A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-29 / 48. szám

Kiegyensúlyozott házasságunk egyetlen kritikus pontja a mecscsek időszaka volt. Párom hiányos neveltetésének köszönhetem, hogy amikor véletlenül kiejtettem Szusza Feri nevét, megkérdezte: — Ki .az a Szusza Feri? — Nem ismered? — Még nem mutattad be. Ezen segíteni kell valahogy! A Csepel—Fenerbahcse mérkőzés előtt elmosogattam, felmostam a fürdőszobát és a konyhát, nagytakarítottam. Ennyi férfi kedveskedés után érthető, hogy nejem kegyes volt, s arcán a nagy áldozatot hozó mártírok szenvedő mosolyával a televízió elé ült. A Csepelt rövidesen tönkre verték, s ő még komorabban állt fel a készüléktől. A szovjet—magyarra már csak félgőzzel igyekeztem jegyet szerezni. Ültünk a televízió előtt, néztük a tribünön ázó tízezreket és a pályán lézengz válogatottunkat. S amikor az újabb vereség után búsan kitámolyogtam a szobából, feleségem szánakozóan nézett utánam. Igazat adtam neki, s elhatároztam, hogy elvonó-kúrát kezdek. Végignézünk még néhány ilyen vereséget, s olyan aktív undorom lesz, hogy felfordul a gyomrom, ha a Népstadion fényképére nezek. Keserű az orvosság, de le kell nyetni-alapon indult a magyar— jugoszláv. Ráadásul („a hiba nem a mi készülékünkben volt") minden játékost két példányban láttunk, derékban kissé ondolált állapotban. Aztán egyszerre csak jött a két Albert és a két labdát úgy befejelte a két Beara felett, hogy mindjárt lett egy gól A feleségem éietében először látott olyan mérkőzést, ahol mi vezettünk! Aztán eltűnt a kép (,,A hiba a közvetítővonalban van"), de Szűcs tovább beszélt. Melle ment a tizenegyes!!! — Mi történt? — súgta a többi televíziós néző tombolását figyelve. — Semmi. A Bozsik is két kaput látott, és nem az igaziba rúgta. . Mire újra megjelent a kép. a jogok vezettek 2:l-re. Feleségem letargikus állapotban ült mellettem. Azt nem lehetett látni, hogy most mi történt, de a hálóban táncolt a labda. Fölcsillant valami érdeklődés feleségem szemében. — Mi van most? — Kettő-kettő. — Szóval egyformák vagyunk — sóhajtott nagyot. S amikor a harmadik gól előtt Albert elindult, izgulni kezdett. — Meg kellene nyerni. Kellene rúgni egypárat. Nézd, ez most mit csinál? Beleviszi a jugoszlávokba! Mindjárt elveszik tőle! Nézd! Nézd! Senki sem tudja elvenni! Most jön a kapus! Rémes. Ezért volt érdemes ennyit kínlódni? Gól! Góóól! Most. ugye, mi vezetünk? — Igen. — Most rúgjon az Albert még egypár gólt Ez tud futballozni! Be fogod mutatni nekem ezt az Albertet! Majdnem sírt. mikor a háromszoros gólltívöt lecserélték. — Ennek a Bundzsáknak biztos protekciója van. Aztán, amikor Uundzsák. akinek szereplését nem is titkolt undorral fogadta, berúgta a negyediket, az összeállítást kezdte szidni. — Ezt a Bundzsákot mindjárt az elején be kellett volna tenni, mondjuk a Grosics helyett. Akkor i is rúgott volna hármat, meg az Albert is hármat, az összesen hat. S amikor vége lett a merkőrvsnek, megcsókolt: - Kár. hogy a bíró abbahagyatta. Ez a Bundzsak nem tudott többet rúgni. Együtt megyünk a villanyfényes Fi-adi—MTK-ra Köszönöm, fiúk! FAEUDI ANDRÁS KOZMA ANDOR 1861—1932 Szántó Kovács (Részlet) Szántóvető Szántó Kovács, Lenn Hódmezővásárhelyt, Törvényszegő nagy bonéért Törvény előtt ma áll helyt. — Kend nagy bűnös, Szántó Kovács, És nincs mentsége semmi! — De van, uram: hogy dús e föld. S a népnek nincs mit enni. — Szántóvető Szántó Kovács A szót így megragadja, És szánt szavával szíveket, S szántásba hull a magja. Elvész a mag, mi rossz, silány: A lármás, léha frázis, — De mi szavában jó s igaz, Talajt kap és csiráz is. Elnök, bírák, ügyvéd, ügyész S a többi úri népek, Más szívvel mennek innen el, Mint mellyel még beléptek Hát ilyen ám az emberek Nagy földi bölcsessége! így szórja szét a kis tüzet, Mely eddig helyben ége. Az állam így torolja meg A bűnt, mely rája lázad: Szántó Kovácsból így csinál Szántó Kovácsot százat. De mit tegyen? ... S ám hadd legyen Gyümölcse ama pernek Ez a belátás: enni kell Bármily szegény