A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-13 / 50. szám

vagy. Kecsege Lajos, tulajdon­képpen ? Alakodat misztikus kö­dök sűrű fátyola lengi körül, nem enged bepillantani bensődig, va­lódi énedig. Minden lap és minden frissen megjelenő folyóirat, új­ságcikk rólad, irodalmi vitákon elhangzott megjegyzés személyedet illetően új és új meglepetéseket, eddig nem ismert va­rációkat és meghökkentő lehetőségeket hoz. Hovatovább mítoszi legendák alakja leszel, olyannyira, hogy a saját édesanyád, aki személyesen szült — egy esemény­dús, viharos éjszakán -, nem fogja tudni, mi vagy! Olvasom négy versedet az Ifjú Kiáltó­ban; olvasom négy gyönyörű versedet. Kecsege Péter és azon töprengek, hogy mintha te Lajos lennél, Kecsege Lajos. Pedig nem lehetsz az, mert íme, itt áll, hogy „Négy vers: írta Kecsege Péter." Tehát, ha Péter vagy, semmi esetre sem lehetsz Lajos. Hacsak, hacsak nem két neved van, mert ilyet már hallottam; egy ember, akinek két, sőt három kereszt­neve van, és ez egészen lehetséges: akkor pedig úgy hívnak, hogy Kecse­ge Péter Lajos. Igen ám, de a Kürtben cikk jelenik meg rólad, mely elis­merő hangon nyilatkozik mű­vészetedről, s azt mondja, ez a fiatal Kecsege Jenő igazán izmos tehetség és igazán gerin­ce anniak a keletkező költő nemzedéknek, mely most bon­togatja pihés szárnyait és mo­hón csipogva tátogatja éhes, még sárga körítéssel diszltett, de máris nagy han­gokat sejtető csőrét. Tehát helyesen ped­zettem én a titkot, 6, jövendők babérko­szorúsa, mégiscsak három meved van: Ke­csege Lajos Péter Jenő. Vagyis hát, izé, mert tudod, azért kez­desz ám bosszantani egy kicsit, egészen picikét, szerényen, de mégis érezhetően, mint amikor az embernek egy kamara­hangversenyen viszketni kezd a tyúksze­me és nincs alkalma a cipőjét levetve megvakarni. Vagy talán te ésszerűnek és gyakorlati szempontok figyelembevételé­vel megengedhetőnek tartod, hogy az Ürütenyésztök Szaklapja azt írja egy ver­sedről, melyben többek között a birka sző is előfordul, hogy „sajnos, ifjú köl­tőink közül egyedül Kecsege Vilmos fogta fel és énekelte meg nagyon he­lyesen a juhtenyésztés óriási mezőgaz­dasági jelentőségét". Hogy felfogtad, az rendben van, semmi kifogásom ellene, no, de hogyan foghattad fel, mint Vilmos fogtad fel? Nem lesz egy kicsit sok? Nem követsz el súlyos bűnt a jövő generációk fiatal­ságával szemben, akik majd egykor kény­telenek lesznek a nevedet bemagolni, te, névhalmozó: Hogy mi... hogy talán... hogy talán nem is te vagy a hibás, Ke­csege? És hogy otthon alkotó magányod­ban a düh vérvörös könnyeit sírod elke­seredésedben, amikor nap nap után érte­sülsz rőía, hogy Lipót vagy és Mózes és Adalbert meg Felicián. Nem mondom, ez is lehetséges, legalább is el tudom képzelni. Vegyük például azt az esetet, amikor az ürgepusztai bakter beír a szerkesztőségbe, értesítve minden­kit a faluban rendezett irodalmi estről, melyen nagyon szép verset szavalt bizo­nyos Kecsege Tibor — már mint te. No, és tudod, hogy van az a szerkesztőségben. A lektor az ötödik fekete mákonyától ^el­bődítva olvassa az írást, olvassa, olvassa és morfondírozik ... Kecsege Tibor ... — a múltkor még mintha Pista lett volna! De mivel asztalán további levelek várnak elolvasásra, legyint, gondolván, ez az ür­gepusztai bakter csak tudja, mit ír - és belőled Kecsege Tibor lesz. Az igen-igen elfoglalt kritikus is így töprenghetett, mikor azt az ismertető