A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-22 / 47. szám

ROMÁNIAI különp rogram Utunk második állomása Constanca volit. Északi ember létemre keletles, bizarr városnak nézte stemem. A lapo3 háztetők, a mecsetek, minaretek, görbe kis Utcák még inkább .fokozták ezt a benyomást. A nap folyamén Végigjártuk a város nevezetességeit. Itt-ott egy kő, sarok vagy bástya a görög, római s a török uralomra emlékeztetett. Délután már nem bírtam ellentállnl sürgető kíváncsiságomnak, annyira vonzott a tenger £& a kikötő. Már első este rabül ejtett e csábítás. Szállodai szobám ablaka a tengerre s a kikötőre nyílt. Fehér; piros, zöld fények lobbanták a hatalmas, sötét víztükör lelett, olykor hajókürt bődült az éjszakábá, s lenn a tengerparti sétányon vidám matrózok éneke harsant. Nem tudtam elaludni, ,s ez a kíváncsiság most megbosszulta magát, mert szemem fényes nappal is majd leragadt az álmosságtól. Azért csak leballagtam a part felé lejtó utcákon, s aztán még lejjebb a .meredek partról a homokíövenyt nyaldosó roppant vízhez. A hullámtörő gát közelében halászok foltozgatták hálóikat. Csak most vettem észre, hogy hiába fáradtam ide. Köd ülte meg a tengert, Is én alig láttám belőle valamit, legföljebb az orrom előtt elsuhanó halászcsónakokat, annál1

ls inkább, mert áz ég borús volt és korán alkonyodott. Csakhamar beszédbe elegyedtem a hálókat foltozgató emberekkel. Könnyű azt mondani, <de neheziebb megtenni. Orosz, német, magyar és román nyelvkeverékkel értekeztünk. Ne higgye senki, íhogy ez itt valami rendkívüli dolog. A kikötő népe, a ihájósok és a halászok nagyszerűen értenek e különös nyelvteremtéshez, minthogy maguk is, ahányan vannak, anytiylféle náció fial. Van köztük göröq, török, román, német, tnagyar, cseh és szlovák is, Legtöbbje talán beszél románul, de van ol\an is, hogy már semmiféle nyelvet nem beszél, de mindenfélét ért és összekever. riyen csudálatos kikötői lény MUsztafa Ferhat is, az egyetlen ember, akivel megtudtam értetni magam, s én is megértettem Ót. Neve után ítélve töröknek tartottam, s mégis kérdeztem, az-e vagy sem. - Ja. Jé. türk. A német mondatból kihagyta az elsó szentélyű névmást és az állitményt. Ehelyett széles tenyerét mellére téve mutatta, hogy magát érti, s még egyszer megismételte: - Ja. Ja romén türk. - Hát a többiek? Legyintett és elnevette mágiát: - Internacinál kompánia. Csakhamar kiderült, hogy a hálókat foltozgató férfiak mind a Május 1. halász-szövetkezet tagjéi. Életkörülményeik nehezek, méais jobbak, mint a felszabadulás elótt. öslszesen negyvenen vannak. Napi néav-öt mázsa halat, tóiba makrellát fognak kl a tengerből. Egy kiló makrelláért négy és tél leit kapnak. - A^án hogv fooiátok ezeket? — kérdeztem. Messze a tenaer felé mutatott, s a tovaslkló csónakokra: - Jeszt rotunda. <5 "" ' » hbhbhhBH^H Ovidius szobra "Megértettem. Körhálóval halásznak, s a mutatott iranyoan, amerre a dsónakok közlekedtek, Méltóban megpillantottam valami körben elhelyezett, csak vékony vesszőknek tetsző árbocokat és néhány könnyű, libegő bóját. Musztafa Ferihat megzavarta a tengerre irányuló vizsgálódásomat. Megrángatta a kabátuj'jamat, s csudák csudájára tiszta magyarsággal ejtett szóval iszólított: — Gyere! Gyere! Meglepődve tekintettem törökös szakállal övezett ráncos arcába, de csakhamar kiábrándított. — Hier nyefnteresant Dort interesant - s a part egy éles kiszögellésére mutat, mely nyilvánvalóan eltakarta a szerinte érdekefe látványt. Elindult a tengerpart homokfövenyén óvatosan kímélve a kiteregetett, száradó 'hálókat, s én követtem őt. Ojra felmentünk a meredek lépcsőn, és megkerülve néhány háztömböt, újra ott voltunk a tengerparton. — Schau, makrella! A kővel szilárdított fövenyen egy teherautó állt megrakodva apró, fényes halacskákkal. Nálunk is ismeri mindenki, aki kedveli az ilyen csemegét. Kitűnő konzerv készül belőle. A homokra csúsztatva, cövekhez kötve négy-öt csónak pihent; az utolsó most közeledett a part felé. Lenn az autó körül a 'halászok asszonyai sorakoztak kezükben aprő szatyrokkal. Egy kis makrelláért jöttek: jó lesz vacsorára. 'Elbúcsúztam Musztafa Ferhattól. — Doiszividanyja! — mondta oroszul. Sose látlak többé, jó öreg - gondoltam magamban, s a város szíve felé indultam. A neonfények alatt elvegyültem az utcákat elözönlő járókelők tömegében, hogy végül a Tartományi Néptanácte székháza elótt kössek kl. Az utca itt tágas térbe torkoll. A tér közepén márvény talapzaton magas, megszomorodott férfi 3zobra áll. Ovidius! A szivem megdobbant, efezorult, felujjongott. Lehajtott fővel álltam meg a szobor talapzata elótt', így olvastam a márVánvba vésett klasszikus idézetet, a harmadik könvv harmadik elégiájának sorait. Csaknem kétezer éve e város falai közt halt meg a szerelem száműzött, szomorú énekeSe. Utoíső esztendeiben állítólag városatya volt itt, az eqvkori Tomibén. Augustus császár Haragja kergette Ide a ködös, kietlen tengerpartra, mert Júliát, a Fenséges leányát dalai megbűvölték, s szertelen klcsapongáisokra ölsztökélték. Éjszaka megint nem tudok aludni. Ablakom a tengerre néz, s ide clkäzhak, vakítanak a Icikötö fényei. Nehéz emelődaruk csikorognak, s olykor elbődül egy-egy hajókürt. Szerencse, hogy nem vagyok tizenhat éves. Meg nem éllném. s fölosonnék valamelyik hajó fedélzetére, hogy sosem sejtett tájakat lássak. Ki tudja? Talán emberevök közé is elvetődnék. Bizony elmúlták az évek, velük romantikus hajlamaim is -•dehát az emberevők ... ? Vajon azok is kimúltak ? BÄBI TIBOR