embernek! . ., 1895. Susztov megőrizte nyugalmát, majd rövid szünet után így folytatta: — Ezredes elvtárs csak nevet, de én nagyítóval vizsgálgattam az idegen férfi képeit. Csak vegye egészen komolyan, amit mondok . . . Egyébként is, egy kedvelt olvasmányomban egyszer erre az érdekes megállapításra bukkantam: Gyermekkorunkban minden apróság fontos számunkra, még az is, hány küllője van a keréknek, vagy milyen a béka szeme. Mihelyt felnövünk, büszkék vagyunk önmagunkra, olyannyira, hogy elfelejtjük megszámolni, hány gomb van a kabátunkon. Az ezredes energikus mozdulattal hátrassimította összes haját. Az alhadnagy, lám, kedvelt elméletét tálalja neki — mely szerint a kémelhárítónak egy gyermek képzeletével keli rendelkeznie —, de az őrnaggyal történt nézeteltérésről egy árva szót sem szól. — Tudd meg, magam is kellőképpen mérlegeltem eddigi feltevéseinket. Te mit állapítottál meg a nagyító segítségével? Susztov gyanakodva nézte parancsnokát — hátha nehezen uralkodik jókedvén, s a következő pillanatban kitör belőle a nevetés. Aztán mégis megnyugodott, mert az ezredes arca változatlanul komoly maradt. — Hogy mit állapítottam meg az albumban? Azt, hogy hamis nyomon járunk, ha csak egyetlen ember után kutatunk. Mert bizonyára nem egy emberről van szó. Susztov lélegzetét visszafojtva figyelte, milyen hatást vált ki felfedezése az ezredes arcán. Vatagint valóban kihozta sodrából ez a közlés. — Csak nem azt akarod mondani, hogy a fényképek mind más-más embert ábrázolnak. - . ' — Igen. Azt állítom. Hasonló arcok, de nem ugyanazok. Hét különböző férfiről van szó. — Hihetetlen ez a hasonlóság. Hetes ikrek talán? — Nem tudom. Mindegyiknek más a fülcimpája. Másképp futnak a homlokukon a ráncok. Az arcok szimmetriája is más-más jellegű. — Ugyan, ne mondd! A hajuk mégiscsak egyformára van nyírva. — Ezredes elvtárs folyvást csak nevet — bosszankodot az ifjú szárnysegéd, és felkelt a padról, hogy hiábavaló beszédével ne késleltesse utazásukat. — Mehetünk tovább? — kérdezte möst már szolgálatkészen. — Mehetünk —, bólintott mosolyogva az ezredes, s utólag megkérdezte még, vajon lemásolta-e a kitüntetésre javasoltak névsorát. Susztov szemrehányóan tekintett rá. — No, csak ne csodálkozz! Ez az album elvonta a figyelmedet kötelességeid teljesítéséről és sok idődet foglalta le — magyarázkodott gunyorosan Vatagin. — Egyébként is, hol alszunk az éjszaka? — kérdezte, hogy megnyugtassa. — A kolostorban, ezredes elvtárs — kapott az alkalmon a fiatalember. Már legyen, ahogyan akar. Örült, hogy körülnézhet a barátok között. Egy kedves öregembertől megérdeklődte, merre visz oda az út. A kolostor mindössze öt kilométerré volt a kisvárostól. A földművesek szerint türelmetlenül várják ott az oroszeé: látogatását, mert mindeddig senkinek nem jutott eszébe, hogy betekintsen hozzájuk. — Ha kolostor, hát legyen kolostor — mondta Vatagin, s mindjárt tréfásan hunyorított egyet, s hozzátette: — Csakhogy az nem apácakolostor, ha éppenséggel tudni akarod. * * * Susztov már fel sem vette ezt a csipkelődést. Elsősorban az ügyre gondolt. A hegyi út egy fenyőerdőben kanyargott. Csakhamar elérték a kolostort, és Vatagin autja befordult a kövezett udvarra, me' -t mohos, vén falak vettek körül. A jeep után begördült a rádiókocsi is. Két fekete csuhás barát csodálatos fürgeséggel nyitotta ki a nehéz, megvasalt kaput, s a két autó begördült a belső udvarra. A barátok kirajzottak az épület erkélyeire s az udvarra, és mélyen hajlongva üdvözölték őket. Míg Susztov valami elfoglaltságot talált magának az autó körül, a barátok Vatagint végigvezették a homályos folyosókon és oszlopos galériákon. Minden sarkon, minden bejáratnál állt valaki és üdvözölte az orosz vendéget, s Aniután elhaladt mellette, kíséretéhez csatlakozott. A parasztok igazat mondtak. A barátok valóban várták az or«sz vendégeket. Még senki r»im nézett be hozzájuk abból a hadseregből, mely már napok óta ott menetelt a szurdok mélyén, a kolostor falai alatt. (Folytatjuk) 13