A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-09 / 32. szám

Illik-nem illik Az előadás után gyakran megro­hamozzák a ruhatárat: mindenki igyekszik a maga holmiját minél előbb megkaparintani. Az előadódó szőcsaták könnyen elrontják a kelle­mesen Indult este hangulatát. Egy kis türelem ezért igen üdvös dolog! Az udvarias féríi először a társa­ságában lévő nőnek segíti fel a ka­bátját. A ruhatárból mindig a férfi váltja ki a felöltőket. talán hihetetlen — még a mosolygás ás vissza­tükröződik. Nem messze tőlük, egy másik tanul­mányon, ott siklik az Eurőpa-bajnok Suchán­ková—Doleial pár. Régi ismerősöket fedezek fel a képeken: a műkorcsolyázás pozsonyi Európa-bajnokságának részvevőit. Nem fényképek ezek, távolról sem azok. Gilettit látom, amint a híres spárgáját ugorja. Állok a kép. előtt, s már nem ls a francia korcsolyabajnok képmását figyelem, ha­nem a festőművész mondanivalójának szintje tökéletes reprodukcióját csodálom. Giietti lénye, frissesége, fiatalossága, bátorsága, charme-ja szinte megszólalásig benne van a kartonra vetett krétavonásokban. Már harmadszor járom körbe a lányokkal a galériát, megismerkedem labdarúgókkal, jégko­rongozókkal, tornászokkal, az ejtőernyős világ­bajnokság egy-egy részvevőjével; s most már tudom és érzem, hogy ezek a színes pasztellek hazad sport-rendezvényeinknek nagyon ls jelleg­zetes pillanatait örökítik meg. Én ezt a korcsolyázokról készült képeken, a lányok viszont a Karikás lányok cimű képen fedezték fel. mivel ezen azt is érzékeltette a művésznő, hogy barátnőjüknek, Pirinek — a bal kezéből a kifordulni készülő karika megtá­masztására — egy pillanatra hirtelen fellendült a jobb karja. Greiner Szibiil művésznő igen dicséretes utat jár: mondanivalója tárgyául nem elvont témákat választ, hanem szocialista életünk oly területéről meríti azokat, amelyek kulturális és társadalmi forradalmunk erejét is igazolják. NAGY JENŐ' 17 Azok a rendbontők! Mindenütt akad belőlük elég! Egyesek cukorkát majszolnak előadás közben és csö­rögnek a zacskóval, mások csámcsog­va táplőlkoznak, és akadnak, akik társalognak, vagy a következő jelene­tet mondják be előre... Az elmúlt napokban szokásos délutáni sétá­mat járva a Pihenés és Kultúra Parkja felé vet­tem utamat. Csivitelő fiatal lányokkai találkoztam a sétányon. Csallóköziekkel. Ismerősökkel. — Hát ti hogy kerültetek ide — kérdem tőlük. — Magunkat voltunk megnézi — hangzott a felettébb furcsa válasz. — Magatokat? — Igen, igen — szállt a lányok csicsergő szava —, dtt a sporcsarnokban kiállítás van. No, most már még inkább kezdtem nem ér­teni a lányok „magyarázatát", ök meg a régi ismerettség . alapján hirtelen karon ragadtak, s vittek magukkal. Azán bent a sportcsarnok halljának erkélyén megálltak egy kép előtt. Tor­názó lányok. Pasztell vázlat, — teli erővel, dina­mikává. — Tetszik látni — mondta az egyik szőke hajú fiatal —, ez itt Erzsi; itt balról ez meg én vagyok; középen pedig Ilona. Nem értem az első pillanatban, hogyan ismer­tek magukra a képen a lányok, hisz csak egy mozdulatot, a Spartakiád tornamutatványának egy pillanatnyi töredékét vázolta fel a művész. A lányok mintha kitalélták volna gondolataimat, s mér húztak is magukkal a többi kép felé.. — Nos, ki ez? — kérdezték. — Dlvín — mondom, de csak gondolatban, aztán hangosan megismétlem. A lányok moso­lyognak, s most már egyik képtől a másikig jár­juk a kiállítást. Nini. a kedves s örökké mosolygó fiatal Roma­nov pár. Mosolygó? Hisz a felvázolt arc csak egy-két be nem fejezett vonás. Igen, mégis a képen, a mozgásban, az expozícióban — bár

Next

/
Oldalképek
Tartalom