A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-08 / 45. szám

Az elhamvasztott helyőrség Lvov városában a Licsakovszki-temetö­ben van a „nagy kőművesnek", az uk­rán irodalom klasszikusának, Ivan Fran­kónak a sírja. Itt alussza örök álmát Sztyepán Tudor és Alekszandr Gavriljuk, mindketten a hitleristák bombatámadásai­nak lettek az áldozatai. Ide temették a harmincas évek Lengyelországában megje­lenő ukrán nyelvű harcos folyóiratnak, a „Vikno"-nak a szerkesztőjét, Kuznia Pelehátijt. A Licsakovszki-temetőbe kísért engemet Szemjon Gruzberg festőművész, Jaroszlav Galannak, az ukrán nacionalis­ták által meggyilkolt nem mindennapi te­hetségű, ukrán pamfletistának a sírjá­hoz. A Licsakovszki-temetöt gyakran felke­resik az irodalomkedvelök, hogy kegye­lettel adózzanak a dolgozó nép ügyét a toll fegyverével szolgáló írók emlékének. És az Ukrajnától messze fekvő Olasz­országban is ismerik ezt a vidéket, a Li­csakovszki-halmokat... Nem temettek ide olasz honban nép­szerű írókat, művészeket, és mégis nem egy özvegynek, fájdalomban megőszült anyának és apátlanul felnőtt árvának sajdul meg e név hallatára a szíve. Hogy miért? Licsakovszk letörölhetetlen bélyég a hitleri fasizmus lárva ábrázatán, amit nem lehet letörölni, bárhogyan is akar­nák ezt azok, akik ma minden erejüket latba vetve tisztára igyekeznek mosni a fasizmust és el akarják altatni a népek szívében izzó gyűlöletet a barna pestis iránt. A népek éberséget nem lehet elaltatni többé. A fasiszta rémtettek történetében Lidice, Oradour és Babij-Jár mellé oda­kerülnek a licskovszki események is. Az senki előtt sem titok, hogy a má­sodik világháború alatt Mussolini Hitler szövetségese volt. Nem titok az sem, hogy a Duce katonákat is adott Hitler­nek a szovjetellenes hadjáratra. Ebből Hitlerek nem csináltak titkot, söt igye­keztek ezt világgá kürtölni, mint a ket fasiszta állam „megingathatatlan szövet­ségének" a bizonyítékát. Azt viszont egyáltalán nem verték dobra, hogy a szovjetellenes háború az olasz katonák és a tisztek nagy része előtt egyáltalán nem volt népszerű. Az ideiglenes fasiszta megszállás alatt levő területeken a szov­jet polgárokkal szemben elkövetett ink­vizíciós kegyetlenségek, a partizán moz­galom miatt a védtelen lakossággal szem­ben foganatosított megtorló, vandál intéz­kedések az eddig a „kommunista pokol" meséjevei áltatott és félrevezetett ola­szokat is felháborították és meggondol­koztatták. A partizánháborút folytató szovjet hazafiak hősiességét, halálmegvető bátorságát a Lvov városában állomásozó olasz helyőrség tagjainak nemegyszer volt alka'muk megcsodálni. S hogy nem­csak pusztán a lélek mélyén lapuló szim­pátiáról, passzív együttérzésről volt szó, azt ékesszólóan bizonyítja a következő tény: az olaszok egyre-másra adták el a város krakkói piacán fegyvereiket es a hozzávaló lőszert az ukrán partizá­noknak. Vlagyimir Beljajev a Literatur­naja Gazeta hasábjain beszámolt például arról is, hogy mikor Sztálingrád alól egyre-másra érkeztek a vonatszerelvények a súlyosan sebesült, rokkant és lefagyott végtagú olasz katonákkal, a lvovi olasz helyőrség soraiban leplezetlen mozgoló­dás, nyugtalanság volt észlelhető. Mind többen értették meg közülük - s ebben a helyi lakossággal való kapcsolatnak is szerepe volt —, hogy a Duce vágóhídra küldte őket. 1943 nyara egyik napján váratlan meg­lepetés érte a lvovi olasz garnizon tiszt­jeit és katonáit. A Gestapo és a tábori csendőrség letartóztatta a „szövetséges hadsereg" tagjait, és internálta valameny­nyiüket a lvovi citadellába. • Ennek a le­tartóztatásnak az előzményei Olaszország­ban játszódtak le: a terrorra, a néptöme­gek kizsákmányolására épült Müssolini­uralom összeomlott, s a fasiszta politika csődje nyilvánvaló lett. Amint ezeknek az eseményeknek a híre eljutott Lvovba (az akkori Lembergbe), a németek rajta­ütésszerűén cselekedtek. A lvovi citadellának ez idő tájt már hát­borzongató híre volt: sok ezer