A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

Amessze földön híres Felsővály gyümölcséről és szilvapálinkájáról esik itt néhány szó. A falu kicsi, kisebb talán már nem is lehetne, mert akkor puszta lenne. A Zsiha patak mentén száztizennégy faház húzódik meg és háromszáznyolcvanöt lélek él itt — ez az egész. Gyümölcsöse ellenben jóval nagyobb. A termő fáknak se szeri, se száma a dombos határban. Alma, körte, szilva, dió, cseresznye, barack, eper és meggy terem itt, de nem csupán néhány zsákra vagy néhány szekérre való, hanem több vagonra való egy-egy gyümölcsfajtából. Ha jó a nyár, húsz vagon alma, szilva, nyolc-tíz vagon dió, három vagon körte jelenti a csúcstermést. És ilyenkor a vályi ember, boldog, jól érzi magát, nem cserélne senkivel. Áldja, ezerszer áldja okos elődjét, aki éppen itt, a tornaijai járás legszélén, ezen a jó agyagos talajon vert fészket, ahol a véletlenül elejtett magból oltás nélkül is terem1

gyümölcs. A falu legöregebbjei mesélik, de a fiatalabb korúak is tudják azt a minden hajlékban mosolyt csaló epizódot, hegy ha régebben a vásárokat járó vályi embertől megkérdezték, hová való, nem kis büszkeséggel felelte: „Vályba, a jó földre!" Persze ezzel csak nyáron dicsekedett, amiker a fák roskadoztak a piruló gyümölcsök alatt. Télen mást felelt. Télen azt felelte: „Vályban nyomorgok!" Nyilván nagyon komoly, bölcs értelem lappangott a kétféle válaszban. Annyi bizonyos, hogyha az e vidéki embert megkérdenék, melyik szerinte az évszakok királya, habozás nélkül mondaná: a nyár. Mert természetesen és magától értetődően a nyár itt minden: bizalom, reménység, álom; a télen megvékonyult zsebek élesztője, az élet százráncú arcának kisímítója. Gyümölcs, gyümölcs. A tömérdek sok fa már a negyvenes években változtatott a falu képén. Utöt-kopott házikot varázsolt szélére — hivatalosan engedélyezett pálinkafőzőt. Ez a kis, fehérre meszelt bődé három völgyön tette ismertté a felsövályi gyümölcsök. levét. És ez a dolog jobbik része. A másik, a rosszabb, hogv a gyümölcs egykor nem kívánatos személyeket is csalt be a faluba, hogy csak a csendőröket említsük. Ezek örökké a pálinkafőzök után szaglásztak, és úton-útfélen belekötöttek a vályiakba: — Bátyám,- néném, hol főznek ebben a faluban pálinkát? Addig kötödtek, szimatolództak, amíg egyszer az egyik napszítta arcú vénember szánalomből-e vagy méregből, de elvezette őket a templomhoz, és ott indulatosan azt mondta: — No, ebben az egy házban nem főznek, de a többiben mindenütt! Azért senki se gondolja, hogy ahol -gyümölcs van, ott-minden más is van. Nemcsak gyümölccsel él az isten teremtménye. ÉÍ egyébbel is. De ez az egyéb Felfiövályb^n már nehezen kerül elő. Elég nagy a határ, ezerhatszázhatvanöt hektár, és ebből csak háromszázhuszonöt a szántó. A lélekszám ugyanakkor háromszáznyolcvanöt. Tehát méq egy hektár termőföld sem jut egy személyre. Az első köztársaság idején az édes otthontól messze Dobsinán, Rozsnyón, Rőcén favágással és fafaragással foglalkozik a falu munkaerejének egyharmada. Télen szél irányában és szél ellenében vándorol, nyáron pedig a Beélik és Gosco birtokain arat Alsóvályban. És ez igy megy kilencszáznegyvennyolcig. Azután másképp. A felsövályi ember otthonához közel traktorállomáson és állami gazdaságban kap munkalehetőséget. De még a munkalehetőség sem minden. Egy ilyen istentől, embertől elzárt faluban más kellett az üdvösséghez- — egységes földművesszövetkezet. Meg is alakul szépen ötvenkettőben az egész falu részvételével, és hozza a villanyt, a mozigépet, a rendszeres autóbuszjáratot, a hangos híradót, hozza a nagy négylámpás rádiókat és a kezdeményezést új hajlékok megalkotására, művelődési otthon és övoda felépítésére ... Dombon állunk, a falu északkeleti részén Varga József titkárral, Kosztur Kálmán tanítóval és Bárdos Bálint dinnyecsősszel. Innen a tetőről tekintgetünk a házakra, amelyek lányos szemérmességgel húzódnak a gyümölcsfák ölelő karjaiba. Előttünk másfél hektárnyi dinnyeföld. Őrzője pásztor és csoportvezető egy személyben. Alacsony, szikár, bajszos hatvanas ember. Bőbeszédű, újságíróknak való falat. A kertészkedés tudománya a kisujjában. Ezen a nyáron is olyan dinnyét termelt, hogy aki megkóstolhatja, sokáig szájában hordja az ízét. A titkár meg a tanító mondja, hogy ez a kifáraszthatatlan öreg a kalyiba előtt szeret leginkább álldogálni, és vajon miért? — Ránézhetek a falumra - mondja csendesen Bárdos Bálint. - Láthatom, hogyan változik, alakul. Mikor én ide kerültem, nem volt itt jóformán semmi. Csak a sok gyümölcsfa. Oszt egyszerre hogy megváltozott minden. 'Földem lett nekem is. — Mikor lett földje? - kérdi a tanító. — Hát ötvenkettőben, amikor a szövetkezet megalakult, öreg fejjel értem meg ezt a jó dolgot, és hogy megfiatalodott a lábam. Azóta meg sem állok, csak megyek, csak dolgozok, mert tetszik tudni, kemény életet éltem én a mások birtokán, oszt nagyon tudom értékelni a mostani sorsom. — Egészséges még? — veti közbe a titkár. — Nem mondhatnám. Fáj néha a gyomrom. A doktor meg is vizsgált már, és megparancsolta, hogy még sört se igyak. Hát sört nem is iszom, csak szilvapálinkát, mert a vályi ember arról nem tud elszokni halálig. Volt egyszer úgy is, hogy az orvosok lemondtak rólam. Én akkor sem mondtam le a pálinkáról. Mégis élek, itt vagyok! Nevetünk, derülünk a szavain, nagyon is természetes észjárásán, azután kívánságára körülülünk egv hatalmqs görögdinnyét. Kostoljuk meg, ízleljük meg — ez az óhaja. Jókora szeleteket nyom a kezünkbe. Eszegetünk. És a közeli, távoli qyümölcsösökre pillogunk. A tanító nem győzi eléggé dicsérni a dinnyét. — Jó íze van! — mondogatja. Az öreg sokáig nem szól, csak mosolyog, derül, boldog arccal. — Akárcsak az éietnek! Aztán elhallgatunk. A hirtelen kerekedő szélre figyelünk. Ügy tűnik, mintha a jó vályi földbe gyökeret eresztett fák ebben a pillanatban az öreqember szép szavaira bólintgatnának. MACS JÖZSEF