A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-12 / 28. szám

Július van. A iriayas nyári ég kéklő, vég­telen legelőin sza­pora felhönyájak rohannak messzi tájakon. Az arány­ló kalásztenger le­lett lusta darázs­rajok ringatnák fülbemászó dongásukkal zümmögő álomba a nyári délutánt, ha kombájnok zúgása és barna, izmos legé­nyek s lányok vidám szava nem riasztaná fel tespedésükből a forró mezőket és réteket. Pi­pacsok, búzavirágok szorongva figyelik az út mellől a vörös nyár vörös táltosának harci robogását, hallgatják a poros és izzadságszagú aratók szilaj nótáit - az új kenyér himnu­szát. Ebbe az örök búzatermő és paraszti nyárba gólyahírként érkezett a magas bércek, lom­bos erdók, ezüst tavak és egy festői vízesés, a Patyolat-zu­hatag hangtalan üzenete. Vágyaim antennái felfogták ezt a hívó üzenetet, és máris vettém viharkabátomat s a hátizsákot, hogy elinduljak a kietlen ormok és kies völgyek ölén megbúvó fekete fenyvesek közé. És amikor a valóra vált me­sék gépmadara leszállt velem a poprádi repülőtéren, boldogan szívtam mellembe az ózondűs tátrai levegőt, majd meghitt pillantással köszöntöttem régi ismerőseimet, a tátrai hegyko­szorú óriásait, a Lomniei-csú­csot, a Kriványt... Nemsokára már a Csorba-to­nál voltam. A tó környékét ki­rándulók, turisták és nyaralók százai lepték el. Elégtelennek bizonyult a csónakkölcsönző, és zsúfolva voltak a vendég­lők is. Am mindennek megvan a határa! Legyen az ember bár­mennyire is kollektív lény, né­ha mélgis szeret meghitt ket­tesben lenni gondolataival és a hegyvidék szépségével. így aztán elindultam a Malom­pataki völgy irányába, és árnyé­kos erdei ösvényen egy jó órá­nyi gyaloglás után elérkeztem a Patyolat-zuhatag grenadln víz­függönyéhez. Itt sem volt ma­radásom. A vízesés feletti mere­deken sziklába épített lánc se­gítségével feljutottam az alsó Kecske-tóig, majd legyőzve a további barriereket, kétezer­egynéhányszáz méter magas­ságban megpihentem. A kőbál­ványok e csöndes birodalmában csupán zergék, szárnyas raga­dozók, bajszos, kedves mormo­ták élinek - ide csak a hágó­kon átkelő bércimádók téved­nek. Rövid pihenő után omlós úton felkapaszkodtam a Fur­kota alatti nyeregbe, és innen leereszkedtem a Wahlenberg­tóhoz. Mint függő kertek, lép­csőzetesen terültek el alattam a sziklateraszok, és lenn a tá­volban a Csorba-tó élő ezüstje csillogott. Lehet, hogy innen az oromról kél útra a reggeli szél is, és cikkcakkos csapáson lép­del le a völgybe, hogy felbor­zolja az alvó tó tükrét. Kilátás 1' Az osztervai nyeregben Hűsítő vize van a Wahlenberg tónak Ezt láttam a Poprádi tó felé menet

Next

/
Oldalképek
Tartalom