szovjet embert, katonákat és civileket és 1940-ben letartóztatott francia hazafit végeztek ki már itt a fasiszta hóhérok. A citadellában uralkodó viszonyokra fényt derít az oberst Ochernal által aláírt s a fogdákban ki­akasztott börtönparancs, amelyből csak egyetlen mondatot idézünk: „Tilos a ha­difoglyok hulláit szétszabdalni és enni belőlük..." A letartóztatott olaszoknak nem volt alkalmuk huzamosabb ideig élvezni a fa­siszta „vendégszeretetet". A Gestapo kép­viselői azt követelték tőlük, hogy késede­lem nélkül tegyenek hűségesküt a Führer­nek. Az olaszok nagy többsége megtagad­ta az eskütételt, és ezzel egyben aláírta saját halálos ítéletét. Ezután rövid pár óra alatt játszódtak le az események. Sötét éjjel a fasiszták többszörös gyű­rűjében kivezették az eskütételt megtaga­dó olaszokat Licsakovszk előváros mögött elterülő szakadékos, homokvölgyes terü­letre és ott kivégezték őket. Majd a Krivcsicki erdőben máglyákat raktak: Ezeken égették el a lemészárolt olaszok hulláit. A Scherlak unter-sturm­führer vezetése alatt álló 1005-ös osz­tag (tausendfünf) katonái végezték a hó­hérmunkát. Ők szedték össze az égetés után megmaradt csontokat is, porrá őröl­ték és hamu formájában szétszórták a szakadékokban. Az olasz tisztekből és ka­tonákból csak egy halom mundérgomb maradt. Ezeket külön elföldelték. A nácik igyekeztek titokban elvégezni ezt a „tisztogatási műveletet", de nem sikerült nyomtalanul eltüntetni a „láza­dókat", mint ahogy nem sikerült az ál­dozatok szétszórt porával megállítani a fasiszta Reich falainak a rogyadozását. Mikor Lvov felszabadulása után a vá­rosban megkezdte működését a fasiszták kegyetlenkedéseit kivizsgáló bizottság (tagja volt V. Beljajev is), csakhamar tudomást szerzett a Krivcsicki-erdő máglyáiról. Oly annyira hihetetlennek tűnt az eset, hogy eleinte nem akartak hitelt adni azok állításainak, akik tudtak vagy hallottak valamit a dologról. A bizottság tagjai csak akkor vetettek véget a továb­bi kétkedésnek, amikor egy olyan tanú jelentkezett, aki nemcsak ellenőrizhető adatokat tudott az olasz helyőrség sorsá­ról, de személyesen is ismerte legtöbb­jüket. Ez a személy Nyina Zgyiszlavovna Petruskovna lengyel lakos volt, aki jól tudott olaszul s a megszállás ideje alatt a „Retruovo-Italiano" olasz katonai egység tolmácsaként dolgozott. Nemcsak az olasz ismerőseitől kapott fényképeket adta át a bizottságnak, (amelynek működéséről a helyi lapból ér­tesült), de a helyőrség névsorát tartal­mazó ívek egy részét is. Nyflia Petrus­kovna elmondta, hogy a kivégzettek kö­zött volt öt vezérőrnagy meg 45 tiszt is, és sorolni kezdte neveiket: Mangianini Enrico Fornarolli Alfredo, Giaponti Giuseppe, Mangionini Luigi stb., stb. Véget ért a háború, a fasizmust térdre­kényszerítették, ám ezeket az olasz kato­nákat hiába várták haza szeretteik. A fa­siszta hadigépezet könyörtelenül eltapos­ta őket. Másfél évtizede, hogy azon a vészes éjjelen a nácik szétszórták a licsakovszki halm&kon az olasz katonák hamvait, de számos olaszországi rokon talán még most sem tudja hozzátartozója eltűnésének, igazi okát. Arra gondjuk volt (és van ma is) az olasz uralkodó osztályoknak, hogy az ilyen eseményekre fényt derítő hírek ne terjedjenek el a köztudatban. Mert minden olyan adat és hír, aniely a Hitler-fasizmus rémtetteiröl rántja le a leplet — s főleg, ha ezeket a rémtet­teket a nácik az olasz szövetségesekkel szemben követték el — „rossz hangula­tot" szülhet az egyszerű emberek sorai­ban. Ez pedig nincs ínyére az olasz re­akciónak, mert most minden erejét latba­vetve arról akarja meggyózni a békéért küzdő olaszokat, hogy hazájuk felfegy­verzése és rakétatámaszpontok építése döntő fontosságú létkérdés Olaszország számára, és ho§y a revansiszta Nyugat-Németországgal kötött fegyverbarátság a NATO keretében ugjancsak az olasz „nem­zeti érdekek" megvédésére történt. Balogh József 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom