A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

A szil jajgatva söpört végig a házak során, behuhogott * kürtön, megcsiklandozta a tu lik ágabogát. A kunyhók ablakai bátortalanul pislogtak a sötétbe s tompa lényt vetettek az utcára. A csendbe néha-néha belevakkant ott egy nyugtalan komondor, de hogy nem kapott feleletet, vackára kotródott. Juhász András a kemence mellett gubbasztott. Hátát nekivetette a tűzhely meleg falának, s el-elbóbiskolt a duruzsoló tűz mellett. A család lefekvéshez készülődött. Az asszony levetkeztette, majd ágyba dugta a gyerekeket. Téblábolt, szöszmötölt, még vagy egy fertály óráig, aztán 6 is levetette a ruháját, kibontotta haját s lefeküdt. Te még nem készülsz? — vetette oda urának, de mivel az nem feleit, halk sóhajtással befordult a falnak. Néhány perc múlva egyenletesen szuszogott a család. Juhász András csak erre várt. Lassan felnyitotta egyik szemét, aztán a máslkat, tekintete végigfutott az alvókon. Mikor látta, hogy minden rendben, óvatosan felkászálódott. Csendes léptekkel kiosont az ajtón, végigbotorkált a sötét udvaron, egyenesen a fáskamrához. Óvatosan betette maga után az ajtót, be is reteszelte és gyertyát gyújtott. Zsebéből előkotorka bugylibicskáját, hüvelykujját végighúzta a penge élén, s miután meggyőződött róla, hogy oiyan éles, mint a borotva, a lésza alól deszkát, fadarabokat kotort elő. Letelepedett a favágö tőkére, mustrálgatta, tapogatta a dorongokat, majd komótosan farigcsálni kezdett. Keze alól sisteregve hullott a forgács, s a gyertya lángja különös árnyakat vetett a deszkafalra. Juhász András gerincén végigszaladt a hideg, megborzongott, de aztán erőt vett magán és tovább farigcsált. Egy idő múlva azonban iázni kezdett a lába, akkor bekattintotta bicskáját, s csendesen dörmögte: — No, mára elég volt. összeszedte a fadarabokat s csomóba kötve a lésza alá rejtette. Elfújta a gyertyát s viszszaballagott a házba. A család mélyen aludt, csak a faliróra ketyegett egykedvűen. Juhász András leült az asztalhoz, elővette a kalendáriumot, fellapozta s ujjával odabökött arra a sorra, ahol ez állt: December 13 — Luca napja. Ahogy a betűket nézte, furcsa fintor ült kl az arcára, félelem is volt rajta meg keménység is. — Ha belegebedek is, meg kell tudnom, kl rontotta meg a tehenemet — mormolta. Hirtelen becsapta a kalendárium fedelét, nyújtózkodva ropogtatta csontjait, s nagy ásítások közepette lefeküdt. Sokáig forgolódott, mig álom ereszkedett a szemére, s még álmában is hallatta a decemberi szél sivalkodását... Lassan morzsolódtak a nappalok, még lassabban az éjszakák. Juhász András esténként kilopódzott a fáskamrába s tovább farigcsálta a luca-széket. Mire megjött a szenteste, készen volt a takaros, háromlábú klsszék. Az ünnepi vacsora után a család készülődni kezdett az éjiélt misére. Éjfél felé aztán megindult a laiu apraja nagyja a templom felé. De Juhász András csak táblábólt, topogott a szobában. — öltözz már — szólt rá a felesége. — Menjetek csak, én még benézek az istállóba — vetette oda az ember, és indult kifelé. — Csak menjetek, majd utóiértek benneteket — szóit még vissza az ajtóból az asszonyra sandKva. Mikor meghallotta a kapu becsapódását, fogta a Idsszéket, nagykabátja alá rejtette, s ő ls elindult. Csendesen lépett be a fényárban úszó templomba, de ma nem mártota meg ujját a szenteltvízben. Az ajtó mellett húzódott meg, az árnyékot vető oszlopok tövében, mint a bűnös lélek. Csengett a csengettyű, zengett a karácsonyi ének; Juhász András szeme káprázott az oltár fényétől. De megemberelte magát: előhúzta csendesen a kisszéket, letette maga mellé, s kissé borzongva rálépett. Ebben a pillanatban hátbaütötte valaki, hogy majd lefordult a székről, s mintha egy fekete macska suhant volna el a lába előtt Arcából kifutott a vér, lába reszketni kezdett. Csak lassacskán tért vissza bátorsága. Nyújtogatni kezdte a nyakát az oltár Irányába, s egyszerre csak kerekre tágult a szeme. Hirtelen megdörzsölte, mert azt bitte, nem jől lát. Mindenki arccal fordult az oltár felé, csak három vénasszony fordítva, Tóth Gáboraé, Pék Sámuelné meg Kocsis Jánosné. A három banya karonfogva állt, előre-hátra hajlongva, háttal az oltár felé s vadul belerikácsolt a szent énekbe. Majd gyors forgásba kezdtek s úgy ropták a táncot, hogy Juhász Andrással csak úgy keringett a templom. Behunyta a szemét, aztán