A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-16 / 33. szám

/Q tiltakozó asszony Drámaian lenyűgöző nőszobor áll Nishan Toor szobrászművész kertjében, az amerikai Los Angeles egyik külső negyedében, a Wilson hegy lábánál. Amerikában még kevesen ismerik — helyesebben: kevesen akarják ismerni -ezt a szobrot, s mégis, némaságában is messze szálló szava az egész világon visszhangzik. Ez a női szobor a világ lelkiismeretét példázza, s a .pusztító atomfegyverkezés ellen tiltakozik. Nishan Toor azok közé a haladó szellemű amerikai művészek közé tartozik, akik tisztán látják, hogy az egyre fokozódó atomfegyverkezés végső pusztulásba döntheti az egész világot. Ez a felismerés vezette szerszámait is, mikor megmintázta a „Tiltakozó asszony" kifejezésteljes alakját. Mit mond ez a szobor? Azt, hogy a nőknek, az anyáknak ki kell állniok, s minden szavukkal, minden cselekedetükkel meg kell védeniök az emberiséget az atomrobbantások, az atomfegyverek használata következtében beálló pusztulás ellen. A világ valamennyi asszonya nevében beszél ez a szobor. A leningrádi és sztálingrádi nök, a vietnami és korepi anyák, Afrika szabadságért küzdő népei nevében. Minden józan, meggondolt, békés munkát és békés életet kívánó ember nevében szól és kiált! Eddig még kevesen látták ezt a szobrot, s még kevesebben vannak azok, akik hazájában megértették a szavát. Nishan Toor szobra magányosan áll a Los Angeles-i villa kertjében, s a Csendes-óceán végtelen kék tükrét nézi. De nem marad már sokáig ilyen elhagyatott. Hangja elhatol Kínáig, Indiáig, s még sokkal, sokkal messzebb. Kiáltó szavának visszhangja eljut majd Amerika békeszerető asszonyaihoz is, azokhoz, akik ma még talán nem értenék a szavát. Nincs már messze a nap - mondta Nishan Toor —, midőn az amerikai nök is felfigyelnek erre a kiáltásra, s a világ valamennyi asszonyával összefogva küzdenek majd az atomfegyverkezés ellen, a világbékéért. - Az én lányom nem mehet ezek közé - kiáltotta magánkívül, mit szólna anyád hozzá? Megőrültél? Emőke felelet helyett felemelte a lábát, és megmutatta apjának cipője talpát, melyen hatalmas lyuk éktelenkedett. Aztán szelíden, de határozottan mondta: - Éhes vagyok. Másnap beállt a gyárba. Megtudta, hogy könyvtár létesült az üzemben. Könyveket vett kölcsön. Később meghallotta, hogy esti iskolát is lehet látogatni a gyárban. Beiratkozott az esti iskolába. A tanfolyamot egy sovány fiatal férfi nyitotta meg. Üdvözölte a munkásiskola hallgatóit, és elkérte a személyazonossági igazolványukat. Mikor Emőke átadta a magáét a fiatalember felnézett: — Kadosa Emőke? Hét maga, hogy került ide? Itt dolgozik? Persze, nem ismer meg, ugye? Ott laktunk együtt abban a bérházban a Ráb utca hat alatt, nem emlékszik, mi? Persze, hogy nem emlékszik. Maguk az emeleten laktak, mi meg a pincében, a sötétségtől egyformák lesznek az arcok. — Néha az emeleten sötétebb van — mondta Emőke, és az igazolványa után nyúlt. — Megálljon csak! Maga akkor is nagyon furcsa lány volt. Én csináltam azokat a forgókat, amit maga úgy megcsodált. Na, most sem jött rá? — De igen — mosolyodott el Emőke -maga azt mondta nekem, hogy azt csak a prolik értik... — Ez igaz, — nevetett fel a fiatal férfi, - akkor maga nagyon megharagudott rám, talán még most is haragszik. Pedig én szívesen megtanítottam volna magát forgót csinálni. Az igazolványa itt marad nálam, a tanfolyamot azért végezheti. A tanulás után várjon meg, még elbeszélgetünk. Később együtt mentek ki a gyárból. Az úton Emőke elmesélte mi történt vele, mióta kiköltöztek a régi lakásbői. A fiú komolyan hallgatta Végig, csak egyszer szakította félbe: — És az apja? Az mit csinál? Az nem törődik magával? — öt nyugdíjazták. Én nem is akarom, hogy törődjön velem. Ahogy egy kis pénzt gyűjtök össze, el is költözöm hazulról, - aztán felkapta a fejét — nem akarok tovább emeleten lakni. — Hogy elköltözik, azt jól teszi, de hogy nem akar többé emeleten lakni, az butaság - szólt a fiú, aztán ünnepélyesen hozzátette — én például csakis emeleten akarok ezután lakni. Ahová mindig besüt a nap ... Aztán, mikor elbúcsúztak elővett, az aktatáskájából egy újságpapírba burkolt csomagot: — Láttam, milyen rossz cipője van, hát kiutaltattam magának egy párat. Nagyon kis szám, nem kellett senkinek, de magának úgyis kis lába van, kisasszony. Teltek, múltak a hónapok, Emőke elvégezte az esti tanfolyamot. A fiút sokáig nem látta, úgy hallotta vidéken jár munkásiskolákat szervezni. Emőkét ezalatt munkavezetővé léptették elő. Aztán el is költözött hazulról. Kigömbölyödött, megszépült. Lusta mostohatestvérei meg csak vártak, vártak egy változásra, ebbe beléfonnyadtak, megöregedtek és irigységükbe belesárgultak. Egy szép napon Emőke épp a százhúszsoros szövőgép száztizenkilencedik orsóján elszakadt szállat igazította meg, mikor nagy berregéssel, tülköléssel befutott a gyérudvarra motorkerékpáron egy fiatal férfi és egyenesen Emőkéhez sietett. - A pálosvölgyi szövőgyárban vezető állást kaptam. Nagy szükség volna ott jő munkaerőkre, nem volna kedve odajönni előmunkásnak? - Nehéz dolog az - mondta Emőke - itt már berendeztem az én kis szobámat, most ott újra keressek lakást? - Sose keressen — szólt a fiú mosolyogva — én természetben kaptam lakást egy új palotában, két szoba összkomfort, napsugaras első emelet. Elvállalnám magát társbérlőnek egy egész életre: ha maga is úgy akarja . .. Emőke az esküvőn virág helyett egy csokor színes papírból készült forgót tartott a kezében, vékony pálcikájuk egy krumpliba volt tűzve. - Már én is tudok ilyet csinálni, megtanultam. Ezen mind a ketten sokéig és boldogan nevettek. Aztán a fiú ifjú feleségét a motorkerékpárjának nyergébe emelte és nyargaltak, nyargaltak hegyen völgyön át, míg csak haza nem értek. És még most is élnek. Éljenek! 19