A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

Állatok a világtörténelemben Nc menjünk vissza egészen a Bibliáicf:­Ne beszéljünk most a paradicsomi kígyó­ról. Noé olajággal visszatérő galambjá­ról vagy Bálaám mezopotámiai próféla emberi nyelven megszólaló szamaráról, melyről Mózes IV. könyve tesz említést. Hagyjuk a meséket, s kezdjük mindjárt a történelemnél, a történelmi mondák­nál. hiszen itt is találunk éppen elegendő „adatot" azokról a nevezetes állatokról, melyekről a történetírók megemlékeznek. Szóljunk elsőnek a sasról. ^gT A sas már nem a Bibliában, ^B? hanem a világtörténelemben kap fontos szerepet. Az idő­számításunk előtti 335. eszten­dőben lezajlott arbeiai csata előtt Nagy Sándor tábori asztrológusa, egy bizonyos Arisztandrosz nevű görög, a sasok röp­tét kémlelve ügy látta, hogy a perzsák felé repülő madár győzelmet jelent a ma­cedóniai hadak számára. S valóban. Nagy Sándor 35 000 embere le is győzte Dárius király 600 000 emberből álló hatalmas se­regét. A sas később a rómaiak, majd a rablólovagok jelképe lett. De szóljunk intelligensebb állatról is, például az ele­fántról. Az elefántoknak fontos szerepük volt az ókori ütközetekben. Hannibáltól Julius Caesarig minden hadvezér alkal­mazta a csatákban ezeket az „élő tanko­kat". Caesar még Britannia meghódítá­sára is elefántokkal indult. A róka se játszott jelentéktelen szere­pet a történelem során. Különösen pedig a róka farka. Mikor Arisztomenesz az időszámításunk előtti 635. esztendőben súlyosan megsebesülve a csatatéren he­vert, utolsó erejével belekapaszkodott a hullák közt settenkedő róka farkába. A menekülni igyekező róka farkát mar­koló Arisztomenesz ügyesen kisiklott a csatatér körül táborozó spártaiak közül, s így mentette meg az életét. A ludak világtörténelmi szerepét úgy­szólván mindenki ismeri:- Egy galliai had­vezér 489-ben (vagy i. e. 390-ben — a történetírók adatai ugyanis nem egyez­nek) el akarta foglalni a kifosztott Róma utolsó erődítményét, a Kapitóliumot is, ahol 80 kiváló patricius és Róma ifjainak színe-java keresett menedéket. A táma­dók valósággal lábujjhegyen közeledtek a Kapitólium falaihoz, de a Junó istennő tiszteletére nevelt ludak meghallották lé­péseiket és éktelen gágoqásba kezdtek. A védők felébredtek, a támadókat visz­szaverték, a ludak pedig — örök hírnév­hez jutottak. A történelemben szereplő kutyák száma olyan nagy, hogy ^^Wpr helyszűke miatt közülük is csak a legfontosabbat említ­hetjük. Anglia történelmében ugyanis egy kutya jelentett döntő for­dulatot. Mikor VIII. Henrik az előtt a vi­lágtörténelmi döntés előtt állt, hogy a katolikus egyházzal és feleségével, Ara­góniai Katalinnal szakítson, Whitshire hercegét követségbe küldte a pápához, hogy válásához a szentatya jóváhagyását kérje. A herceget, mint mindig, ezen az útján is elkísérte hűséges kutyája. Mikor Whitshire hercege térdrehullva kézcsók­ra járult a pápa elé, kutyája úgy vélve, hogy gazdájának valami bántódása esik, nekiugrott a szentatya lábikrájának, s alaposan beleharapott. A tárgyalásokat persze nem folytatták tovább ... A világtörténelem legnevezetebb tevéje az a bizonyos dromedár volt, mely Ais­hát, Mohamed