A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-29 / 48. szám

o u

a ict k /< i Re re ni ... hogy talán semmiben a világon nincsen olyan bő termés, mint a könyvekben? Könyvet írnak <i jóról, a rosszról, a hősökről, a gyávákról, a szerelemről, a gyűlöletről, a tegnapról, a máról, könyvet írnak a könyvekről — szóval a könyv olyan közkedvelt, hogy nem is kell neki cégér. Csak egy könyv van, mely népszerűtlen, és mivel én életemben mindig a lenézettek és szenvedők pártján álltam, e sokat gúnyolt könyvről, a panaszkönyvről szeretnék szólani. Mint a neve is mutatja, ez a könyv a panaszok gyűjteménye, hogy úgy mondjam a modern ember Jerémiádja. Ebbe írja bele mondanivalóját az, aki valamivel, vagy valakivel nincs megelégedve; ugyanakkor — lehetőleg udvarias hangon — megteheti újítási ajánlatát, minő korszakalkotó változtatásokat kíván létrehozni, egyes közhasználati cikkek minőségével s az áru súlyának hiányosságával kapcsolatban, továbbá az elárusítók modorának megjavítása érdekében, hogy így életünk még szebbé, kellemessebbé váljék. Hogy a panaszkönyvbe beírt kívánságokat és újítási ajánlatokat elolvassa-e valaki — erről megoszlanak a vélemények. Én hiszek benne. Ügylátszik, nem én vagyok az egyetlen hiszékeny ember, mert múltkor meglátogattam egy rég nem látott, kedves ismerősömet, és ahogy az már az asszonyok között szokás, elmondtuk egymásnak ügyesbajos problémáinkat. Épp a legkényesebb témákat pengettük, mikor azt mondja nekem az ismerősöm: — Miért nem írod be a panaszkönyvbe? Megrökönyödve néztem rá, mire ó mosolyogva folytatta: — Igen, a házi panaszkönyvbe. Én ezt teszem, és mondhatom, nagyszerűen bevált Tudod, mennyire szeretem a férjemet és gyermekeimet, de azért nem hunyom be szemem a hibáik felett. Azelőtt rögtön megmondtam nekik véleményemet, ók védekeztek, szó szót követett, és legtöbbször olyan parázs veszekedés származott belőle, hogy a végén megbántam, hogy elkezdtem a vitát. Ekkor zseniális ötletem támadt. Vettem egy nagy füzetet, feltűnő betűkkel ráírtam: „Panaszkönyv" és kiakasztottam az előszoba fogasára. Várj, mindjárt megmutatom. Ezzel kisietett a szobából, és egy pillanat múlva elém tette a szóban forgó könyvet. Az első oldalon ez állt: Anya panasza: „Gyúr fiam nem tisztítja meg a cipőjét, mikor belép a lakásba. Ez elsősorban egészségtelen levegőt eredményez, másodsorban tiszteletlenség anyjával szemben, aki maga takarítja a-lakást. Kívánom, hogy a jövőben Gyuri ne legyen ilyen kíméletlen!" Alatta Gyuri kamaszos írásával ez állott: „Anyánknak ebben igaza van, csak annyit akarok megjegyezni, hogy drága Feri öcsém szintén nem törli le rendesen a cipőjét. Vele mért kivételez?" Ezután Feri megjegyezése következett: „Én vagyok a fiatalabb, Gyurinak kell jó példával elöljárnia. Ha ő letörli, akkor én is." Majd a férj panasza következett: „Gimbelem, gombolom . . . azaz gombolnám, de a barna zakómon hiányzik a gomb." Majd megint Gyuri írásával: „Ma kemény volt a hús. Anyácskám, ne hagyd lesülylyedni kitűnő konyhád nívóját, mert kénytelen leszek idő előtt megnősülni." Erre Kató — ismerősöm tizenhat éves lánykája — ezt írta oda: „Fenyegetésed nagy örömmel töltött el, legalább nem csámcsogsz többé az asztalnál. Ezt pedig nem mertem neked megmondani, most ide írom. Ha e szörnyű zenebonáról leszoksz, illő jutalomban részesülsz." Majd újra az anya panasza: „Apu éjjel későn jött haza. Én úgy tettem, mintha aludnék, de nagyon fájt." Az apa megjegyzése: „Panaszod helyénvaló, azonban halaszthatatlan munkám tartott az irodában. Te reggel szótlanul járkáltál körülöttem, és ezért szokásom szerint megmakacsoltam magam, és én is szótlanul mentem el hazulról. Javaslom, légy több bizalommal hozzám!" — Látod — szólt ismerősöm ragyogó arccal —, így megy ez nálunk! A panaszkönyvet mindennap, mindenki megnézi, beleírja megjegyzéseit, és szent a béke. Mikor elbúcsúztam tőle, rohantam egy füzetet venni, és én is kiakasztottam otthon a fogasra. A panaszkönyvet tehát rehabilitáltuk. És még merje valaki mondani, hogy a panaszkönyvet úgy sem olvassa el senki! A jövőben mint a családi revelés egyik erős fegyverét fogják tanítani az iskolákban. SIMKÓ MARGIT E in berke Péntek van, a Sportka headásának utolső napja, én pedig itt állok a postán — amihez ügv hiszem, nem kell kommentár. Inkább eqy helikopter kellene, amivel a kisasszony feje fölé repülve szépen az asztalára ejteném ezt a szerencsétlen ajánlott levelet. Mivel azonban helikopterem nincs, azon a tényen pedig, hogy a Sportkát meg az ajánlott leveleket ugyanannál az ablaknál veszik fel, nem tudok változtatni — nem marad más hátra, mint a hosszú sor végére állni és várhi. Amint így állok és várok, az ablaktól néhány lépésnyire álló pirospozsgás, tömzsi, csupaideg ember vonja magára figyelmemet. Állandóan mozog, nézelődik, forgatja fejét, meresztgeti nyakát. Időnként hirtelen az ablak felé indul, majd visszalép. Bizonyára türelmetlenül vár valakire — aondolom rnaaamban. Közben állandóan fogv az előttem lévő emberek száma. Már vagy tíz ember ment el. de ő mindia ott áll, tehát nem vár senkit. Kezd számomra az üav érdekes lenni. Pillantása végigfut az embereken, és láthatólag megelégedéssel tölti el a mi sorbaállásunk. Amint vőgiqnéz a várakozástól tikkadt tömeaen. valami boldog, jőízü mosoly vibrál az arcán — csaknem röhög! Na, dehát ez már méqis csak szemtelenséq— csak nem rajtunk mulat!? Ennek a véaére kell járni. Ha rám kerül a sor, én bizony szóba elegyedem vele — határozom el maqam. Végre ... Végre rám kerül a sor. Beadom a levelet, aztán usqvi — azaz dehogyis, mert hisz itt van az én emberem. Sőt nemcsak, hogy itt van. de még ő szólít meg. — Maga nem sportkázik — kérdi csodálkozva. — Nem — mondom és várom, hova akar kilyukadni. — Na — mondja —, mit szól ehhez? — Mihez? — Maqa nem figyelt meg semmit?! Figyeltem bizonv. valakinek a vigyorgását. Dehát csak folytassa — gondolom magamban —, azaz lássuk a medvét! — Tehát ide figyeljen — folytatja gesztikulálva. — Nézze ezeket az embereket, mikor elmennek az ablaktól. Mindegyik arcán láthatja azt a boldog megelégedett mosolyt. Mindegyik meg van róla győződve, hogv most ő adta be a hat találatos szelvényt. Hát nem nevetséges! Nem tudok szóhoz jutni, állandóan beszél. Most pediq megrántja a kabátujjamat, és olvan diadalmasari. mint Arkhimédész kiáltotta a heurékát, mondja. — Nézze csak, ez is olyan boldogan teszi Csemailuk-hlsih fíirályhelrnKrtm Mielőtt leírtam volna ezt a szót, hogy klub, egy kissé azon töprengtem, ne tegyem-e idézőjelbe. Hiszen az a kifejezés még így is annyira eltúlozza a valóságot, hogy biztosan akadnak majd helmeciek, akik maguk is megmosolyogják nagyzolásomat. Pedig nem mosolyogni, hanem büszkélkedni és utánozni való Hogya Ottó, a Csemadok új járási titkárának létesítménye; hiszen sohasem a fényes paloták pompás termeiben, hanem a szűk kis lakások kicsiny szobáiban találjuk meg az igazi családi szeretetet. így van ez Helmecen is, ahol mindössze egy tenyérnyi szobácskát a akítottak át klubbá a városka fiataljai, de amely szobácskában, családiasabb, meghittebb művelődési élet bimbózik, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Két aprócska irodahelyiség nem nagy fényűzés egy olyan nagy járásban, mint amilyen a kiráiyhelmeei. Hogya Ottó, az alig két hónapja kinevezett új járási Csemadok-titkár, mégis felajánlotta egyik helyiségét. A helmeci ifjúság nem is kérette magát kétszer, úgy r.ekigyürkőzött. a kis szobácslca kicsinosításának, mint ha minden leány a vőlegényének, s minden legény a menyasszonyának fogadására készülne. Helyi csoportjuk anyagi támogatása révén szobrokkal, vörös drapériával díszítették fel az egyik falat; székeket és apró asztalokat vác

