A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-08 / 45. szám

Mesét, nótát, köszöntőt akartunk gyűjteni a sok szirtben pompázó Kisduna menti faluban, s egy csomó erős öregembert találtunk. A hetven éves Bugár János bécsi nevét a szövetkezet irodáján hallottam először. Hogy magas kora ellenére még mindig első kaszás, csupaerő, virtus ember. Meg hogy a legutóbbi zárszámadásnál külön dicséretet Is kapott. Mi azonban elsősorban a hangjára, nótáira voltunk kíváncsiak. Felkerestük hát a lakásán. A felesége babot szemelgetett a villanyfénynél, ő meg szembe Ült velünk, s térdire támaszkodva összehúzott szemöldökkel hallgatta, hogy mit akarunk tőle. Erős pofacsontú szélesvállú, zömök ember. Rövidre vágott sűrű bozontjábar. kevés az ezüst. Tömött bajuszából nehezen, bizalmatlanul bújik a szó, de az első nótával hazaér: már az életét is nótában akarja elmondani. Ugyancsak lenne pedig dolga az erőteljes szép basszusnak, mert János bácsi mögött gazdag élet áll. A hetven évből tizenkettőt külföldön töltött, s tizenkét év alatt még színész is volt. Színpadra törő vágya a fiaiban teljesedik be: kettő belőlük a Komáromi Területi Színházban játszik. Ennyit tudunk meg János bácsitól, de az erejét, muhkabírását már a felesége illusztrálja. Mosolygós büszkeséggel meséli, hogy a nyáron is első kaszás volt az embere, s hetven éves derekával úgy meghajtotta az utána törtető fiatalokat, hogy azok szégyenükben cselhez folyamodtak: szalonnát tettek a tokmányba, hogy ne tudja megfenni a kaszáját. A falutól egy jő hajltásnyira van a szövetkezeti „telep". Terjeszkedhet szabadon mindenfelé, nemhogy domb, de fa se állja útját. Mert itt a falun kívül még az sincs, csak valahol Vezekénynél akad meg az istentelen nagy síkságon csavargó szem egy sor őrtálló jegenyén. Fúj is a szél keményen. Fütyögve zavarja a kórót s viszi a port ezerfelé. A dróttal kerített jókora terület csUDa mozgás, pezsgés. Kukorlcaszárltőt A Kisduna - halászok nélkül Egri István Dobos József és Szüllö János a dobrvstánál ácsolnak, silőznak, morzsolnak — géppel persze —, traktorokat, gépeket javítanak. Dobos bácsiék meg napraforgót tisztítanak. All a szelektor — amit Itt dobrostának mondanak —, mint valami idétlen állat, s nyeli a magot. Ketten kezelik: Dobos József és Szüllő János — mind a kettő túl a hetvenen. Józsi bácsi hajtja, János bácsi meg úgy dobálódzik a tele zsákokkal, mtntha csak kukoricafosztással volnának megtömve. — Nehéz-e hajtani? — Hát bizony, ha az ember reggeltől estig ezt csinálja, megérzi a dereka — nevet ki rengeteg bajuszából s borostáiból Józsi bácsi. - De azért a hálót húzni nehezebb volt — teszi még hozzá. Ugyanis Pozsonyeperjes nagyrésze még nem is olyan régen a halból élt. „Bandákban" dolgoztak a halászok, S volt ügy, hogy tizenhét banda is volt a faluban. 1952-ben -még halásztak. Kántor Lajos, Sáfár Sándor, Szabad István tartoztak az utolsó bandába, s a bandagazda éppen Dobos Józsi bácsi volt. Régi halászfamiliából származik; úgy emlékszik, már a nagyapja is halász volt. Rengeteg halász históriát tud, ismeri a halászás minden csínját-bínját. — Kutyakemény kenyér vót, emberi; kívánt — emlékszik a káromkodtató. izzasztó vagy fogvacogtató, de azért mégis nagyon szép holdvilágos estékre, éjszakákra. — Dehát már annak is vége — teszi hozzá szomorúan. A halászás csak a halásztársaságé, de nem is igen van már hal, mert a Duhába engedett szennyvíztől felforognak. — Utánunk halnak azok ls. Nézem az emlékező öregember arcát. Érdekes madárarc. Egyik szeme hiányzik, de a másik arany derűvel, az erő nyugalmával néz a világba. Egyébként szikár, magas ember. Szíjas, elnyűhetetlen. Akárcsak a kunképű, betyéros bajuszú Egri István bácsi, korban és erőben Bugár János riválisa. ö is itt dolgozik a telepen, s vasvillával a kezében régi menyasszony-búcsúztatókkal, kikérőkkel szórakoztat bennünket, mert mióta eszét tudja, hej, de sok menyasszonyt elbúcsúztatott már anyjától, apjától. Híres násznagy volt, különnösen fiatalabb korában, de azért, ha úgy kerül, még most is szívesen elfújja a rigmusokat. Az ősz a színek találkozója. A bikanyelvként lógó diófalevélen a legizgégább két szín: a piros meg a sárga ad találkozót egymásnak. A szárítóban szorongó kukoricacsöveken bordó, aranysárga meg fekete szemek. A trágyával rakott szekerek nagy barnahátú bogarak, s fakó vényasszonyhaj a csomókba vágott kul^oricakóró. A levéltenyerüket szélnek fordító fűzfák ezüstből vannak. S ezüstből van-a Kisduna ls, csak mintha zöldes penésszel volna bevonva. Az igazi mérgeszöldet a fenyők tartanák még, ha Pozsonyeperjesen volna fenyő, de Itt csak akác van, fűz van meg nyárfa van. S azok csak a sárga szint szaporítják az ezer hektáros palettán. Mert annyi a falu határa. Ezer hektár. Tréfás emberek, nyühetetlen, erős öregek. S a faluban akármerre mentünk, csak ilyenekkel találkoztunk. Talán igaza van a szintén ehhez a nemzedékhez tartozó Lengyel Móricz bácsinak, aki szerint a múlt században, a rossz vizektől még az embert satnyitó cselédsortól igen sok volt itt a beteg, golyvás meg ütődött ember. S hogy, hogyhem hetven körül egy század dzsidást vezényeltek a faluba. Szép szál embereket, mintapéldányokat. S hogy talán azok frissítették volna fel az eperjesi vért? Igaz voit-e, nem-e: a mai hetven évesek hallani sem akarnak róla. De nem is a geneíis a fontos, hanem a vasegészség, az erős öregség. Hogy a Bugár Jánosok, Egri Istvánok, Dobos Jánosok még sokáig ne gondoljanak vénségre, gyengeségre, levélhullásra. Az eperjesi ezer hektáros öszi palettában legyenek ma is, jövőre is erós, egészséges földszínű öregek. TŐZSÉR ÁRPAD