ismét felpülantott. A boszorkányok még jobban ugrabugráltak. — Hát mért engedik az emberek, mért nem kergetik ki ezeket a gonosz lelkeket — mormogott András, s tekintetével végigpásztázott a sokaságon. De az emberek nyugodtan ültek, s áhítatosan énekeltek tovább. — Persze, persze, a boszorkányokat nem láthatja más, csak ö, egyedül csak ő. András a tisztelendő úrra függesztette szemét, s majd hanyatt vágódott. A tisztelendő úr arca olyan fekete volt, mint — uram bocsá' I— az ördögé. Mintha két szarv is ágaskodna a homlokán . .. Igen, igen, szarva van a tisztelendő úrnak, lejjebb meg három fekete pont.. . Hát ő ls...? Hát ö is az ördöggel cimborál? Juhász András arca verejtékezni kezdett, s érezte, hogy megroggyan a lába. Gyorsan lelépett a székről, hóna alá kapta és kl tántorgott az ajtóin. A templon kapuja előtt megbotlott valamiben. A klszüremlő fényben a fekete macskát látta maga előtt: lány. Rohanvást szaladt haza, otthon bebújt az ágyba, s Jől a tejére húzta a dunyhát... Harmadnapra, mikor már valamelyest megnyugodott, hallotta, hogy a Sajtos Gáspár öreganyja, a Jutka nenő, halálán van. Azt mesélték, valami bitang a szentmiséről hazajövet, úgy oldalba vágta szegény öregasszonyt, hogy már csak a halál válthatja meg a szenvedéstől. — Sicc, teí — kiáltotta és feléje rúgott. De a macska nem menekült el, hanem a lábának ugrott és elkezdte kaparni a csizmáját. — Sicc, az anyád! — káromkodott András, s jól oldalba csapta a kisszékkel. A macska ebben a pillanatban eltűnt, s Juhász András meglepődve látta, hogy szomszédjának, Sajtos Gáspárnak az öreganyja sántikál tovább a temetőkert felé. Cgy megijedt, azt sem tudta, hogy fiú-e vagy (Kihalt karácsonyi babonák) Juhász András borzongva vetett keresztet, s fogai közül dühös szavak törtek elő: — Megdöglik a vén boszorkány. No, ez sem rontja meg többé a tehenemet. De érezte, hogy szivét vasabroncsként szorítja össze a félelem .,, Ilyen és hasonló történetekkel traktálták évtizedekkel előtte egymást a falusi emberek. A csöndes téli estéken se vége, se hossza nem volt a mesének, a hátborzongató babonás történeteknek, amelyek úgy áradtak, mint a patak vize. Akadtak emberek, akik készpénznek vették a mosolyra késztető történeteket, s maguk is elkészítették a luca-széket, de bizony sem egy fia ördögöt, sem boszorkányt nem láttak. Mert azok csak a mesékben élnek. Sok, karácsonnyal kapcsolatos szokás dívott régen, nagyrészt kipusztultak, kirostálódtak az emberek emlékezetéből. Például, ha elapadt a tehén teje, azzal a kaszakővel kellett megnyomkoinl a tőgyét, amely karácsony estéjén az asztalon feküdt. Több helyen, karácsony estéjén a szobába hordták a gazdasági szerszámokat, a kaszát, gereblyét, gyeplőt és Igy tovább, mondván, hogy ezek a gazdasági szerszámok áldást hoznak a ház népére, s nem vetél el a tehén vagy a koca. Másutt szénát vagy szalmát tettek az asztal alá. Erről azt tartották, hogy a teheneknek, lovaknak egész éven át bő eleségük lesz. Karácsony estején, miután befejezték a vacsorát, a háziasszony rendszerint ülve maradt. A hiedelem szerint ha felkel, nem ülik meg a tojást a kotlósok. Sok faluban meg nagyszemú babot főztek karácsony estéjén. A bab héját egyegyűjtötték s az istállóban megfüstölték vele a tehenek tőgyét, hogy elkerüljék a rontást. Azt Is hitték, hogy aki karácsony estéjén ostyába sütött borsót vagy fokhagymát eszik vacsora előtt, az nem kaphat hideglelést, és más betegségek is nehezen fogják. Akadtak babonás emberek, akik esküdtek rá, hogy karácsony éjfelén emberi hangon szólalnak meg a háziállatok. Karácsony estéjén szokásban volt a szomszédtól szalmát lopni. Ezt rendszerint a gazdasszonyok vitték véghez. Azt tartották, hogy ha a szomszédasszonytól lopott szalmát a saját tyúkóljukba teszik, akkor nagyon szépen szaporodnak majd a csibék, tyúkok, viszont a szomszédasszony baromfiállománya sorjában elhull. Oldalakon át sorolhatnánk a különféle szokásokat, babonákat, amelyek át- meg átszőtték a régi emberek életét. Ma, az űrrakéták korában, a szocializmus korában, amikor a falu lassan felíejlődflc a városhoz, a falu laköl ls csak mosolyognak ezeken a babonás szokásokon. Ma már alig akad ház, ahol szalmát tesznek az asztal alá, vagy ahol luca-széket fabrikálnak. A babona elvesztette talaját, kihalt, mint a hajdani őshüllők, fogat csattotgtató szörnyetegek. -D. Gy.-33