ároltak, s ide helyezték át a csoport hatalmas gramofonos rádióját is S azóta — október 19-e óta — nem kell már a kávéház, a füstös vendéglő a helmeci fiataloknak. Alig érkezik el a munka utáni pihenő, jókedvű lányokkal, fiúkkal telik meg a barátságos klubhelyiség. Sakkoznak, dominöznak újságot olvasnak, sőt gyakran még táncra is perdülnek. S mint a boldog anyai szem. amely gyermekei békességének örvend úgy hirdeti azóta is a klub késő estig fényt árasztó apró ablakszeme, hogy az új helmeci titkár — jól kezdte munkáját! <n) e' a lebélyegzett szelvényét, mintha már a negyvenezer koronát rakná el. Majd csendes fensőbbséqqe! folytatja. — Szegénykék... miiven boldoqok most, bezzeq vasarnap. Egyiknek sem lesz hat találata. Én tudom. Belesandítok minden szelvénybe . . . — Igen. igen — hüledezem a naqy szóáradatban —. de honnan tudja ezt olvan biztosan?! Nagv szemeket mereszt rám, mint valami középkorból ide pottyant leletre, aztán kissé sértődötten mondja. — Honnan tudom?' Hát... van köztük egy is, ak, azt a hat számot tette volna meg. amit én ? — Olvan bizony valószínüleq nincs — nyugtatom meg. — No látja! — mondta diadalmasan vállamra csapva, és meqinvitált a közeli eszpresszóba egy feketere — sportkázni! LUZSICA MIKLÓS 9