özvegyét hordozta hátán a 655. esztendőben lezajlott csatában. Bár a csata végén Aisha fogságba esett, egyes beduin törzseknél még ma is szokásban -van, hogy harcba indulásuk előtt a törzs legszebb és legelőlekőbb lányát tevehátra ültetik, s így indulnak vele együtt a küzdelembe . . . ft» A történelem első oroszlán-LgrcgjffljP jávai Androkiesz históriájában találkozunk. A rabságból el­menekült Androkleszt elfog­ták. s a római Colosseum ki­éheztetett oroszlánjai elé vetették. De az Androkiesz közelében vicsorgó oroszlán ahelyett, hogy nekiesett volna a védtelen embernek, szelíden odasompolygott hozzá, s kezét-lábát kezdte nyalogatni, mint valami ártalmatlan háziállat. Az oroszlán ugyanis felismerte a szerencsétlen An­drokleszt, aki sok-sok esztendőnek előtte kihúzott egy tövist a lábából. Az ered­mény: nem csupán az oroszlán kegyel­mezett meg Androkiesz életének, hanem a meghatott császár is. Plutarchosz említi, hogy Marcus Anto­nius császár diadalmi szekerébe oroszlá­nok voltak befogva. Heliogabalusz sem adta alább. Hámon, karthágói hadvezér pedig még a személyes felszerelését is oroszlánja hátára köttette. Az oroszlán neve többször is szerepel a történelem­ben, mint címzés. Mohamed veje, Ali az „Isten oroszlánja" jelzőt biggyesztette neve mellé. Ismerjük Oroszlánszívű Ri­chárdot is (I. Richárd). Henrik braun­schweigi herceg „Oroszlán Henrik" néven vonult be a történelembe. Gusztáv Adolf svéd királyt pedig „Európa oroszlánja" néven emlegették széltében-hosszában. Az abesszin császár ma is használja a „Jú­da oroszlánja" címzést. Azt is tudjuk a történelemből, hogy II. Rudolf császár, a prágai Hradzsin idegbajos uralkodója nagyon szerette az oroszlánokat. Ludo Zűbek „Doktor Jesenius" című történel­mi regényében említést tesz arról a jós­latról, mely szerint Rudolf császár élete Tycho Brahe horoszkópja szerint szoro­san összefüggött Mohamed nevű kedvenc oroszlánja életével. S csakugyan, mikor a nevezetes állat kimúlt, a császár már haldoklott... A történelem lapjairól is­mert lovak közül az első hely Sándor Bukefalos nevű lovát f<J\ illeti meg. Caligula, az elme­beteg római császár konzullá nevezte ki Incitatus nevű paripáját. Na­póleonnak több nevezetes hátaslova volt. Amelyiken a Szent Bernát-hágón átlova­goit Szeiermarknak hívták. A többi neve: Marengó, Wagram, Szolimán stb. Komoly szerepük volt a történelem­ben a patkányoknak is. Sennaherib asz­szír királyt például (i. e. 705-681) csak azért győzték le, mert az egyiptomi pat­kányok a csata előtti éjszaka elrágták katonái íjait. A kígyó történelmi szerepe is említés­re méltó. Kleopátra császárnő a vesztett actiumi csata után mérgeskígyóval ma­ratta meg magát. Szóljunk végül röviden a farkasról is. Nőstényfarkassal kezdődik Róma törté­nete. Ez táplálta Romuiust és Remust, a két testvért, akik később a várost a Ti­beris partján megalapították. S ha már a farkassal be is fejezzük a világtörté­nelemben szereplő állatokról szóló rövid beszámolónkat, említsük meg azt a tényt is, hogy a civilizáció elterjedése talán éppen ennek a ragadozónak létét fenye­geti legjobban. Sok szerepe már nem­igen lehet a világtörténelemben. A farka­sok