A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-12 / 28. szám

faluszélen, szegénysorban... Faluszélen, szegénysorban bánat szendereg a borban. Bánatot mér 'minden este Török Dániel, a beste! Kocsmafalon füstös lámpa: tűnő remény holdvilága, tüze világában árván repdes egy kis sárga sármány. Takács Gáspár szíve körül harap a bú, nem könyörül. Fenyegeti éhes torka, kínját csak a lőre oltja. Emeli hát a poharat, hogy a szíve majd meghasad; zúg a feje, mint a malom, morzsol benne a fájdalom. Ha becsület s kenyér nincsen, meghalt akkor már az Isten; a szegény is dögrováson, dögrováson, úri láncon. Hej, ha egyszer jót üthetne, « habos vér, hogy csepegne; csont ropogna, fő hasadna, tartozását, ha megadna. De mit ér a bosszú gondja, ha csak a bor láza ontja; s holnap, hogyha lehűlt a vér: jajgat a gond, sír a kenyér. Takács Gáspár szeme párja lobog, mint az éj villáma; szíve vére az öklében,' s asztalra csap vak dühében. Bort követel, bort rogyásig, földre verő bódülásig; bort a lázadozó szóra, bölcsőre meg; koporsóra. Török Dániel, a beste méri. hozza is sietve, felírja az adósságot, nyer belőle királyságot. S a kis kunyhó dobra kerül, mert a törvény nem könyörül; gazdát cserél egy-kettőre, talán már ez esztendőre. Takács Gáspár, szegény lélek, miért is nincs borra pénzed? Miért is nincs bátorságod megbotozni a világot? DÉNES GYÖRGY Nyári éj Áttetsző leveleken süt át a lámpa féyne, piros és sárga csipkék libbennek 'bűvös' éjbe.' Szentivánéji álmok sürögnek és ragyognak, akácok udvarolnak a magányos padoknak. Remegő, könnyű illat lopakszik át a légen — ki fogja tüzes görcsbe bolondos szívverésem? Mintha valakit várnék, valaki elé mennék; hűsíts, te, libegő ág, ne háborgass most, emlék! A föld szívére nagy nyár simul, mint szagos fátyol. Indulok, bár tudom jól, hogy sosem érhetek ki a soktüzü világból. VERES JÁNOS Égő hegedűm Venyigét hordtam, alá szalmát, zöld tisztáson, erdő közepén, tövist, bozótot, szélcibálta, fát, a tornai hegy magas tetején. Gyufa sercent, zizzent a sárga láng, s lobbant, mint bortól a derű; láng közé tettem, lángokban égett a lelkem, e kopott hegedű. Húrok pendültek, fája zokogott, s izzott, jajgatott, dalolt; lángok lobogtak és megadták, amit a tüz megadhatott; parazsat, lázt, nyugtalanságot, ételt, szerelmet, vadat, s megadta a világosságot, a simogató fénnyalábokat. Tüz lelankadt, pdrázs kihunyt, hegedűm fája hamu lett, de a húrok, az acélhúrok izzottak a szürkeség felett. A húr megmaradt, s erösebbé edzette a láng, a fény, új fára húztam; daloljanak, daloljanak, az életért... Kik otthon ültők... Kik otthon ültök békén, komoran, lázongva néha, s néha boldogan, s kik köböit éltem 'én is valaha, most tudtam meg, hogy van egy KAMARA, amelynek' tagja mind, ki nem beteg, vigyázzatok rá, erős emberek! Hogy egyre nőjön győztes számotok, ne legyen senki sebbel átkozott, sebbel, amelyet frynt, golyó hasít, * hogy joj annak, ki mástól elszakít újra nem gyúló békét, életet, — ne feledjétek ezt, és ... éljetek! MONOSZLÖI M. DEZSŐ FECSÖ PAt 17