A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

A villamosvasút Csorbató felől az •acélsínek kattagó zenéje mellett robog a tátrafüredi állomásra. Az élén két fedett, a végén ülésekkel és párkánnyal fölszerelt két nyitott kilátó kocsival. A zárt vagonokból kevesebben szállnak ki, de annál többen ugranak^ •le a hátsókról. Fiatalok, turisták, kirándulók a Tátralomnic felé tartó másik szerelvényre kapaszkodnak. Az öregek ellenben kimérten, nyugodtan a zárt kocsikba szállnak. Köztük egy fiatal asszonyka csecsemővel a karján, eleven fiúcskával az oldalán. A nyugat felől érkezett vonat lassan leereszkedik a lejtőn a Magas-Tátra kapuja, Poprád felé. Az utasok legtöbbje a poprádi állomásról tovább utazik. A lomnicí kirándulók a szerelvényen letelepedtek, és vígan búcsút intenek a távozók. A forgalmista indulást jelez, a másik vonat is lassan kelet felé gördül. A közbeeső két megállóhelyen új utasokat vesz föl... átgördül a Fehérvíz hídján . .. fut... fut... és egyszerre megtorpan ... Mindenki felfigyel: mi az... mi történt ? Miért álltunk meg a nyílt pályán, talán baleset történt? A vonat vezetője belép az első kocsiba, és ujjával kifelé mutat az ablakon. — Nem kell megijedni: a tisztáson két farkas áll! A töltést szegélyező tisztáson valóban két szürke ordas áll mozdulatlanul. A fiatalasszony egyik karjával riadtan magához szorítja csecsemőjét, a másikkal szorosan magához öleli tátott szájjal bámészkodó fiacskáját. A vezető a második kocsiban is fölhívja az utasok figyelmét a Nemzeti Park ritkán látható lakóira, majd kilép és a nyitott vagon utasainak is bemutatja a ritka vendégeket. Szótlanul, lélegzetvisszafojtva száz szempár tapad a két barna tekintetű ordasra. De ezek is mereven nézik a furcsa „állatot", amely vad dübörgéssel közeledett és emberekkel megrakva hirtelenül megállt. E váratlan meglepetés bővülete mozdulatlanná, hangtalanná merevíti a bámészkodókat, akik hamarjában nem ismerik fel a ritka találkozás rendkívültségét. Valaki a nyitott szerelvényről a kocsi vezetőnek halkan suttogja: — Murgas erdész alattunk a munkások mellett van! Az egyenruhás erre megfordul, az erdőbe fut és hangosan kiált: — Halló, Murgas! — Mi a baj ? — jön a válasz. — Két farkas áll a vonatom mellett! Siessen a puskájával. — Már jövök — feleli az erdész. Erre megtörik a „farkasszem nézés" bűvölete. A két barna szempár még egyszer végigsiklik a 1 bámészkodókon, az egyik ordas lépésben elindul az erdő felé, a másik követi, és a fenyők közötti homály elnyeli alakúkat. Nagysokára megjelenik a két lihegő férfi. A zöldesruhás puskával a kezében fürkészőn kutat, de egy utas megnyugtatja: — Most mentek be az erdőbe! Erre megtörik a hallgatás varázsa. Száz szó röppen egyszerre a levegőbe és mint a megriasztott madarak csaponganak. Ki indulatosan, ki megkönnyebbülve szólal meg, mert mindenki megszabadult a meglepetés izgalmától. Egy nő megszólítja a mellette ülő férfit. Talán a férjét: — Lefényképezte őket? A kérdezett riadtan nyakán lógó gépecskéjére néz: — Elfelejtettem — nyögi válaszként. — Mamlasz! — hangzik az elismerés. — Majd megörökítem őket, vigasztalja a sanálkozót az erdész. Míg oldaltáskájából előkotorja szolgálati naplóját, a kocsivezető ismét elfoglalja helyét, az áramot bekapcsolja, a szerelvény lassan megindul. Erre a fiúcska ragyogó szemmel mamájához fordul: — Nem ették meg Pircskát ? A zöldkabátos sapkáját tarkójára tolja, ceruzáját megnyálazza és jegyez: — Délelőtt 10,30-kor a 6 kilométeres kőnél a vasúti sínek közelében megjelent két farkas. A megállított vasúti szerelvény utasai több percen át mozdulatlanul méregették őket, aztán eltűntek az erdőben ... Verőfényes délelőttön íme így találkozott a tátrai fenyők birodalmában a természet ősisége a gépesített civilizációval a mese színessége pedig a szürke valósággal! JURÁN VIDOR Szilvafák, sziivafák, csupa lombos, terhes ág, csupa csipke, csupa dísz, piros szilva, piros szív. Levelek, levelek, tapsikoló gyerekek, hancúrozó nebulók, mennyi öröm, mennyi csók! Barna ág, fényezett, szilvafürtök, kényesek, illatosak, rangosak, hamvasak, harangosak. Szilvafák, tornyosak, selyemsátrak, rojtosak, földrecsurgó levelek, rajtuk finom erezet. Gyöngyharmat, rózsavíz, égi illat, égi íz, szilva, szilva, cukros ág, kedves, öreg szilvafák! DÉNES GYÖRGY Reménytelen eset Csodálkozó ámulattal néztem tálán kissé túlzott magabiztosságát, mely húsz esztendejének és csinosságának teljes tudatában sugárzott belőle. Amint az utca sarkán jelbukkanó orvos ismerősünket, Lacit megpillantottuk, fitos orrocskáját az égnek emelve, fejének egy biztos mozdulatával hátra vetette a játszi szellővel kacérkodó fürtjeit: — Én is orvosnak készültem - mondja affektálva, miközben valami sajátos mozdulattal rezegteti oldalra fordított fejét. Amihez persze joga is van, ugyebár, mert hisz ö nem akárki — ő orvosnak készült! Hogy a doktori cím helyett élete végéig az „orvosnak készültem" büszke meghatározást használja, a többi egyszerű páriától való megkülönböztetésül, csupán az „Ismétlés a tudás anyja" latin aranymondás heytelen értelmezésének köszönhető. A rómaiak bölcs mondásban szereplő ismétlést valószínűleg a tanulásra, ó pedig az iskolai évfolyamra alkalmazta. Bár ami azt illeti, meg kell vallani, nem csekély sikerrel. Persze, amíg lehetett. — Szervusz! — rezzent fel gondolataimból a már hozzánk érő Laci hangja. Megáll egy pillanatra, csak néhány szóra: sok a dolga. Siet, mint mindig.. . Most is a Vöröskeresztbe igyekszik előadást tartani valamiről. Még néhány szó és máris búcsúzik. - Szervusz, viszlát — mondja és máris lohol tovább. A bájos majdnem-kolléganö a távolodó Laci után néz. Valami lenéző és elnéző fintor buggyan lebigyesztett ajkán: - Nem is néz ki orvosnak! — Én is utána tekinC tek - tényleg. Egyenletes, hétköznapi léptekkel méri az aszfaltot, mint bármely közönséges halandó. Még csak az orrát sem veti a derűs kék égboltozatnak, és a fejnek az a bizonyos rezgetése is hiányzik. Szegény, szerencsétlen barátom ... látszik rajtad, hogy te nem készültél szintén orvosnak. — Te csak akartál és egyszerűen azzá lettél. Hiába, reménytelen eset. LUZSICA MIKLÓS 9