A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

A nyáron megint meglátogattam jó barátai­mat, Bodáékat. Boda Sanyi falusi orvos, és sok­sok kilométrre lakik a fővárostól. Valamelyik nap úgy adódott, hogy egyedül ma­radtam otthon, s a gyönyörű napos délutánt arra használtam fel, hogy hosszú sétát tegyek az erdőben. Mindenről megfeledkezve bolyongtam a fák között, téli tüdővel szívtam be a csodála-­tosan fűszeres levegőt, s szívemét át meg átjár­ta a tegnészet szépsége. Hatalmas tölgyfához értem, amely a már útnak nem is nevezhető ösvény felett terjesz­tette szét dús lombkoronáját. Alatta fűvel, avar­ral takart dombocska húzódott meg alig észre­vehetően. A szerencsétlen Éva sírja. Jártam már itt egyszer, nagyon régen, tíz, tizenegy éve ls van már. Ott álltam a sir előtt, s újra elfogott az a szánalommal vegyes borzalom, amit akkor éreztem, mikor elbeszélték nekem a boldogtalan teremtés históriáját. Éva az erdőkerülő lánya volt. A szomszédos falvakban, de még a városban sem akadt hozzá hasonló szépség. Tömött, fekete haját vagy ter­mészetes hullámaiban szabadon a vállára en­gedte, vagy két dús fonatban hordta, Járása kecses volt és könnyed, mintha csak az erdei őzektől leste volna el, s szeme is, akár az őzeké, szelíden, barnán csillogott. Nem állta meg férfiember meghatódottság nélkül, ha belené­zett. A közeli város edénygyárában dolgozot egy fiatalember, akinek látásakor még fényesebben ragyogtak Éva szemei. Egy táncmulatságon is­merkedtek meg, s aztán a fiú csaknem min­dennapos vendég lett az erdőkerülő házánál. A szülök nem ellenezték a látogatásokat, hiszen a fiatalember kitűnő szakmunkás volt, nem keresett rosszul, s mindenképpen jóravaló, derék ember benyomását keltette. Egy nap a fiatalember Éva szülei elé állt, ahogy illik, és megkérte a 'kezét. Következő va­sárnapra tervezték a kézfogöt. A vasárnap végre hiszen a fiatalember kitűnő szakmunkás volt. már akkor. A frontokon két éve dúlt a harc. Éva vőlegénye azonnali behívót kapott, indulnia kellett, el sem tudott búcsúzni menyasszonyától. Egyik barátia vitte fel a levelet szombaton, az eljegyzés előestéjén a kerülő házába. Éva a falnál fehérebb lett az üzenetre. A hírhozó, szo­morú megbízatását teljesítve, taDintatosan magára hagyta a hárem tanácstalan, felzaklatott embert. Éva akkor a levéllel bement kis szobájába, s másnap délig nem is jött elő. Anyja utána ment néhányszor, hogy vigasztalja. A lány az ablaknál ült mozdulatlan arcai, kezében a fel­bentett levelet tartotta, s szemei az erdő fái között révedeztek. — Hiszen ( visszajön, ne félj, szivem! Ügy bánkódsz, mintha örökre elveszítetted volna. Apád is vol't katona. Fiatalasszony voltam ak­kor. Hidd el, jobb, hogy most történt, mintha már házasok lennétek. Meglátod, Ir majd nem­sokára 1 Megérkezett az első tábori levelezőlap, levél is, és Éva szeme ilyenkor már a régi fénnyel ragyogott. Szorgalmasan folyt a levélváltás csak­nem egy évig, akkor a fiú levelei váratlanul el­maradtak. Éva várt, aggódett, de a tábori posta kihagyása már nem rendítette meg annyira szívét, mint vőlegényének váratlan bevonulása. Viharos idők jöttek. A háború szele már nyö­gette az erdő fáit Éváék kis háza körül is. Titokzatos