száma rohamosan csökken, s ma már főként a mesékben fordulnak elő. Nagy­anyó ruhájában ijesztgetik Piroskát. Igaz, nemrég azt olvashattuk a napilapokban, hoqv hazánkban is akad itt-ott néhány példány. A távoli lengyel pusztákról jön­nek; ide hajtja őket a tél hidege. De so­káig nincs itt maradásuk. Szervezett va­dásztársaságok indulnak ellenük, s el­pusztítják őket, hogv ne tehessenek kárt sem emberben, sem pedia a vadállomány­ban vagy a háziállatok között. ZÓLYOMI ANTAL Nagy emberek, kis történetek KEDVEZŐ AJÁNLAT A idösebbik Dumas, a nagy fran­cia regényíró híres volt jószívű­ségéről. Egyszer felkereste öt egy ,,lecsúszott" írótársa, és patetikus hangon kiabálni kezdett: - Eelakasztom magam és há­rom gyermekemet, ha ön azonnal nem ad nekem háromszáz frankot! A regényírót meghatotta kollé­gájának kétségbeesése, és teljesí­teni akarta kérését. Hiába kutatta át azonban minden zsebét, kétszáz franknál többet nem tálált. - Nem adhatok többet - mon­ta sajnálkozva. Ennyit nem használhatok! - őr­jöngött a kétségbeesett férfi, és eltolta magától a felkínált össze­get. - Háromszáz frankra van szük­ségem! Különben én és gyermeke­im elpusztulunk! Dumas pillanatnyi gondolkozás után így szólt: — Mondja, kolléga úr, nem vol­na lehetséges, hogy egyelőre csak saját magát akasztaná fel, a gyer­mekeit pedig későbbre hagyná? A ZENESZERZŐ ÉS A KÓRUS Händel, a nagy zeneszerző egy angol lord vendége volt. A lord finom borral kínálta meg, mert tudta, hogy Händel nem veti meg a jó italt. A második üvegnél az­tán a házigazda megkérdezte ven­dégét: — Nos, hogy ízlik a bor ? . .. Van-e olyan varázsos és kábító, mint Händel oratóriumai ? — Jó bor - felelte a zeneszer­ző. — Más borom is van — hence­gett a lord. - Portói, tokaji, bur­gundi, rajnai, görög ... A HÍRNÉV RELATIVITÁSA Jan Kiepura, a világhírű teno­rista hosszabb vendégszereplésről tért haza. Az étkező kocsiban egy feltűnően kedves idősebb úrral is­merkedett össze. — Végtelenül örülök, hogy önt megismerhettem — mondta a ba­rátságos öregúr. A tenorista boldogan mosolygott: — Hiába, mégiscsak más ott­hon, mint külföldön! Képzelje, kedves uram, Amerikában még az is megtörtént velem, hogy valaki megkérdezte tőlem, ki vagyok. Hát meg is feleltem neki! Csak ang­nyit mondtam: Kiepura! — és ott­hagytam! ... S a barátságos öregúr megértően mosolygott: — Pompás! Ragyogó!... Dehát tulaidonképpen mi az Ön igazi neve? — Ide valamennyivel'. — kiál­tott fel Händel. - Az oratórium­hoz kórus kell! AZ AKKORDMUNKÁS Liszt Ferenc egyszer kénytelen volt egy kis vendégfogadóban éj­szakázni. Amikor a fogadós eléje tette a vendégkönyvet, tréfából a foglalkozást így írta be: — „Akkordmunkás." A fogadós hitetlenül nézte az elegáns urat. — Mutassa az ujjait! Liszt mosolyogva teljesítette az óhajt. — Nem igaz, amit beírt! — morgott a fogadós. Ilyen kézzel nem lehet valaki akkordmunkás. — De igen — tréfálkozott Liszt. — Ön csak félreértette a dolgot. Én ugyanis a zongora akkordjain dolgozom ... — Vagy úgy — mosolygott a fogadós —, hát akkor miért nem írta ide becsületesen és "érthetően, hogy „zongorahangoló" ?.'... 14

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom