A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-20 / 38. szám

LÖVI® ró XV. Fejés után Jolánka Pista mellé ül a jászol szélére. Lehajtja a fejét és hallgat. Pista átöleli a derekát: — Mi bajod, miért vagy olyan szomorú? Az asszony még mindig nem szól, csak hallgat, mint a néma, s közben megindulnak szeméből a könnyek. — Jolánka! Beszélj hát! Mélyet sóhajt az asszony: — Gyerekem lesz, Pista! Áz asszony derekáról lecsúszik a legény súlyos keze: — Gyereked ? — Igen... — Miért nem mondtad előbb? — kérdi Pista szemrehányóan, s mintha csalódás vagy fájdalom borongana a hangjában. Ügy érzi, hogy egy világ készül összeomlani a lelkében, minden álmával együtt. — Csak most tudtam meg — feleli az asszony halkan, — nem szólhattam hamarább. Pista cigaretta után kutat a zsebében, rágyújt. Igen éget: a nyelvét egv kérdés, mégse mondja ki. Jolán meg csak sóhajtozik mellette és tovább sír. :— Kié a gyerek? - böki ki Pista nagysokára. — A tiéd! Ismét csend borul rájuk. — Kié a gyerek? — kérdi újra a legény. — Mondtam: a tiéd! — Biztos, hogy az enyém? — zúdul fel Pistában a kétkedés. Biztos, vagy benne, Jolán? Jolán megsértődik: harag pírja önti el az arcát, dacosan felveti a fejét, és szó nélkül ott akarja hagyni Pistát, de az visszatartja: — Megharagudtál, Jolánka? — Miért vagy olyan hitetlen ? — Hát értsd meg a helyzetemet, Jolánka! Ä szívem szakadna meg a gondolatra, hogy nem az enyém! Nem érted? — Értem, hogyne érteném — feleli Jolán —, de azt is látom, hogy nagyon könnyen megy nálad a harag!... Mi lesz öt vagy tíz év utáni? Akkor milyen leszel, ha már most Így kezded!? — Olyan mint most! Akkor is számon kérem tőled a gyereket! — feleli Pista, és még egyszer megkockáztatja a kérdést. — Szóval... igazán, biztosan az enyém? — Kétkedj, ha nem hiszed! — veti Jolán könnyedén a szőt, de azért a szíve fáj egy kicsit, ki is mondja. — Én azt hittem, hogy örülni fogsz neki, Pista!... Csalódnom kellett... Az első csalódás, vajon mennyi követi még ? ... Pista utánozza az asszony sóhaját: — Vigyázni fogok magamra, hogy több csalódás ne érjen, te csillagszemű asszony! — mondja cigánykodva, aztán magához vonja Jolánt és nagyon szerelmesen, soká csókolgatja. — Ugye, most csillagszemű vagyok, de az előbb eltaszítottál magadtól — mondja szemrehányóan az asszony. — Igazán... Nem is emlékszem rá — mosolyog Pista és tovább csókolgatja Jolánt. A csók forrósodik, a vér mozgolódik, s körülöttük már a szerelmi játék harsonáinak akkordjai zengnek ... Furcsa zajra lesznek figyelmesek. Ahogy jobban körülnéznek, észreveszik, hogy a fejőedényre ágaskodó macska szaporázza apró nyelvecskéjével: méri az edény tartalmát. Oda a hangulat, szertefoszlik a varázs. A konyha felé menet még megegyeznek, hogy majd az éjszaka mindent megbeszélnek pontosan. * * * Éjfél lehet. Az eső már nem esik. Á csillagos ég alatt itt-ott felhők szundikálnak. Kicsit lehűlt a levegő, mégis benne dalol a nyár minden szépsége. (Folytatjuk) A velencei campanile összeomlásának évfordulójára Én már nem láttam a régi campanilét, a velencei Márkus tér évszázados harangtornyát, mely egy napsugaras nyári délelőttön — pontosan 57 esztendővel ezelőtt — hatalmas robajjal összedőlt. Csak annyit tudok, hogy Velence amúgy is kicsit babonás őslakói még ma is megborzadnak ezen az évfordulón. 'Az „új" campanile — ez is közeledik már a 60-hoz — közelében, a Quadri kávéház pléhasztala mellett szürcsöltük a citromos vermutot, s közben régi barátom, Carlo Pentasuglia így mesélte el a katasztrófa történetét: — Majdnem száz méteres colt a régi harangtorony is, mely ezer esztendeje állt a Márkus téren. Hat dózse uralkodása alatt építették, körülbelül 250 éven át. Sokszor kigyulladt, sokszor érte villámcsapás, de a gyönyörű torony dacolt a veszedelmekkel, U t s dacolt — ameddig csak bírta — az idővel is. Aztán lassan, lassan elérte a sorsa. Nem az elemek külső támadása tette tönkre, hanem az idők hatalma porlasztotta el. Anyám mesélte, én még akkor kicsi voltam. 1902 júniusának elején hatalmas rés támadt a tornyon. A res egyre jobban növekedett. A hatóság kénytelen volt deszkafallal körülvétetni az építményt. Ezen a napon a hatalmas hasadékból kőeső zúdult a Márkus térre. A hivatalos személyek s a kivezényelt rendörök sietve hátra szorították a kíváncsiskodókat. Alig múlt el pár perc, s az évezredes torony hatalmas robajjal összeomlott... — Hat évvel ezután már készen állt az új torony. 1910-ben pedig elkészült a harangház is. Az egész építményt ugyanaz a 3 méter magas angyal koronázza, melyet a torony összeomlása után teljesen sértetlen állapotban találtak meg a Márkus templom kapuja előtt. Az „új" campanile magassága most az angyallal együtt pontosan 99 méter és 32 centiméter. 57 esztendeje áll a betonnal megerősített új harangtorony, Velence jellegzetes, művészi építménye... Reméljük, ez az új épület ezer esztendőnél is tovább kitart a helyén... így mesélt barátom, Carlo Pentasuglia, a napsugaras nyári délelőttön, pontosan az évforduló napján. Közben kicsit idegesen nézett jel a hatalmas építményre. De a torony nem mozdult. S amíg békében, egymás kezét fogva dolgozunk a világ népeinek megértéséért, azt hiszem, nem is fenyegeti semmi veszély. Én legalább is így láttam és így éreztem ezen az arannyal és kékkel ragyogó, felejthetetlen nyári reggelen... (ZÓLYOMI) A szobor Ügy tört rá az alkotás vágya, akár a láz. Műtermének csendes magányában éjjel-nappal gyúrta, formázta az élet- < telen anyagot. Kimerülten, de az alkotás gyönyörétől áthatva szemlélte beteljesedett művét. Ügy érezte, hogy a „Mosolygó ifjú" életének legsikerültebb szobra. Ezután meghallgatta a kritikát: a kollégákét, a rokonokét, a segíteni akarókét, a mértékadókét, a barátokét, a pozitívokat és a negatívokat.1 A bírálat kohójában megtisz-! tult a mű a hozzátapadó salak-1 tói. Mindenki elmondta a véleményét: — A száj túlságosan érzéki! A szobrász átformálta a szájat. — A szemből érzésnek kell áradnia! Megcsinálta. A homlokrész nem elég átszellemült! Szebb homlokot formázott. 1 — Túl gyerekes a hajviselete! Átjavította a hajat. — Az izmok túl kihangsúlyozottak! Lefaragott az izmokbői. Azután még egy csekély változtatást végzett. A kritika tüzében átformálódott művének ezt az elnevezést adta: „Gyászoló aggastyán" ... KARL FETZER