emberek látogattak a kerülőlakba. Leginkább éjjel jöttek, vagy késő este. Éva csak úgy félálomban hallotta, hogy ott jártak. Anyjával felváltva hozták a faluból az élel­miszert. s mostanában sokkal többet hoztak mindenből, mint egyébkor. Éva tudta, hogy va­lami összefüggés van a sok kenyér és szalonna meg az éjjeli vendégek között, bár szülei nem beszéltek erről s ő nem kíváncsiskodott. A ház körül nem akadt túl sok munkája, ezért az utóbbi. időben nagyon rákapott az olvasás­ra. Rakásszámra hordta haza az iskola (könyvtárából a könyveket, s mindig egy-egy re­gény kábulatában élt. Egy nap aztán változott a helyzet. A faluba németek jöttek, nyüzsgött tőlük az utca, s az országutakon is megnőtt a katonai forgalom. Csapatostól jártak fel az erdőbe is „átfésülni a terepet" — ahogy mondták. Gyakran betértek teázni az erdőkerülőhöz, mert dermesztő hideg volt. A fák fehéren, jegesen álltak s szinte csengtek, ha átszaladt az erdőn a januári szél. Később újabb, hóhullás jött, fagyot enyhítő, irgalmas, puha hótakaró. Akkor már sokat téb­lábolt a ház körül egy hadnagy. A lány szépsége megbabonázta. Ha Éva szép volt, hát szép volt ö is. A termete, mint a szálfa, barna arcából két nefelejcskék szem világított, Ügy tudott Évá­ra nézni, hogy az lesütötte szemét s arca kipi­rult, mint a havas hegycsúcs az alkonyi naptól. Néhh szolgálat miatt ' két-három napig sem jelentkezett, de egyszer csak olyan szerencsés beosztást nyert, hogy szinte egész álló nap Éva körül lebzselhetett. Moziba hívta Évát, és ő ment. Táncolni hívta, és Éva ment. Nem tudta pontosan, mit érez a hadnagy iránt, de tetszett neki daliás külseje, s jólesett a sok figyelem, körülhízelgő kedvesség. Éva élni kezdett. Tuda­tosította magában, hogy vonzó külsejű fiatal nő, kinek hatalma van. Hasonlónak érezte magát regényeinek hősnőihez. Az öregek egyre nagyobb aggodalommal fi­gyelték ezt a barátságot. A hadnagynak szívé­lyes arcot mutattak, mit tehettek volna mást, hiszen nem kerülte el a figyelmüket, hogy a sokszor ott teázó németek mennyire szag­lásznak náluk s a ház körül. A hadnagynak ls tiszteletteljes megjegyzése­ket tettek, hogy nem való ilyen úri emberhez egy egyszerű kislány, és Évának különben is vőlegénye van, aki a fronton harcol, s ezt neki mint katonának, mint bajtársnak külön méltá­nyolnia kell. — Ügy tudom, már régen nem ír a vőle­génye - mondta a hadnagy kissé gúnyosan, aztán barátságos, de nagyon határozott hangon kijelentette, hogy ezt bízilák rá, ö nem becs­telen ember, és különben. is Évát komolyan szereti. A szülők keze meg volt kötve. A hideg mintha engedett volna, ragyogott a téli nap. s Éva nagy sétákat tett a hadnagy­gyal az erdőben. Csak azt az utat kerülte el mindig, amely a nagy, magányos tölgyhöz ve­zetett. Séta közben néha egymásra mosolyog­tak, míg a fiú arca egyszer csak furcsán ko­moly mara'dt, és mint a magasból bukó sas a zsákmányra, úgy csapott a lány mosolygó száiára. Éva ösztönös védekezése nem sokáig tartott. Átjárta a mohó csőkok forrósága, és akkor érezte meg, mennyire csókszomjas ő is. A csőkok vőlegénye ajkát idézték, s míg hangtalanul sírta: Gyuszi, Gyuszikám — csu­kott pillái alól könnyek szivárogtak. Hazafelé menet tartózkodó volt és