleg hazai magyar író neve. A kép siralmas, elszomorító. Minden jellemző a mi prózánkra, cdUk a jó értelémben vett életközelség nem. Mi ennek az oka? Egyszerűen: gazdag és sokszínű életünk nem ismerése! De vegyünk egy súlyosabb érvet. Idézzük Babits Mihályt, mert akik viszolyognak a mai témához nyúlni, azok is szívesen hivatkoznak a költőre. Két háború közt című nagyszerű tanulmánykötetében azt írja, hogy az író abból él, amit első húsz évében átélt, átszenvedett. Ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a falu, a város felszabadulása utáni életének változásait majd az iskolában tanuló kis úttörők írják meg hitelesen, megrázó drámai érővel — •ha felnőnek. Ők tudniillik úgy hozzák magukkal ezeknek a változásoknak látható nyomait, mint a gyermekkor forró és felejthetetlen élményeit. Ez persze általában igaz. De korántsem jelenti azt, hogy a körülöttünk mind szebbé alakuló világ megírását, hiteles ecsetelését örökbe kell hagynunk az utánunk jövő nemzedékeknek. Nem, ez nem lenne helyes. Ezt semmi esetre sem írná javunkra az utókor. Az új helyzetben, új társadalmi rendben gondolkodó s élő emberrel szüntelen beszélgetnünk kell. Oj élményekkel, benyomásokkal, észrevételekkel kell. felfrissítenünk régebbi elképzeléseinket, s a gyermekkor táplálta élményvilágunkat. Amint ez sokak előtt ismeretes, Móricz Zsigmond, a nagy magyar író rengeteget utazott. Állandóan kint járt vidéken és gyűjtögetett. Tömérdek irodalmi értékű riportot hagyott maga után. Négy vaskos kötetre telt belőle. De tévednénk, ha azt hinnénk, hogy csak Móricz Zsigmond volt a vidék szerelmese, városok és falvak szorgalmas látogatója. Korának számos írója tartott eleven kapcsolatot a vidék életével. S ez bizony éreztette termékenyítő hatását az újságokban is. Nem véletlenül s nem öntetszelgésképpen fogalmazta meg Szerb Antal, hogy a magyar lapok irodalmi értéküket tekintve az első helyet foglalhatják el a világon! RT ondhatná valaki, hogy mi köze az «*S irodalomnak a publikácisztikához. Nos, az érvelés nem kerül komolyabb fáradságba. Az újság az író legjobb és gyakran nélkülözhetetlen iskolája. Csak az az író alkothat tökéletes, konstruktív müveket koráról, aki gondosan felkészül erre a munkára. Aki előbb tüzetesen meg-ismerkedett szocializmust építő népünk életével. Cikkünk bevezetőjében azt írtuk, hogy prózánk siralmasan szegény. Húzzuk alá, hogy elsősorban irodalmi rangú riportokban szegény. S ahol nincs a mai élet változásait rögzítő jó publikáció, ott jó irodalom sem lehet. Ugyanis az egyikből következik a másik, és itt nem lehet a sorrendet felcserélni és vitatkozni, hogy mi következzék előbb. Az élénk publikációs tevékenység elsődleges feltétele a gazdag skálájú irodalom kibontakozásának! És ez gyümölcsöző mind az írónak, mind a társadalomnak. A máról, a ma emberéről írt riport, tárca, novella annyit jelent az írónak, mint a festőnek a vázlat, vagy a tanulmány. Készülést a nagyobb, átfogóbb lélegzetű irodalmi munkához! Fordítsunk hát komolyabb figyelmet a publikációs munkára s ne csak a fiataloktól várjuk el az irodalmi értékű híradásokat napjaink gondjairól... MÄCS JÓZSEF C. IT ! i • •'•4 Stefan Cpin: Kislány — tanulmány (tusrajz) SALAMON LÄSZLÖ (Románia): Közöttük élünk Néha úgy érzem: néz s lát engemet a bútor, a polc fenn a falon, s az éjszakában reccsenésüket riadt félálomban hallgatom. Holt dolgok ók, de közöttük élünk, együtt öregednek meg velünk, s ha szemük volna, tisztábban látnák emberi szemnél az életünk. Ha nehéz álomból ébredünk meg, tekintetünk reájuk vetii^,- : néha úgy táiptn; fénmilr^ft' ár/iyuk köröttem élotfí-npXejiül. Napstjfésbéy Thaíjlátom a tükröy^rifüM ciUáköl, búsongani a diófa-szekrényt ha felleg fedi a napot. Fülemben a csapok érces hangja élesen cseng, s a lámpavilág szelíden fogja keretbe gyermekem sima homlokát. Ha felnyög az asztal kezem alatt, dolgos magányom benépesül, a dolgok képével népesül be: közöttük sem vagyok egyedül. Embernek ember csak igazi társa, de a holt tárgy is, lám, emberi: ha kezünk formálta, életünket holt-némán is élőbbé teszi.