A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-23 / 34. szám

mm KiA XI. És akkor az vágódott az eszembe — tudod, fiam, a deres fejben olykor már egy kicsit bolondos gondolatok is megfordulnak —, egyszóval az vágódott az eszembe: „Nézd csak, Gál András, hiszen ebből a búzából a te kamrádba is jut valami, tan még több, mint azelőtt! Hiszen éppen úgy eszel kenyeret, mint azelőtt, meg a kamrádban van zsír, szalonna, a pincédben bor, pálinka, s a sublótban ruha elegendő... És a gondod? .. . Alig valami ... Most élni is ráérsz, ha kedved szottyan, moziba mehetsz, a városba buszon járhatsz, és nem kell vinned a szörtarisznyát megtömve kenyérrel meg vereshagymával. Ehetsz szalámit, ha jól esik, ihatsz rá sört, amennyi csak befér. Nem kell fogadhoz verned a garast, mert nem kell földet, lovat venned, anélkül is neked terem a széles, nagy határ ..." Ahogy ezt mind végiggondoltam, hidd el, fiam, valami melegíteni kezdte a mellem közepét. .. Lent, a Laposon, vagy negyvenen kapálták a cukorrépát. Csak elnéztem őket, mondom, mint egy nagy család. Az jutott eszembe, hogy a kis családban is akad gazember, hát a nagyban hogyne akadna! De ha a család többsége becsületes, sokra vihetik ... És akkor te jutottál az eszembe, János, hogy a széles határnak, s nagy családnak te vagy a feje. Én... én... büszke vagyok rád, édesfiam! Szőkefürtü, szelíd mosolyú, fiatal ápolónő perdül be a szobába: - Lejárt a látogatási idő — mondja inkább bocsánatkérőn, mint parancsolón. Az öreg Gál feláll, esetlenül forgatja kezében fekete kalapját: - Ne haragudj rám, fiam, hogy ennyit beszéltem, de ezt el kellett mondanom. - Padlóra ejti tekintetét, mélyet sóhajt, s még tovább folytatja. - Ki tudja, mi lesz velem, mire hazakerülsz?! Szóval... sok jó egészséget, fiam! A Janikát meg majd vasárnap elküldöm az anyjával. Isten veled! Gál János meleg pillantása kíséri ki az apját. Még soha így, soha ennyit nem beszélt egyszerre az apja. Aztán visszatér, szívébe száll az egyik mondata: - Ki tudja, mi lesz velem, mire hazakerülsz!? János a mondat mögött fájdalmat, keserűséget erez. Vajon mi, milyen titok tolhatta az ajkára? Kérdés, ami megválaszolatlanul marad, s ami feszeget. Valami baj lehet otthoni? Talán a Jolánkal? ... A gondolatok, kérdések szövögetése megakad, mert valahonnan a lombok közül, egy kakukk szól be az ablakon. Jánosnak mosolyra húzódik a szája, s mosolya mögül ez a szokásos kérdés bújik elő: - Kakukkmadár, hány évig élek még? - Kakukk, kakukk! - jön a válasz tízszer, tizenötször, húszszor ... Aztán elcsendesedik a világ. A sarokban felnyög még egy beteg, egy másik meg álmában alkudozik valakivel. A folyosón siető léptek kopognak el, valahol egy pohár csilingel, es az ablak alatti büszke fenyőfát halkan vallatja a szellő. * * * Gál Andrással hazafelé robog a vonat. Az egyik sarokban, az ablak mellett ül. Szájában az elmaradhatatlan pipa füstölög - nélküle félembernek érzi magát. Az ablakon túl már alkonyatba vesz a táj. Valahol távol, a keleti messzeségben komor kékségű hegyek púposodnak. A legmagasabbra merészkedő púpot egy utolsó lövéssel még véresre sebzi a visszavonuló napkorong, s utána a hegykoszorú végleg az alkony karjába dől.. . Gál Andrást az idegen szem békésén, gondtalanul pipázgató öi egembernek nézi. Nem tudja senki, milyen gondok, milyen keserűségek szántják a lelkét. Nem tudja, nem látja azt senki, hogy az egyik szeme örül. a másik meg sír. A János fia öröm, a Pista meg!?... Rettenetes veszedelem fenyegeti a családot! Most már tudja, hogy miért nem akart Pista iskolázásra menni — pedig menynyit könyörgött neki János, - s most már azt is tudja, hogy miért nem akar megházasodni. Ilyen gyalázatot! Gyalázat? Még annál is rosszabb! Mi lesz, ha kitudódik, mert hogy kitudódik, az egyszer biztos! Az idegen szemnek mély tenger a falu: