A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-12 / 28. szám

Július van. A iriayas nyári ég kéklő, végtelen legelőin szapora felhönyájak rohannak messzi tájakon. Az arányló kalásztenger lelett lusta darázsrajok ringatnák fülbemászó dongásukkal zümmögő álomba a nyári délutánt, ha kombájnok zúgása és barna, izmos legények s lányok vidám szava nem riasztaná fel tespedésükből a forró mezőket és réteket. Pipacsok, búzavirágok szorongva figyelik az út mellől a vörös nyár vörös táltosának harci robogását, hallgatják a poros és izzadságszagú aratók szilaj nótáit - az új kenyér himnuszát. Ebbe az örök búzatermő és paraszti nyárba gólyahírként érkezett a magas bércek, lombos erdók, ezüst tavak és egy festői vízesés, a Patyolat-zuhatag hangtalan üzenete. Vágyaim antennái felfogták ezt a hívó üzenetet, és máris vettém viharkabátomat s a hátizsákot, hogy elinduljak a kietlen ormok és kies völgyek ölén megbúvó fekete fenyvesek közé. És amikor a valóra vált mesék gépmadara leszállt velem a poprádi repülőtéren, boldogan szívtam mellembe az ózondűs tátrai levegőt, majd meghitt pillantással köszöntöttem régi ismerőseimet, a tátrai hegykoszorú óriásait, a Lomniei-csúcsot, a Kriványt... Nemsokára már a Csorba-tonál voltam. A tó környékét kirándulók, turisták és nyaralók százai lepték el. Elégtelennek bizonyult a csónakkölcsönző, és zsúfolva voltak a vendéglők is. Am mindennek megvan a határa! Legyen az ember bármennyire is kollektív lény, néha mélgis szeret meghitt kettesben lenni gondolataival és a hegyvidék szépségével. így aztán elindultam a Malompataki völgy irányába, és árnyékos erdei ösvényen egy jó órányi gyaloglás után elérkeztem a Patyolat-zuhatag grenadln vízfüggönyéhez. Itt sem volt maradásom. A vízesés feletti meredeken sziklába épített lánc segítségével feljutottam az alsó Kecske-tóig, majd legyőzve a további barriereket, kétezeregynéhányszáz méter magasságban megpihentem. A kőbálványok e csöndes birodalmában csupán zergék, szárnyas ragadozók, bajszos, kedves mormoták élinek - ide csak a hágókon átkelő bércimádók tévednek. Rövid pihenő után omlós úton felkapaszkodtam a Furkota alatti nyeregbe, és innen leereszkedtem a Wahlenbergtóhoz. Mint függő kertek, lépcsőzetesen terültek el alattam a sziklateraszok, és lenn a távolban a Csorba-tó élő ezüstje csillogott. Lehet, hogy innen az oromról kél útra a reggeli szél is, és cikkcakkos csapáson lépdel le a völgybe, hogy felborzolja az alvó tó tükrét. Kilátás 1' Az osztervai nyeregben Hűsítő vize van a Wahlenberg tónak Ezt láttam a Poprádi tó felé menet