cikket Irta rólad. A vezetékneved még eszébe jutott, tudod, arról a halféléről, a kecsegéről, mely állítólag a Balaton­ban is él, de már a keresztneved komo­lyabban megizzasztotta a jó öreget és éppen idejében emlékezett az ismert he­gedűművészre, a Kecsege Ödönre, hogy azt higye, az te vagy. Pedig, ugye, nem te vagy az ödi, hiszen hegedülni egyál­talán nem tudsz?! Már ha így van, azért mégiscsak disz­nóság, hogy attól függjön a pillanatnyi személyazonosságod, vajon a nyomdai szedőnek nem fáj-e a hasa, mialatt a ver­sedet szedi. Tudod, mi a legdühitőbb az egészben? Az, hogy nemcsak laikusok, de az iroda­lom munkásai, akik abból élnek, hogy írásaidat és a rólad írottakat termelik, vagy nyomtatják, ők sem tudják, mi vagy. Ezért jönnek oly lelki nyugalommal és ezért keresztelnek meg újra meg újra 30 éves korodban, ö, te kopaszfejü, baj­szos csecsemő ... Látod, ilyen természetű dolog a halhatatlanság, melyért tolladdal harcolsz. Dehát az ördögbe, miért nem tiltakozol, Kecsege? Miért nem írod meg nagy me­morandumodat az emberiséghez neved véglegesítése ügyében, hogy „Nem vagyok Kelemen!" Miért?!... Miért nem üvöltőd sebzett farkasként világgá a rajtad esett sérelmeket, hogy derengve oszoljon kö­rülötted a sötétség? Mert így a rejtély tovább tart, és látod, nekem máris ször­nyű gyanúm támadt veled kapcsolatban. Mondd, költő, de őszintén és igaz lelked­re: adtak-e neked gyermekkorodban egy­általán keresztnevet? Szemem tükrében Lelesz, Bacska, Királyhelmec szép emlékként melengetett szívemhez nőtt kedves nevek, húsomba s vérembe ittam narancsszin nyári fényetek. Szemem tükrében hordozom búzamezötök dús-tömött aranyát, s ha a vágy kísért, hogy lássalak, kis zsebtükröt veszek, arcom elé tartom, mint szerelmes csitri lányok, nézem szemem bogarát, s ti vagytok, kiket benne látok. TÖRÖK EÍLEMÉR Kérdés és felelet Ezt a kis történetet az életből lestem el, és elmondtam egy kedves társa­ságban. Köztünk volt egy feltűnően csinos, de nem feltűnően okos kis táncosnő, aki rajong mindenért, ami kUltüldi, és emiatt lelkes látogatója a Bizományi Áruházaknak. Maga a történet ennyi: New Yorkban nemrégiben nagy gyilkos­sági ügyet tárgyaltak, és a védö^ Igye­kezett bizonyítani, hogy a vádlott nem beszámítható. A védelem felvonultatta dr. F. B. Collin­sot, aki Amerika egyik leghíresebb elme­orvosa. Az Ügyész igyekezett az elmeorvos tudását lekicsinyelni, és ezt kérdezte tőle: — On, doktor úr, honnan tudja megálla­pítani, hogy valaki elmebeteg? Az orvos szerényen és kedvesen mondta: — A vizsgálat úgy kezdődik, hogy kér­déseket intézek a pácienshez, és a válaszai­ból igyekszem megállapítani, betegnek te­kinthető-e az illető. — Milyen kérdéseket tesz fel a doktor úr? — Hát például az egyik páciensemtől megkérdeztem, hogyha Cook kapitány három felfedezöutat tett és az egyiken meghalt, melyik felfedezőútján halhatott meg a há­rom közül? Az ügyész erre ingerülten felcsattant: — Hát erre a kérdésre például én sem tudnék válaszolni, mert mindig gyenge vol­tam történelemből! A történetet nagy nevetés követte, mire a kis táncosnő komor arccal jegyezte meg: — Nem tudom, mit nevetnek ezen a sze­gény ügyészen. Én azt sem tudom, ki volt az a Cook kapitány, és szerintem senki sem tudná megmondani, hogy a három út közül melyiken halt meg. Én a magam ré­széről megmodon őszintén, hogy nem va­gyok gondolatolvasó. KIRÁLYHEGYI PÁL

Next

/
Oldalképek
Tartalom