ezernyi titokkal átszőtt mélység. A titkok világába engedélyt, bebocsátást nem igen osztogat. Gyökeret kell verned, benne, vele kell élned és akkor olvasásra tárul a lelke, mint egy nyitott könyv, csak lapoznod kell benne. Aki benne él, naponta lapozgatja, s előbbutóbb elér ahhoz a fejezethez is. Egyszer Gál János is odaér majd! S ha egyszer odaér, akkor, akkor valaki meg fog halni! — Meg-fog — meg-fog - megfog!... csattogják a kerekek Gál András gondolatát, és sötét márványarcára még sötétebb felhő ereszkedik. — Igen, valaki meg fog halni, mert János nagyon szereti azt az ördöglelkü asszonyt! — ismétli magában az öreg a gondolatot. A szerelmes szívű ember szerelme rettenetes bosszúvá válhat. A bosszú elveszi az eszét és olyat tesz, ami megbélyegzi egész életére. Mi lesz akkor a kis Janikával!? Apa. anya nélkül nevelkedjék!? Valóra válhatnának-e akkor álmai, vágyai!? — Kicsi bogaram — hallja a János hangját, s maga előtt látja az arcát, szeretettől megszépült arcát, szemének meleg fényét... Nehéz, mély sóhaj remeg fel Gál Andrásból. A vonat meg csak robog, s a kerekei csattognak: — Meg — fog-hal-ni — meg — fog-hal-ni!.. . — Csattognak a kerekek és szaporázzák a kérdést: — De - ki de-ki-de-ki?. Az öregben keményedik a szív, ökölbe gyűrődik a tenyere, és bensőjében érik az elhatározás, mint búzakalászban a szem. A búzaszem életet hordoz magában, Gál András azonban ölési szándékot érlel a lelkében. Neki már úgy sincs sok hátra, azokért teszi, akik még nagyon keveset éltek! Ismét egy hídon csattognak át a kerekek: — De-ki-de-ki-de-ki ? ... S az öregböl keményen pattan ki a válasz: — A Pista!... A Pista!... Gál András hazaérve, vacsorához ül. Komor a szava, a nézése, minden mozdulata. A heverőn Pista és Jolán. Arcukon az új házasok pírja, szemükben pedig a türelmetlenkedő vágy kiabál. A kis Janika szintén az asztalnál üt és alig várja már, hogy nagyapja befejezze a vacsorát: nyelvét igen, igen csiklandozzák a kérdések. Vénemberesen tartja magát, s közben sóhajtozik meg kicsi szívét csitítgatja türelemre, mert tudja, hogy a mellette ülö márványarcú öregember nem szereti, ha evés közben háborgatják. Odakint mérgesen dörmög a koromsötét éjszaka. Tüznyilai olykor nappali fényt villantanak az udvarra, meg a szomszédos háztetőre. Valahol a padláson ijesztőn feljajdul egy macska, az alvégen kutyák vonyítanak. Vihar készül... Végre pipa után nyúl az öreg Gál keze. A gyerek felvillanó szemmel húzódik közelebb hozzá: — Igazán nem üzent semmi mást, csak hogy vasárnap elmehetek hozzá, nagyapa? - kérdi már vagy harmadszor a gyerek, mióta'megérkezett az öreg. Hamiskásan villan az öreg szeme, halvány mosoly emelint egyet-kettőt a deres bajusz ágain: — Valami körtefát említett még ... — Körtefát? - fut össze az öröm a gyerek arcán. - Igazán azt mondta édesapám, hogy elmeséli nekem a körtefát? — Mondta, mondta, de azt is hozzátette, hogy csak akkor meséli el, ha jól viselkedsz és este idejében aludni mész — mondja az öreg az órára tekintve. — Látod, hány óra?... Már tíz is elmúlt! Janika elkomolyodva lehajtotta a fejét: — Magát vártam, nagyapus, hogy mi hírt hoz édesapámtól. Ügysem tudtam volna elaludni. Gál Andrásnak elszorul a melle, tán a szeme is elhomályosul. Magához vonja a gyereket, és megsimogatja a fejét: — Ne félj semmit, kisfiam, nemsokára hazajön apád, aztán minden úgy lesz, mint azelőtt. Minden ... Janika az első szobába megy, hogy lefeküdjön, hogy nyugtalan szívecskéjét előkészítse a vasárnapi találkozásra. Az öreg is feláll az asztal mellől, roppint egykettöt a derekán, majd a fia felé fordul: — -Gyere be, Pista, beszédem van veled! - azzal benyitja a hátsó szoba ajtaját és felkatt.intja a villanyt. Kalapját az ajtó mögötti fogasra akasztja, aztán lassú, kényelmes léptekkel a vén falióra alá ballag és felhúzza. (Folytatjuk) 1/