komoly. Különös módon új életre kelt alvó szerelme, s keményen feltette magában, hogy Joachim­mal a barátságot befejezi. De ez nem volt könnyű. A hadnagy jött s nem hagyta magát elűzni. Évát égette a csókok emléke, zsibongó vágyakat keltett benne, mígnem újra enge­dett.' Később már nem i gondolt a távollévő kedvesre, semmire sem gondolt. Felébredt fiatal testének minden porcikájával beleve­tette magát a csőkok tüzébe, mely hol per­zselte, ho! didergette, melytől egyre jobban félt s mely után egyre jobban vágyott. Nap nap után barangoltak az erdőben, s Éva már tudta, hogy szereti ezt a szép idegent. Gyuszit is szerette, de inkább már csak úgy, mint egy felejthetetlenül édes és keserű emlé­ket. - Nézd, Éva, mennyi nyom - mutatott egy Ízben a hadnagy a betaposott hóra, ahogy hazafelé ballagtak. +- Ezek nem tőlünk ered­nek. Tudjuk, hogy feljebb, a hegyekben par­tizánok rejtőznek. Aljas csorda. Orvul törnek a reguláris katonaságra! Valamelyik közeli faluban csak a napokban is két tankunkat lőtték ki s tizenegy emberünk daléit. Nem láttál te erre soha gyanús alakokat ólálkod­ni? Szinte lehetetlen! Nem akartalak nyug­talanítani, de most mégis elárulom, hogy nem­régiben magam is majdnem áldozatul estem itt a csúcshoz közel. Két golyó süvített el arasznyira a fejem mellett. Nem hallottál lö­véseket? A kerülő házéban többször lehetett lövése­ket hallani az utóbbi időben. Ilyenkor a kerü­lő szitkozódva morgott, az asszony pedig vetette a keresztet. Éva most megrettent, s úgy tűnt neki, hogy valóban, valamelyik nap mintha különösen közeli lövéseket hallott vol­na. Erösebben kapaszkodott Joachim karjába. - No, ne félj, édes, rajongó, romantikus kis bolondom — simogatta a lány kezét —, még nem végeztek velem. De ha nem teszünk valamit . . . Meg kell előznünk őket. Kifüstöl­jük az erdőt. Segíts nekem! Hiszen te segít­hetsz. Ismered a heg vet, mint a tenyered; minden fa, domb, hajlat az ismerősöd. Fi­gvelj! Légy éber, tudd meg, milyen ösvényen járnak, honnét szerzik az élelmet... Légy az én édes védőangvalom! Éva mindenre bólintott, s aztán hosszú per­cekre mindenről megfeledkezett a rázuhogó csókok áradatában. Talán soha nem csókolta méq ipv Joachim. És Éva figyelt. Amennyire eddig minden személyét nem érintő körülményt csak mint eqy homályos ködön át érzékelt, most egyszer­re éber lett, hallqatódzott, leskelődött. Egy napon, mikor a távolabbi hegyek felől havat olvasztó szellők kezdtek fújni s csö­rögve indultak meg a kis hegyi patakok — rettenetes dolog történt. Éjszaka sűrű lö­völdözés zaja riasztotta fel a falusiakat, a kerülő házában pedig mindenki talpra ugrott, annvira ijesztően közelből szóltak a puskák. Hajnal felé tudtak csak újra elaludni, Éva még akkor sem, mert rémképek gyötörték, Joachimot látta véres fejjel a hóba bukni. S mintha csak vizóia testet öltött volna, koc­canást hallott kamrácskája ablakán. Mint a villám ült fel az ágvban, s kidülledt "»nmei meredt az ablakra. Homályos, imbolygó árnyé­kot látott. - Joachim - kiáltotta halkan. - Megérez­tem, ó, hoqv meqéreztem — suttogta rémül­ten. Mintha a nevét hallotta volna: Éva ... Átrohant a szobába, ahol szülei aludtak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom