A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-20 / 38. szám

Első segély Fertőzött területen Célban állt. Az utasok kiszálltak. Az út felett keresztben hatalmas transzparensét csattogtatott a szél. „Üdvözöljük a Duklai Honvédelmi Verseny résztvevőit" — olvasta Pjotr Rocskanyin. Jobbra az elesett harcosok emlékmüve ívelt merészen a magasba. A távolban kilátótorony, melyet úgyszintén a Hadsereggel Együttműködő Szövetség tagjai emeltek. Megindult feléje a keskeny erdei úton. A toronyból hatalmas területet lehetett áttekinteni. Valahol a hegyek mögött, lengyen területen kell lennie Krosznónak. Előtte húzódott a vonaluk azon az emlékezetes szeptemberi éjszakán, amikor a Moszkalenko vezérezredes parancsnoksága alatt álló harmincnyolcadik szovjet hadtest parancsot kapott, hogy Kroszno térségében áttörje a frontot, a Dukla-szoroson keresztül közelítse meg a csehszlovák határt s Eperjes irányában törjön előre. A hadmüvelet második napján tűzvonalba került az első csehszlovák hadtest és fellángolt az elkeseredett harc a Duklaszorosért. Micsoda leírhatatlan lelkesedéssel vetették magukat harcba a katonák. Milyen elkeseredett küzdélmet vívtak minden négyzetméternyi területért. Akárcsak a besztercebányai fiúk háromtagú járőre, akik most hagyták el a rejthelyet és puskával a kezükben nekivágtak a háromezer mé-tgr hosszú távnak. Az első száz méter után várta őket az első honvédelmi betétszám, a kúszás. Rocskanyin lélegzetvisszafojtva figyelte őket. A földhöz lapulva, gyors iramban haladtak előre. Szépen, szabályosan mozogtak. Utána felpattantak és hamarosan eltűntek a már Lengyelország területén lévő bozótosban. Közben a rejthelyről újabb és újabb járőrök rajtoltak versenyzőtársaik lelkes buzdítása közepette. Rocskanyin elhagyta a kilátótornyot, és lassan ballagott lefelé a domboldalon. Baloldalt rózsaszínű füst terjengett, ez jelezte, hogy valamelyik kerület járőre most halad át a megfertőzött területen. És gondolatai ismét visszaszálltak a múltba. Akkor füstfelhő borította az egész tájat. Dörögtek az ágyúk, ropogtak a kézifegyverek, s lépésről lépésre nyomultak előre. Bobrka, Beszko, Dukla, Hirowa Gora, a szvidnyiki nyereg néma tanúja volt a harcosok hősi helytállásának. Minden boki>r mögül a halál leselkdett reájuk, minden golyónak pontosan a célba kellett találnia az ember ember ellen folytatott harcban, mert különben ... Felbukkant előtte a rögtönzött lőtér. Egyszerre két járőr tagjai tűntek fel a fák alatt. Lassították futásuk iramát, és a versenybirő utasítására elfoglalták a kijelölt lőállást. A várakozás pillanatai következtek. Aztán elcsattant az első lövés, majd rövid időközökben a többi. A betétszám teljesítése után a fiúk búcsút mondtak a lőtérnek, míg a versenybírák árgus szemmel vizsgálgatták a lőlapokat. -1 A besztercebányai járőr telitalálatot ért el, mind a kilenc lövés célba talált -hirdették hamarosan az első eredményt. — A bratislavai járőr tagjainak egy találata van. — Bravó, fiúk! — dicsérte meg önmagában Rocskanyin a besztercebányaiakat, tizenöt esztendővel ezelőtt is helytálltatok volna. A bratislavaiak még nem értenek a puska nyelvén, nagy kér, mert a harcban egyedül reája lehet támaszkodni. A lőtérről a gránátvetőtér felé vette az irányt. Hol is tartott gondolatban, az intermezzó előtt? A csehszlovák-lengyel határon, melyet ha az ellenség elkeseredett ellenállása következtében a kitűzött időpontnál később is, de sikerült elérni. Ezerkilencszáznegyvennégy október hatodikán az első csehszlovák brigád második zászlóalja reggel nyolc órakor átlépte a cseh-Átkelés a lápon szlovák határt a Dukla-szoros térségében, és kezdetét vette Csehszlovákia felszabadítása. Ettől a naptól kezdve Csehszlovákia határán ismét a fehér-kék-piros trikolór lobogott. Eljuthattak-e volna idáig, ha minden harcos nem lett volna mestere a harcművészetnek, ha lövéseik célt tévesztenek, ha a gránátok nem repülnek pontosan az ellenséges lövészárkokba? És ismét gránátok szelik a levegőt, igaz, hogy csak gyakorló-gránátok, s az ellenséget is hosszúkás deszkakeret jelzi. A versenyzők már szemmel láthatólag fáradtak, kimerítette őket a természetes akadályokkal teletűzdelt útvonal. Hosszabb ideig összpontosítanak, aztán nekirugaszkodnak a dobásnak. Éppen' a prágai versenyzők vannak soron. Első három hajításuk után felmorajlik az elismerés. Valamennyi talált. Ujabb összpontosítás, újabb találatok. Kilenc kísérlet — és valamennyi sikeres! Á maroknyi nézősereg elismerő tapsa kiséri a három fiatalt további útjára. A cél már csak egy kőhajításnyira van, a duklai emlékmű alatt. De a táv utolsó szakaszában még egy próbatétel vár a versenyzőkre. A járőr egyik tagjának, aki feltételezett kézsérülést szenvedett, elsősegélyt nyújtanak. Pjotr Rocskanyin a kötöző fürge kezét figyeli és közben - önmagát látja ... Sem akkor, sem ma nem tud pontosan számot adni, hogy is történt... Tompa csattanást érzett, a fü hüvösségét és a csorgó vér melegét. Elvesztette eszméletét. Valaki lehúzta zubbonyát, arra még emlékezik, aztán mér csak annyit tudott, hogy feneketlen mélységbe zuhan. A kórházi ágyon tért magához és akkor már — félkarja hiányzott... A szurkolók hajrázása hozta vissza a jelenbe. Az utolsó járőr is beérkezett a célba. Kifújták magukat, rendbehozták öltözetüket és most feszes vlgyázzban jelentést tesznek: - Parancsnok elvtárs, az ötvenkettes számú járőr befejezte a versenyt! Pjotr Rocskanyin az emlékműhöz vezető lépcsőkön megindult felfelé. örök dicsőség a duklai hősöknek — hirdeti a felirat. Alatta friss koszorúk, melyeket a Duklai Honvédelmi Képességi Verseny jubileumi országos döntőjének résztvevői helyeztek el. Az árbocokon csattognak a zászlók, de a tömegsírok felett pompázó vérvörös virágokat szél sem rebbenti. Méltóságos és mégis komor a csend. Pjotr Rocskanyin búcsúzik. Búcsút vesz Jaroslav Vedral tábornoktól, Jozef Cerveny alhadnagytól, Michal NosoviC harcostól és a többiektől, akik életüket adták a nemzet szabadságáért és most itt a sírkövek alatt alusszák örök álmukat