A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

A nagyszombati Húsipari Vál­lalat trencséni Üzeme külsejét tekintve szolid, kétemeletes lakóházhoz hasonlít. Széper odaülik, beilleszkedik az utc« többi házai közé. Még a kihal­latszó csattogásféle zaj is erre utal, mintha veszekedő házas­társak tányérokat vagdalnának egymás fejéhez. Judiny Ján, az üzem igazga­tója — egykor segédmunkás« — néhány szóval tájékoztat az itt folvó munka lellené­ről. Aztán gyorsan átad Varadin gyártásvezető­nek, mondván, nézzek kö­rül. Hét nézzünk körül! Va­radin elvtárs lesz a ve­zetőnk, aki két méter magas, pirosképű, poca­kos férfi. Elöljáróban hatásos fogyókúra mód­szer után könyörög. Ajánlunk valamit. Tízki­lőnyi soványodás ellené­ben kész a legnagyobb áldozatokra is. Csakhogy ez nehéz dolog. Aki na­ponta nyolc-tíz órát tölt szalámirengetegek, csabai kolbász-hegyek, cigány­pecsenyék, disznósajtok és nem tudom én még miféleségek árnyékában, nemigen fogy az le. Ha a szemét bekötné, hogy ne lásson, az orrába to­lakodó Illatok vennék le i bárói. Elóször a húsfeldarabolóba megyünk. Nem nagy terem, uralkodó szfne a piros, uralkodó illata a friss vér szúrós szaga. Erós vaskampókon, fej nélküli, megnyúzott és kettéhasított te­henek függnek szép sorban, mint fogason a színes női ka­bátok. A terem közepén, vas­tag tölgyfaasztal, szaporán csattognak rajta a bárdok. Az üzem három szocialista munka­brigádjának egyike dolgozik itt, lefejtik a csontokról a húst, kidobják a rágós mócsingokat, a zsigereket. Egy teknőben szép, vörös húshegy nő munká­juk nyomán. Két örlőgép is zúg a teremben. Az egyik durváb­ban őröl, a másik tejbegrízsze­rű, finom pépet készít a húsból, csak a színe vörös. Ez a kása a húsépitmények maitere. Be­lekeverik a szalámiba, cigány­pecsenyébe, csabai kolbászba, egyszóval mindenbe; enélkül a ragasztóanyag nélkül nincs gyártás, ettől lesz masszív és tartós az áru. Olyan ez, mint a szegény, mondabeli Kómüves Kelemenné vére. A szalámi és kolbászkészítő teremben más kép vár. Piros tarka a kép, s jellegzetes, erős fűszerillat terjeng mindenütt. Nagy, kerekeken guruló vas­teknőket látunk, bennük tölte­lék .Fehér köpenyes nők dol­goznak itt, a gumicsizmájuk is fehér, csak, az arcuk piros, mert meleg van a teremben. Aki volt már disznótorban és látta, hogyan töltik a házi kol­bászt, van valami fogalma arról, hogyan nő, hosszabbodik és csavarodik a töltött marhabél. De mi az ehhez képest? Ezen az asztalon úgy ficánkol, dobál­ja magát a parizer, mint egy vaskos kigyó, amelynek befog­ták a fejét és szabadulni igyek­szik. N|o, nem sokra megy hánykolódásával, mert a nők tyakonfogják, lekötik, összecsa­varják, rúdra akasztják. Aztán csak lóg — szépen megszelídül­ve, szemet ingerlő karikákban, s — öröm ránézni, olyan jól­nevelt benyomást kelt. Az udvaron megyünk keresz­tül, több száz, vaskampón lógó tehénfejek néznek velünk far­kasszemet. A hűtőkamrák kis térfogata miatt lógnak itt, csak­úgy, mint az a néhány tucat kettéhasított sertés a másik ol­dalon. Az udvaron lerakott konzervpiramisok kiáltozzák az üzem legnagyobb problémáját. Helyet! Helyet! Igen, minél több helyet, több hűtőkamrát, több raktárat, különben az üzem nem tudja teljesíteni a rárótt fel­adatokat. Most még csak megy a dolog, mert hideg van, de nyáron veszélyesek ezek a nap­sütésben lógó tehénfejek és Misák József lehántja a húst akasztott sertések. Hátul új, befejezetlen téglaépület igyek­szik megnyugtatni, lesz hely. Sajnos, csak 1960-ban. Addig várni kell. Addig a tehénfejek még itt vigyorognak az udva­ron. A szárítóhelyiségben csinos fiatal nők és szalámierdő fogad, Az elvtársnö kellemes és udva­rias, de ennyi szalámi egy he­lyen?! Nem, ez már nem le­hetséges. A szalámi tömege fö­lényével egyszerűen lebunkózza az embert és megfájdul a gyomra a puszta látványtól. Gyerünk csak a másik te­rembe, gyerünk a karcsú dié­tás virslihez. Az is egy cső vé­géről fut le, a cső vasedény oldalából nyúlik ki. Az edényen fedő, csavaros satu, ezzel nyomják lefelé a fedőt, nyomás keletkezik az edényben, a töl­telékben, és a virsli fut, fut megállás nélkül, kecsesen, vé­konyan. Fiatal lány állítja meg futásában, balkezével ügyesen lemér egy arasznyi darabot, jobbjával átdobja, mecsavarja és kész a virslipár. Mind egy­formák, véletlenül sem akad hosszabb közöttük, pedig csak a -lány gyakorlati érzéke mérte őket. Próbálom meggyőzni, csi­nálja hosszabbra, hogy a kávé­házban több öröme legyen az embernek belőlük, de azt mond­ja, nem lehet! Hogy véges do­log a virsli, és nem ott vég­ződik, ahol a párhuzamosak találkoznak. Na, itt vagyunk a csattogás forrásánál, amely a családi élet apróbb zökkenőire emlékezte­tett. Fehérköpenyes asszonyok töltik a konzerveket. Egy for­gó prés alól, amely a dobozok fedelét sajtolja, körülbelül hu­szonöt darab repül ki percen­ként. Ez óránként ezerötszáz darab. Egy műszak alatt tizen­kétezer. Szép szám. De hogy milyen ügyes ez a gép! Egy nyomás, pár gyors fordulat — és a doboz szilárdan, légmente-Váradin Gusztáv ellenőrzi a minőséget sen le van zárva. J6 dolog len­ne, ha nyitásuk is ilyen egy­szerű volna. Most nem dísze­legne egy másfél centiméteres sebhely a kezemen. Az igazgató irodájában ösz­izegezztik a látottakat. ízlése­sen szeletelt cigánypecsenye és nodori bor mellett. Judiny igazgató megjegyzi, hogy éppen s napokban kapták meg a vál­alat vörös munkazászlaját, nint a tizenkét üzem verse-, íyének győztesei, s hogy 1960-эап debreceni pecsenyében, :sabai kolbászban a legjobb minőségűt fogják gyártani, shogy ők mondják — arany cí­mereset. Ez évi tervüket de­:ember 20-ig teljesitik. Erre inni kell. Egészségükre! DUBA GYULA Kész a szalámi.. .Töltik a szalámit...

Next

/
Oldalképek
Tartalom