A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-06 / 36. szám

LOVICSEK XIII. Gáláknál nincs különösebb változás, csak az öreg Gál András komorsága mélyül, erősödik napról napra. Készül, készülődik a rettenetes tettre. Az elhatározás mély, kitéphetetlen gyökeret vert a lelkébe. Mielőtt János hazakerül a kórházból „rendnek" kell lenni a háznál! Janika is izgalommal a szívében számlálja a napokat. Ügy tűnik neki, mintha ráklábakon járna az idő, és nem előre, hanem visszafelé halad. Végre elérkezik a várva várt nap. A gyerek nyitott szemmel várja a felkelő nap elsó sugarait. Szárnyas madárrá szeretne válni és repülni, repülni az ismeretlen város felé — édesapjához. Aztán ráborulni a mellére és hallgatni a szíve dobogását, fején érezni kezének bársonyos cirógatását és újra hallani a szót, hogy, kisfiam... A világon azt senki nem tudja úgy kimondani, senki, csak egyetlen egy ember: az édesapja! Vakító kékségben pompázik az égbolt, egyetlen felhőrongy sem pettyezi ünneplő ruháját. A szél is lustán elpihent, levél sem rezdül, csak a madarak harsonája zeng szüntelenül... A kis Janika jókedve csak a kórház kapujáig tart. Az egyenruhás kapus mogorva nézése megriasztja a szivét. Görcsösen szorítja édesanyja kezét és fel-feltekint az arcára: mit lát rajta? Semmit. Se hidegség, se melegség nem tanyázik ott. A domboldalon komor épületek szerte-szét, lombsátor alatt kígyózó, rendezett utacskák, a padokon furcsa ruhás betegek. S ők csak mennek egyre feljebb az emelkedőn. Nem messzire magas törzsű fenyőfa büszkélkedik. Haragoszöld sátra alatt pirosra mázolt pad, s ölében egy ember cigarettázgat, egy kórházi ruhás ember — Gál János. Janika kutató szeme csakhamar felfedezi: szemvillanás alatt elválik az anyja kezétől és repül, mint a madár a fészkére. — Édes, kisfiam!... Kicsi bogaram!... hát eljöttél hozzám? — vonja magához Gál János gyöngéden az ő egyetlen, okos fiát. Janikának szavát veszi a sírása. Csak bújik, bújik az apja széles mellére és zokog, de olyan keservesen, ahogyan még soha talán. Az asszony is odaér. Kötelességszerűen megcsókolja a férjét, aztán leül a padra. Megtörölgeti izzadtságtól gyöngyöző homlokát és a gyerek felé fordul: — Bőgni jöttél ide? — Hagyd, csak hagyd! — csitítja János a feleségét és ismét megsimogatja a fia fejét: — Ne sírj, kisfiam!... Látod, már nem vagyok beteg, nemsokára hazamegyek. Csendesedik a gyerek sírása, már csak néha rándítja meg testét a szepegés, de még mindig úgy bújik az apjához, szinte hozzátapad. — Látom, jól vagy, János — mondja az asszony. — Még nem engednek haza? — Tegnap mondta a főorvos, hogy a jövö héten, talán csütörtökön . .. Elég is ebből ennyi... Majd másfél hónapja, hogy itt vagyok... tűnődik el János, és fia feje fölött valahová a távolba bámul. — Bizony, hosszú idő... — toldja meg az asszony, de ö meg a padlót nézi. — Lehet, hogy nem is nagyon hiányoztam — mondja kis idő múlva János, és az asszony keze után nyúl. Engedelmesen simul tenyerébe a puha asszonyi kéz, viszonozza a szorítását. Vagy mégis hiányoztam? Jolán még mindig a földet nézi, mintha onnan akarná leolvasni a választ. Furcsa, keserű érzések kavarognak benne, sírás fojtogatja, mégis egy pillanatra Jánosra villantja a tekintetét, de csak annyi időre, míg bólinthatja a fejével: de igen, hiányoztál..«. — Csak nem pityeredsz el te is?... — mosolyog János boldogan, mert úgy véli, hogy /felesége könnyei miatta, érette peregnek. — Csak a halottat szokás megsiratni, Jolánka ... Látod, hiszen egészséges vagyok, tán még egészségesebb, mint azelőtt! Várj csak, egy-két hónap múlva eszünkbe se jut, hogy hat hétig egymás nélkül éltünk. Elfelejtjük, mint egy rossz álmot. — Nem . .. nem akarok én sírni, de ha egy . . .szer muszáj ... Te... hetek én róla?... — hüppögi Jolán a zsebkendőjébe. Mikor egy kicsit lecsillapszik, megelevenedve a táska után nyúl. — Hoztam rántott csirkét, nem vagy éhes? — s bontogatja a csomagot. — Nem éhezem én itt, adnak eleget... Azért megkóstolom. Mégiscsak hazai... csirkehús ... meg te készítetted — mosolyog János, és egy szép pirosra sült csirkecomb után nyúl. — Egyél te is, kisfiam, tudom, úgysem ettél még máma! — Nem kell, nem vagyok éhes, édesapám — mondja Janika, és arrébb mozdul, hogy nyugodtan ehessen az apja. Szempilláján még ott reng egy-két könnycsepp, de azért most már katonásan viselkedik: megnyugodott a kicsi szíve. Jolán feláll. — Leszaladok, hozok egy-két üveg sört. — Majd a gyerekhez fordul — Neked mit hozzak, fagylaltot, vagy limonádét? Janika meghúzza a vállát: — Nem bánom ... Fagylaltot is hozhat. Jolán elmegy. János szeme megcirógatja távolodó alakját; délibáb játszik a szíve körül, a fülében gyönyörűséges muzsika szól, s a vérében zsibbasztó vágy dalol. — Édesapa? — szólal meg a gyerek bátortalanul. — Elmeséli nekem a körtefát? — Még mindig nem felejtetted el az ígéretemet? — Nem... Én semmit sem szoktam elfelejteni, amit maga mond édesapám ... — Hát jól van, nem bánom, elmesélhetem, de előbb még megeszem ezt a kis húst, jó? — mondja Gál János, majd az evés végeztével megtörölgeti az ujjait és rágyújt. Mélyen tüdőre szívja a füstöt, majd ölébe veszi Janikát és mesélni kezd: — A szérű mögött a kertben van egy csonka körtefánk, olyan féloldalas a koronája. Az sem teljesen egészséges, mint ahogy a megrokkant ember is beteges egész életében... Tudod melyik az a fa, hiszen sokszor felmásztál már rája. — Tudom... Ugye> ott van nem messzire a kiskaputól, a gyalogút mellett? — Ott — ott, az, az!... Tudod kisfiam, még túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd annak a fának a történetét, de mivel olyan nagyon akarod, elmondom. Ez nem mese, kisfiam, hanem valóság. Tizenhárom évvel ezelőtt történt... A háború vége felé három hónapig állt a front a Garammentén. Túloldalán voltak a németek, az innensőn meg az oroszok. A mi kertünk alatt orosz aknavetősök. A parancsnokuk egy fiatal kapitány volt, aki odahaza, valahol Szibériában mint mérnök dolgozott. — Mérnök volt? — szólt közbe a gyerek felizzó szemmel, és minden idegszálával az apja szavát figyeli. — Igen. mérnök... Szép, szál, derék fiatalember, olyan, mint a Pista bátyád. Nálunk volt a szállása, mindig együtt voltunk, együtt szoktunk ebédelni... Megszerettem, mintha csak a tulajdon édes bátyám lett volna. Tizennyolc éves lehettem akkor. (Folytatjuk) 14