A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-27 / 39. szám

KRÜDY GYULA A madridi dal Egyszer egy felvidéki városba érkeztem, a tornyokban szinte versenyezve szólottak a harangok, az utcákon jószagú falombokból és virágokból oltárok voltak emelve, tömjénfüst és rozmaringillat szálldosott a levegőben, mezei virágok, hosszú szárú füvek, és frissen vágott gallyak a mezők és rétek szagát hozták a városba. Csupán egyetlen helyen üté meg egyéb szag az utazó orrát. Egy nagyon régi, földszintes, bolthajtásos ház állott egy utcában, és pléhből vert söröspoharat nyújtott előre a kéz a kapu alatt. Egyéb kocsmajelvény hiányzott is a házról. Délután tehát itt • megtelepedtem, miután szinte elfáradtam a harangzúgásban, a piros ruhás ministránsfiúk énekében, a papok fehér ruhájának látásában és az utcákon emelt oltárokhoz vándorló tömeg zümmögésében. A férfiak fedetlen feje felett, mint az árnyék szállott a gyertyák és a tömjének füstje, nagy céhzászlókat cipeltek lassú méltósággal, mintha valamély eleven, élő személyiséget vinnének zökkenés és fáradtság nélkül, a fiatal nők fejét fehér virágok ékesítették, és szinte látható volt buzgó imádságuk, amint szájukat elhagyta, és halovány buborék alajákban röppent felfelé a napfényes levegőben. Valahol állandóan szólt egy öreg orgona, mint egy végtelen síp bugása a távolban, és láthatatlan kis hegedűk játszottak cincogó nótákat, amint a virág és kalász szagú menet egyik utcából a másikba fordult. A hegyen olykor elpukkant a mozsár, és ilyenkor mindenki a lőporfüstöt és felvillanó tüzet nézte, ünnep volt a városban. A régi kis sörházban azonban oly csendesség honolt, mintha egy másik városba valók volnának a fekete tornyok, aluszékony barna bástyák és visszhangos fedett hidak, amelyekben úgy kopogott a lépés, mintha az út innen a másvilágra vezetne, a gyöngén beszűrődő világosságban régi szentek és főurak életnagyságú, fába festett képei őrködtek a híd belsejében, egy piros bajuszú király a híd közepén egy kalácsképű és hosszú orrú asszonyságot térdepeltet a lábainál. Egy bocskoros öreg ember lóháton ment végig a hídon. A messzeségben a fekete tornyok harangjai úgy viaskodtak egymással a magasságban, mintha fehér sólymok harcolnának a ragyogó, felhőzetlen égboltozat alatt. A gazda talán a zászlót vitte valamerre, huzamos ideig üldögéltem a kútszerü, nyirkos udvarban, bádoggal fedett asztal mellett, a szomszéd ház salétromos falán egy fehér függönnyel fedett ablakocska volt, amelyről később megtudtam, hogy a városi nők leshelye, ahonnan férjeiket, vagy vőlegényeiket a sörházban való mulatozás alatt figyelni szokták. Egy mellbeteg varrónő lakott az ablak mögött, és szegény bizonyára sokat hervadt, azért, hogy a nők úgy szeretik a férfiakat, hogy a kocsmába is utánuk mennek. Később régi polgárőrségben fegyvereket vettem szemügyre a falon, egy szürke egér szaladt keresztül a szobán, és azután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordők, korhadt dongák és kimustrált, vén borospalackok levegőjében. - Mit pá?ancsol az uraság ? Üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Áz egyik félcipőcskéjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a szalagot. A bal kezén kékköves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, .és az állá alatt bíborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka, bizonyára nem először volt mosásban, oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid kockás szoknyácska alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét kocsmahelyiségbe. Az arcán három vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó völna két vérmes ajkát az orr tövébe, a szeplőcskék fölé helyezni. A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margóinak hívják. — Nem Margitnak, sem Margarétának — mondta meglehetős komolysággal — hanem Margóinak, mint a nagymamát. Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmároslányok, akik miatt egykor a középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha .egy messzi századokban elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéről elszökött, és hosszú ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre és a szobába ereszkedett. Igen, én ültem itt már valaha, valamikor ... És ha figyelmesen a lábamra pillantok, nagy, országjáró zsoldos-csizmákat találhatok ott, a mellemen fehér csipkenyakkendő fodra és a süvegem mellett bizonyára kékcsőka szárnya. A Margot kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig semmitmondó, barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a kehely felett röpködő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők tekintetéten mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni. Én messziről jövők, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély kardvágás is valahol az arcomon. A kocsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott: — Különben a dóm olyan magas, hogy ádventben erre jönnek le az angyalok az égből. Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint a folyó tükréh a hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a feje tartásában, és most változtatva helyzetén a bal karját és tenyerét helyezé alá, így szólal meg: — A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött. — Szép város, voltam benne — felelek. — Az ottani királynak igen jó aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy fekete szemű asszony egy dalra tanított egy este. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám neked, te gyönyörűség. A leány dorombolt. — És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás elfelejteni. - Dehogyis nem! - kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. - Előbb felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat érzünk a bivalybőr alatt, mintha elvesztettünk volna valamit, egy gombot vagy egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és érzem a madridi éjnek vadalma virág illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és az asszony meleg lehelete, mint meszsziről jött jó szél elhúzódik a fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli lovagláskor elalszom a nyeregben és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem .folyt. Miért is felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és ő egy másik katonát hivott erkélye alá... Mindent el lehet /elejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt nem, aki nem lett a miénk. - Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki nálunk járt. Vörösbarna szakálla volt, hosszú hullámos haja és kék szeme, mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a kocsiján -szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint mikor a magányos madár egyet füttyent az erdőben. - De téged igazán szeretlek és soha el nem felejtelek — mondtam, és felemelkedtem a helyemről. (Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát sem éreztem.) A leány felemelte szentséges két. szemét. - Soha? - kérdezte. A szívemre hajtotta a fejét. - Dobog — mondta csöndes örvendezéssel. Ezután nemsokára hazajött a régi sörház, öreg gazdája, a leány kisurrant a szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával irta össze a számokat. Tovább utaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálrafáradt az ünnepnapon. Éjjel egy vasúti kocsiban egyedül, meszszire, hirtelen, hangosan mondtam: - Margot, 19